A társadalmi munkában végzett bűnmegelőzés résztvevői, a polgárőrök nem rendelkeznek különleges jogosítványokkal. Szükség esetén bármely állampolgárt megillető jog alapján élnek lehetőségeikkel, teljesítik kötelességeiket.
A polgárőr intézkedései
Az intézkedés fogalma
A polgárőr bűnmegelőzési szolgálata során intézkedés alatt értjük azokat a beavatkozási jogokat, illetve kötelezettségeket, amelyek - törvény előírásai alapján - az állampolgárt megilletik, illetve terhelik a biztonságot fenyegető veszélyhelyzetek megelőzése, elhárítása, továbbá a következmények enyhítése érdekében.
A fenti fogalomból kiindulva az alábbiakat kell figyelembe venni:
1. Az állampolgár részére a beavatkozásra csak törvény adhat felhatalmazást, s ugyancsak törvény írhat elő beavatkozási kötelezettséget a számára.
2. A polgárőr ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik, mint bármelyik állampolgár. A bűnmegelőzési feladatok ellátása keretében a polgárőrségnek nincsenek többlet – pl. hatósági jellegű – jogosítványai. A polgárőr beavatkozás, mint állampolgári fellépés eredményességét ugyanakkor jelentős mértékben növeli, hogy a polgárőr:
a) képzett és felkészült, pontosan ismeri állampolgári jogait és kötelezettségeit, tisztában van lehetőségeivel és korlátaival,
b) szolgálatban és szolgálaton kívül készen áll ezen intézkedések megtételére, tudja mikor, mit és hogyan tehet,
c) megfelelő háttérrel rendelkezik: a saját szervezete és az együttműködő partnerek támogatását, szükség esetén segítségét élvezi.
3. A fellépés (beavatkozás) joga azt jelenti, hogy adott helyzetben az állampolgárnak felhatalmazása van a törvény által meghatározott keretek között a szükséges intézkedések megtételére. Maga jogosult eldönteni, képes-e az adott körülmények alapján az eredményes beavatkozásra, vállalja-e a beavatkozás kockázatát. Amennyiben úgy dönt, hogy ehhez a megfelelő feltételek nem állnak rendelkezésére (pl. nincs kellő erőfölényben, nincs tanú a bizonyításhoz, pontosan nem tudja minősíteni az adott cselekményt) jogosult a beavatkozástól elállni, s emiatt semmilyen joghátrány nem érheti.
4. A személy- vagy vagyonbiztonságot fenyegető veszélyhelyzet megelőzése, elhárítása érdekében törvény az állampolgárt beavatkozásra kötelezheti. Ennek alapján az állampolgár köteles megtenni minden tőle elvárhatót a veszélyhelyzet csökkentése, a veszélyben lévők mentése érdekében, s közreműködni a következmények elhárításában. Aki ezt a kötelességét elmulasztja, vagy e kötelezettsége teljesítésére vonatkozó felhívásnak nem tesz eleget, azt a törvény büntetni rendeli.
A polgárőrségről szóló 2006. évi LII. törvény mindösszesen egy beavatkozási jogot említ, a szabálysértés, bűncselekmény elkövetésén tetten ért személy elfogását (A törvény 4.§-a). Ennél azonban több beavatkozási jog illeti meg, illetve kötelezettség terheli az állampolgárt – így a polgárőrt is – amelyet a bűnmegelőzési szolgálat során ismerni szükséges. A törvény ugyan említi a szabálysértés elkövetőjének visszatartását, de a további jogi feltételek hiányában ettől a beavatkozástól jelenleg célszerű tartózkodni, így azzal a továbbiakban nem foglalkozunk.
Az intézkedési jogok
A bűncselekmény elkövetésén tetten ért személy elfogása
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 123.§ (3) bekezdés alapján a bűncselekmény elkövetésén tetten ért személyt bárki elfoghatja, köteles azonban őt a nyomozó hatóságnak haladéktalanul átadni; ha erre nincs módja, a rendőrséget értesíteni.
A gyakorlatban ugyanis számos esetben előfordul, hogy az elkövetőt az elkövetés helyszínén, vagy annak közelében valaki - nem a nyomozó hatóság tagja - elfogja. Az elfogás jogi feltételei:
a) az elkövetési magatartás bűncselekményt valósít meg (szabálysértés esetén tehát nincs ilyen jogi lehetőség),
b) az elfogott személy maga a bűncselekmény elkövetője,
c) az elkövetőt a bűncselekmény elkövetése során tetten érték,
d) az elfogottat a hatóság részére haladéktalanul átadják.
Tetten érésnek nemcsak az az eset minősül, amikor az elkövető a bűncselekményt szemtanú jelenlétében hajtja végre és az a helyszínen elfogja, hanem az is, ha az elkövetőt akár a cselekmény szemtanúja, vagy az ő felhívására, vagy egyéb okból - például a riasztó működését észlelve - más személy üldözés során elfogja. E törvényhely miniszteri indokolása felhívja a figyelmet arra, hogy a motorizáció, a technikai haladás folytán tágul az üldözés közben elfogottak, ennél fogva így a tettenérés térbeli és időbeli köre.
Nem minősül tettenérésnek, így jogellenes az elfogás például akkor, ha a helyszínen felismerjük a bűnelkövetőt, majd később a lakásáról, vagy szórakozóhelyről erőszakkal elvisszük és így akarjuk a hatóság részére átadni.
A Be. 127. § (3) bekezdése lehetőséget biztosít az elfogó személynek arra, hogy az elkövetőt visszatartsa a hatóság kiérkezéséig. Az elfogó személy ilyen esetben haladéktalanul köteles a tetten ért személyt a rendőrségnek átadni, amennyiben pedig erre nincs módja, úgy köteles értesíteni. A törvény ezen rendelkezése ilyen esetben a jogellenességet kizárja, így nincs helye az elfogóval szemben a személyi szabadság megsértésének a megállapítására (BH1990. 326).
A visszatartás az eltávozás megakadályozása akár a szükséges mértékű fizikai erővel (megfogással, lefogással). A fizikai erő alkalmazása ugyanakkor nem fajulhat bántalmazássá, nem okozhat sérülést vagy dologi kárt.
Az elkövetőt nem lehet a helyszínről elvinni, a nyomozó hatóság értesítése előtt még rövidebb vagy hosszabb ideig fogva tartani, kihallgatni, stb. Szigorúan tilos a bekövetkezett jogsérelem miatt az elfogott személyt bántalmazni, vagy bármi más módon rajta elégtételt venni (lásd: önbíráskodás, Btk. 273.§).
Saját illetve mások személye, javai vagy közérdek ellen intézett, illetőleg ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárítása
Az intézkedés végrehajtásának alapvető feltétele a jogos védelmi helyzet kialakulása. A jogos védelemről a Büntető Törvénykönyv 29.§-a az alábbiak szerint rendelkezik:
„29.§ (1) Nem büntethető, akinek a cselekménye a saját illetőleg a mások személye, javai vagy közérdek ellen intézett, illetőleg ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges.
(2) Nem büntethető az sem, aki az elhárítás szükséges mértékét azért lépi túl, mert azt ijedtségből vagy menthető felindulásból képtelen felismerni.
(3) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az ijedtség vagy a menthető felindulás az elkövetőt korlátozza az elhárítás szükséges mértékének felismerésében.”
A jogos védelem egyik kritériuma a jogtalan támadás, vagyis a támadásnak valamely bűncselekmény törvényi tényállását kell kimerítenie. Ez csak aktív, jogtalan emberi magatartással valósítható meg, amely irányulhat közérdek, személyek és javak ellen. A támadásnak megkezdettnek, folyamatban lévőnek („intézettnek”) kell lennie, vagy közvetlenül kell fenyegetnie (bekövetkezésétől nyomban tartani lehet). Nincs viszont jogos védelmi helyzetben az, aki tévesen azt feltételezi, hogy meg akarják támadni. Nem áll fenn tehát a jogos védelmi helyzet például akkor, ha a közérdeket, a személyeket és a javakat nem éri közvetlen fenyegetés, vagy a támadó a megelőző fenyegető magatartással felhagy és közvetlen támadást nem intéz, vagy a helyszínről távozik.
A jogos védelem második kritériuma az elhárító cselekmény szükségessége és arányossága. A szükségesség mindenekelőtt azt jelenti, hogy a támadás csak tényállásszerű cselekménnyel hárítható el. A támadás legyőzéséhez alkalmazott cselekmény (eszköz) szükségességét a támadás minősége, mérve, intenzitása és az adott helyzet mérlegelése alapján kell elbírálni. Az arányosság azt jelenti, hogy a sérelem, amelyet az elhárító cselekmény okoz, ne legyen aránytalanul nagyobb, mint amelyet a jogtalan támadás okozott volna. A jogos védelem túllépése következik be akkor is, ha kirívó aránytalanság van a támadás és a védelem intenzitása, eszköze valamint a támadással célba vett és az elhárítással okozott sérelem között. Ha a védekező súlyosabb sérelmet okoz, mint ami szükséges és elég lett volna a támadás elhárításához, és a többlet sérelem nyilvánvalóan aránytalan, a védekező a túllépésért felel. Időbeli túllépésről akkor beszélünk, ha a védelmi cselekményt túl korán fejtik ki, vagy az elhárító cselekmény a támadás befejezése után vagy az elhárításához szükséges időn túl is egyhuzamban tart.
Az ijedtség vagy a menthető felindulás foka különböző lehet, így ennek a felismerő képességre gyakorolt hatása is eltérő. Kizárt a büntethetősége annak, aki a jogos védelem határát azért lépi túl, mert az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból képtelen felismerni. Ha az ijedtség vagy a menthető felindulás az elkövetőt csupán korlátozza az elhárítás mértékének a felismerésében, az elkövető büntetését korlátlanul enyhíteni lehet. Az ijedtség vagy menthető felindulás mértékének és a vádlottra gyakorolt hatásának megállapítása a jogos védelem körében nem orvosi, hanem jogi szakkérdés.
Beavatkozás végszükség helyzetben
A végszükség törvényi tényállása a Büntető Törvénykönyv 30.§-a alapján a következő:
„30.§ (1) Nem büntethető, aki a saját, illetőleg a mások személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelmében így jár el, feltéve, hogy a veszély előidézése nem róható a terhére és a cselekmények kisebb sérelmet okoz, mint amelynek elhárítására törekedett.
(2) Nem büntethető az sem, aki azért okoz akkora vagy nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett, mert ijedtségből vagy menthető felindulásból képtelen felismerni a sérelem nagyságát.
(3) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az ijedtség vagy a menthető felindulás az elkövetőt korlátozza a sérelem nagyságának felismerésében.
(4) Nem állapítható meg végszükség annak javára, akinek a veszély vállalása hivatásánál fogva kötelessége.”
A végszükség helyzet legfontosabb jellemzői, hogy:
a) a veszély csak „tényleges” lehet,
b) a veszélyhelyzetnek pedig „közvetlennek” kell lennie,
c) a veszély másként el nem hárítható lehet és
d) az elhárító személynek vétlennek kell lennie.
A végszükség rendszerint természeti katasztrófák, tűzvész, árvíz, közveszély kialakulása esetén fordul elő, de végszükség helyzetet idézhet elő egy megvadult állat (pl. kutya, bika) támadása is. A végszükség helyzetet emberi magatartás is okozhat, de ez az emberi magatartás nem minősül jogtalan támadásnak.
A végszükségben lévő személy magát vagy másokat menti a veszélyhelyzetből oly módon, hogy a mentést más körülmények között bűncselekményként, tehát valamilyen jog védte érték elleni támadásként kellene értékelni és elbírálni (pl. ajtó, ablak betörése, jármű megrongálása, anyag, eszköz felhasználása, stb.).
A végszükségben írt veszélyhelyzet közvetlen és másként el nem hárítható. További feltétele a végszükség megállapításának, hogy a veszélyhelyzet előidézése nem róható az elkövető terhére (pl. nem ő a „gyújtogató”). A vészhelyzet előidézésében felelős személy nem mentesülhet a károkozással elkövetett bűncselekmény következményei alól. Az arányosság, eltérően a jogos védelemben írt szabályozástól, csak akkor állapítható meg, ha az elhárító cselekmény kisebb sérelmet okozott, mint amilyen bekövetkezésével a veszély fenyegetett. A jogos védelmi helyzethez hasonlóan, az ijedtség illetve a menthető felindulás itt is büntethetőséget kizáró vagy korlátozó tényező lehet.
A végszükség nem állapítható meg annak javára, akinek hivatásánál fogva (pl. mint tűzoltó) kötelessége volt a veszély elhárítása.
Birtokvédelem jogos önhatalommal
A birtokvédelem fogalmát a Polgári Törvénykönyv határozza meg az alábbiak szerint:
188. § (1) Ha a birtokost birtokától jogalap nélkül megfosztják, vagy birtoklásában zavarják (tilos önhatalom), birtokvédelem illeti meg.
190. § (1) A birtokos a birtoka ellen irányuló támadást - a birtok megvédéséhez szükséges mértékben - önhatalommal is elháríthatja.
(2) Az elveszett birtok visszaszerzése érdekében önhatalmúlag csak akkor lehet fellépni, ha más birtokvédelmi eszközök igénybevételével járó időveszteség a birtokvédelmet meghiúsítaná.
Mint már említettük, a birtokvédelemnek három fajtáját ismeri el a jog: a jogos önhatalmat, a hatósági úton, illetve a bíróság útján érvényesített birtokvédelmi eljárást. A hatósági úton és a bíróság útján érvényesített birtokvédelmi eljárást már az előző fejezetben tárgyaltuk, így most a polgárőr intézkedések szempontjából a jogos önhatalom szabályai kerülnek áttekintésre.
A tulajdonos a birtokvédelem szabályai szerint önhatalommal is kizárhat, vagy elháríthat minden olyan jogellenes beavatkozást vagy behatást, amely tulajdonjogának gyakorlását akadályozza, korlátozza, vagy lehetetlenné teszi. A tulajdonos követelheti a jogellenes beavatkozás vagy behatás megszüntetését, ha pedig a dolog a birtokából kikerült, követelheti a visszaadását.
Önhatalommal nemcsak a tulajdonos élhet, hanem mindazok, akik más jogcímen ugyan, de jogosan tartják a dolgot birtokban. A jogos önhatalom keretében a birtokos:
- mindenkitől követelheti, hogy tartózkodjék birtoklásának önhatalmú megzavarásától,
- a birtoka ellen irányuló közvetlen jogtalan támadást - a birtok megvédéséhez szükséges mértékben – elháríthatja,
- az elveszett birtokot önsegéllyel visszaszerezheti, ha más eszköz igénybevételével járó időveszteség a birtokvédelmet meghiúsítaná.
Az önhatalom sokféle, arra alkalmas tevékenységet jelenthet. Megvalósítható:
- saját testi erővel,
- maga által használt eszközökkel,
- mechanikai, elektronikai eszközökkel,
- házőrző vagy őrkutya alkalmazásával,
- más személy megbízásával.
Az önhatalmú jogérvényesítés szabályaira figyelemmel a majdani tulajdon- vagy birtoksérelem megakadályozása érdekében számtalan óvintézkedés hozható. A tulajdonos, a birtokos valamint az általuk megbízott személy a használatában lévő helyiséget (ingatlant) kerítéssel, ráccsal, zárszerkezettel, riasztóberendezéssel védheti, személlyel vagy éppen kutyával őriztetheti. A nem kívánatos jelenségek elkerülése érdekében szabályokat vezethet be e belépésre, bent tartózkodásra, a kívánatos magatartásra. A tulajdonjog sértetlenségéhez fűződő társadalmi és egyéni érdek elismerése sem vezethet drasztikus óvintézkedésekhez, ami más testi sérüléséhez, netán halálához vezethet (pl. áram vezetése kerítésbe, kilincsbe). Az ilyen veszélyeztetés már bűncselekmény, így határt szab az óvintézkedéseknek.
Maga a tevőleges önhatalom csak a birtok megvédéséhez szükséges mértékben gyakorolható. Egyrészt a birtokos cselekménye csak addig terjedhet, ameddig az a tényleges birtok megvédését célozza. Magatartása nem alakulhat át megtorlássá, mert ebben az esetben már ő is jogellenes cselekményt, adott esetben birtokháborítást követ el. Másrészt a birtokos a birtoka megvédése érdekében nem okozhat a birtoksértőnek aránytalanul nagyobb kárt (hátrányt), mint amilyen őt a birtokháborítás következtében érte.
Az elveszett birtok önhatalmúlag visszaszerezni csak akkor lehet, ha az – egyéb törvényes (hatósági, igazságszolgáltatási) eszközök igénybevételével járó – időveszteség a birtokvédelmet meghiusítaná. A visszaszerzés érdekében való önhatalmú, erőszakos fellépés egyébiránt tilos. Megengedettnek az olyan eseteket tekinthetjük, amikor némi üldözés árán a támadó elfogása, az ellopott dolognak a tolvajtól való visszavétele kézenfekvő megoldás. Nem kell bírósági eljárásra várni, ha a helyszínen azonnal megtehető intézkedés nyilvánvaló és indokolt. Az már önbíráskodás bűntette, ha a sértett vagy megbízottja az elkövető lakcímét kinyomozza, odamegy, és erőszak vagy fenyegetés alkalmazásával visszaveszi tulajdonát.
Igazoltatás kezdeményezése
A rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 24. § (4) bekezdése szerint a rendőrt a jogainak érvényesítése végett bárki felkérheti más személy igazoltatására. Ha az igazoltatást kérő valószínűsíti, hogy az igazoltatáshoz jogos érdeke fűződik, és a személyazonosságát igazolja, a rendőr a kérést teljesíti. Az igazoltatott adatait a rendőrkapitányság adja ki az igazoltatást kérőnek, ha az adatokhoz fűződő jogosultságát hitelt érdemlően igazolja.
A rendőr helyszínre hívásával tehát igazoltatás csak akkor kezdeményezhető, illetve az igazoltatásra vonatkozó kérésnek a rendőr csak akkor tesz eleget, ha:
a) az igazoltatást kérőnek jogos érdeke (pl. kártérítési igény) fűződik ahhoz, hogy megismerhetők legyenek más személy személyazonosító adatai,
b) a rendőrhatóság előtt hitelt érdemlően (pl. okirattal, tanúval) tudja igazolni az adatokhoz fűződő jogosultságát.
Ha az igazoltatást kérő az igazoltatást követő 8 napon belül az adatok kiadását nem kéri, vagy a jogosultságát nem igazolja, a rendőrség az igazoltatott felvett adatait megsemmisíti. Az adatok kiadásáról az igazoltatott személyt a rendőrség írásban értesíti. Az értesítésben közli az igazoltatást kérő igényének indokait. Ha az igazoltatott kéri, az igazoltatást kérő személyazonosító adatait az igazoltatottal ugyancsak közlik. A kiadott adatokat az igazolt jogosultságtól eltérő célból és módon nem lehet felhasználni.
Feljelentés bűncselekmény vagy szabálysértés miatt
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 171. § (1) bekezdése értelmében bűncselekmény miatt bárki tehet feljelentést.
A szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény 82. § (1) bekezdése szerint szabálysértési eljárás feljelentés, illetőleg a szabálysértési hatóság részéről eljáró személy észlelése vagy tudomása alapján indulhat meg. A feljelentést - ha jogszabály másképp nem rendelkezik - szóban vagy írásban bármely személy vagy szerv megteheti. A szóban tett feljelentést jegyzőkönyvbe kell foglalni.
A polgárőrt, mint állampolgárt természetesen megilleti a feljelentés joga. Számításba kell venni ugyanakkor, hogy mind a büntetőeljárás, mind a szabálysértési eljárás során az eljáró hatóság a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján hoz döntést, ahol a bizonyítékokat szabadon mérlegeli. A feljelentőnek tehát gondoskodnia kell olyan bizonyítékokról, amellyel állítását kétséget kizáróan igazolni tudja. Bizonyítéknak minősül különösen:
a) az irat (okirat), amely valamely állítást, tényt, körülményt, adatot, állapotot, jogot vagy kötelezettséget igazol,
b) a tanú (pl. a feljelentő) vallomása,
c) a szakértő szakvéleménye,
d) a szemle, és
e) a tárgyi bizonyítási eszköz.
A hatóság egy-egy bonyolultabb ügyben a tényállás tisztázása érdekében tárgyalást tart, ahol általában a feljelentőnek (tanúnak) is meg kell jelennie, és nyilatkozatot kell tennie. Hasonlóan történik ez a bírósági szakban is.
Intézkedési kötelezettségek
Segítségnyújtási kötelezettség sérült vagy közvetlen veszélyben lévő személynek
A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 172. § (1) alapján mindenki köteles a tőle elvárható segítséget nyújtani sérült vagy olyan személynek, akinek az élete vagy testi épsége közvetlen veszélyben van.
E kötelezettség teljesítésében fontos az elvárható mérték megítélése. Így például:
a) Mindenkitől elvárható, hogy a sérült vagy bajbajutott megmentése érdekében segítséget hívjon, a környezetében lévőket, a mentőket, a tűzoltókat, a rendőrséget segítségül hívja.
b) Egy gépjárművezetői jogosítvánnyal rendelkező felnőtt embertől elvárható a helyszíni elsősegélynyújtás megkezdése.
c) Elvárható, hogy a helyszínen vagy annak közelében lévő, a közvetlen életveszély elhárítására alkalmas eszközt valaki a mentés megkezdése érdekében rendelkezésre bocsássa.
Aki a segítségnyújtást elmulasztja, alapesetben vétséget követ el. Bűntett valósul meg akkor, ha a sértett meghal, és életét a segítségnyújtás megmenthette volna. Súlyosabb megítélés alá esik a segítségnyújtás elmulasztása akkor, ha a veszélyhelyzetet az elkövető idézi elő, vagy ha a segítségnyújtás egyébként is a kötelessége lenne.
Értesítési és közreműködési kötelezettségek teljesítése
A tűzvédelmi és a katasztrófavédelmi jogszabályok az állampolgár részére veszélyhelyzet esetén jelentési és közreműködési kötelezettséget írnak elő.
A tűz elleni védekezésről, a műszaki mentésről és a tűzoltóságról szóló 1996. évi XXXI. törvény 5.§ (1) bekezdése szerint, aki tüzet vagy annak közvetlen veszélyét észleli, köteles azt haladéktalanul jelezni a tűzoltóságnak, vagy ha erre nincs lehetősége, a rendőrségnek vagy a mentőszolgálatnak, illetőleg a települési önkormányzat polgármesteri hivatalának (körjegyzőségnek).
A magánszemélyek és a jogi személyek egyaránt a tűz jelzéséhez, a segítségkéréshez híradási eszközüket kötelesek rendelkezésre bocsátani, szükség esetén járműveikkel segítséget nyújtani.
A tűzoltás-vezető (tűzoltó) a tűzoltáshoz magánszemélyeket a tűz oltásában és a mentési munkálatokban az életkoruk, egészségi és fizikai állapotuk alapján elvárható közreműködésre kötelezhet.
A katasztrófák elleni védekezés irányításáról, szervezetéről és a veszélyes anyagokkal kapcsolatos súlyos balesetek elleni védekezésről szóló 1999. évi LXXIV. törvény 24.§ (1) alapján, aki a katasztrófát a vagy annak veszélyét észleli, vagy arról tudomást szerez, haladéktalanul köteles bejelenteni azt a katasztrófavédelem hivatalos szerveinek, illetve az önkormányzati tűzoltóságnak és a polgármesteri hivatalnak.
A természetes személyek és szervezetek a védekezés közvetlen irányításáért felelős vezető felszólítására kötelesek a védekezést elősegíteni:
a) adat és egyéb információk közlésével,
b) közvetlen részvétellel,
c) a védekezés céljára alkalmas ingó és ingatlan dolog rendelkezésre bocsátásával, igénybevételének tűrésével.
E kötelezettségek teljesítése csak akkor tagadható meg, ha a kötelezettség teljesítésével a felszólított önmaga vagy mások életét, testi épségét vagy egészségét közvetlen és súlyos veszélynek tenné ki.
