Akiket nagyra tartok:

Hepp Béla (aLéb) Táncok az éjben Varázsos táncok éjszakája volt. Harmattá dermedt páracseppeken lágy szél kúszott felém és átkarolt, csillag alá bódult az értelem, ezüstcseppekbe oldott szirmokon játszott a fény, és hangja körbefolyt azt súgva halkan, félni nincs okom. Varázsos táncok éjszakája volt. Varázsos táncok éjszakája volt, a nyári égre rajzolt pillanat ezer lámpása csendben rám hajolt, mint jól feszített tiszta színdarab egyszerre mozdult minden sejtnyi lét, fehér mosolyba olvadón a hold fogta ívbe világok énekét, varázsos táncok éjszakája volt. Varázsos táncok éjszakája volt az őszi szélbe szórt szavak mögött, vihart kavart a suttogó kobold, nyárzöldből ősz-tarkába öltözött a dombok ívét megfestő ecset, itt-ott még bújt egy holdtenyérnyi folt, nem láttam mást, az eső úgy esett.. varázsos táncok éjszakája volt. Varázsos táncok éjszakája volt, s a szélben körbe forgó pelyheket űzve, akár a könnyű nyári port, rajzolt a földön, és a föld felett durva kézzel a metsző téli szél, gőzös bögrénkből Bacchus válaszolt, csöndben néztük, a hóvihar mesél... varázsos táncok éjszakája volt. S bár vége nincs, mert így forog az élet, táncolni még, és jó soká reméled, sóhajtsd, ha lelked majd a végtelenbe old; varázsos táncok éjszakája volt... Hepp Béla további művei>> Sarlós Erzsébet (Gyömbér) Ima vallomás után Elhagytalak volna nem egyszer, százszor! Ám egy titkos erő mindig elvarázsol. Lehet, hogy bűbáj, talán a végzet, vagy egy életfogytiglan tartó igézet. Hiába csalódom olykor benned, minden nap mutatsz magadból szebbet, jobbat, mint addig rólad hittem, ilyenkor érzem nálad nincsen különösebb. Bár ezer seb vérzik, sajog. Mindegy. Én itt maradok. Hallgatom, meséd, történeted, jaj szavad, sírásod, nevetésedet. Minden aprócska, biztató jelet, kezdem elhinni; egyszer szebb lehet, ha a múlt nem is, de a jelen, s a jövő! Napról napra egyre növő erőmmel őszintén kívánom neked, a dolgok ne csak úgy "történjenek"! Legyen akaratod saját, szabad. Így leszek én is teáltalad boldog veled. Most imádkozom... ...és hiszem imám, meghallgatást nyer érted, Hazám. Sarlós Erzsébet további művei>> Nézsi Zsuzsa (fefo): Ölelj át! Szeretnélek átölelni a gondolat és érzések síkján, ahol szeretni és ölelni csak a lélek képes tisztán, ahol elmondhatnám nekem is fáj, ami téged gyötör, azt is, hogy nem Isten az ki büntet és összetör. Szeretném elmondani hogy az öröm és boldogság bennünk lakik, csak, ki kell tárnunk celláik ajtajait. Mert a fájdalom és kín mellett ott a vigasz. Könnyeink tükrében, mint a tavasz duzzadó csírája várja az enyhülő időt. Mert a csend hófehér pelyheiben dallamok zümmögnek, az olvadó hóban is ujjong az üdvözlet, a majd kinyíló virágok kelyheiben, illatok özöne várja mosolyodat, hogy eléd tárhassa a bűvös ajándékokat, amiket rajongva készít neked és mindenkinek a természet ölében születő isteni szeretet. Ha majd egyszer én is bánatba borulok, ölelj át engem és mond el, mi az az ezer ok, amitől könnyebben viselem ronggyá gyűrt szívemen a boldogtalan pillanatok krátereit, mond el, hogy a hit nem ámít, de békére vezet és én tudni fogom, hogy Isten általad nyújtott nekem is segítő kezet. Nézsi Zsuzsa további művei>> Lőrinczi L. Anna (Anna1955): Elporladt álmok Tegnap volt az, mikor rám szakadt az ég, és szemed tükrében kialudt egy fény. Szakadékba taszított a felértékelt múlt, már a pokol kapuja is sarkig kitárult. Haragvó tengerré duzzadt könnyeim árja, örökre elveszett vad szívem álma… Lépteim nyomán elszáradt virágok: gennyes sebek borítják megdermedt világom. Sok rothadó gond bűzös jövőbe fúl, sárt dagasztó cipőm alól elfogyott az út. Mindent vagy semmit - zakatol a hangod, őrjöngő lelkem már soha nem lesz boldog. Nincs már semmim, mi ne lenne Tiéd, …csak a szél sodorja elporladt álmaim feléd. 2008.09.24. Anna további művei>> Könyörgésem Voltak azok a napok melyen megteremtettél felruháztál hatalmas erővel megmutattad a boldogság útját is… Add, hogy hol a gyűlölet tombol, oda én a szeretetet vigyem, voltak azok a napok melyen megmérettem - merem-e használni kapott erőmet - megmutattad milyen gyávának lenni: add! Ahol a viszály szertehúz, oda én az egységet vigyem, voltak azok a napok mikor mérget csepegtettél haragod alatt meggörnyedt a testem megmutattad, hogyan tudsz gyűlölni: add! Ahol a kétség tétovázik, oda én a hitet vigyem, voltak azok a napok mikor hinnem engedtél szerelem oltárára helyezted a lelkem megmutattad a zöldszemű szörnyet is: add! Ahol a hamisság kígyózik, oda én az igazságot vigyem, voltak azok a napok mikor röpülni engedtél szárnyakat adtál – erőseket - megmutattad, végtelen a magasság is: add! Ahol a reménytelenség csüggeszt, oda én a bizalmat vigyem, volt egyetlen nap - tán az utolsó Veled - mikor mindent elvettél tőlem! Próbára tetted bennem az egy Istent megmutattad, mily kicsiny a hitem könyörgöm add! Ahol a szomorúság fojtogat, oda én a világosságot vigyem! Uram tégy engem a Te békéd eszközévé! S adj békét nekem! Kelényi Angelika (angeli): Bűn és bűnhődés Bűnös vagyok, bevallom, a fejemet lehajtom, szégyenkezem, szánom-bánom, elkövettem, úgy sajnálom, pedig hidd el, nem akartam igaz, erősen kapartam, én tehetek sajnos róla, nem hallgattam a jó szóra, szólalj már meg, kérlek szépen, ne csak némán ülj a széken, mondd, hogy bűn az, amit tettem, ítélkezz bátran felettem! Nem direkt, mert véletlen volt, de a hiba, attól nem holt, ráömlött, én jót akartam, nem véstem, csak vakargattam, tudom, nem lett volna szabad, de nem hittem, hogy ilyen marad, furán néz ki... igen. Látom nem túl szép, de tényleg bánom, te is tudod, nem így szántam, mikor a garázsba beálltam, nos..., kicsit a fal nekem jött, meg a polc, és onnan ömlött, csak ömlött, az az ocsmány ragacs, ami ragad, és olyan makacs, hogy alig jött le kaparva, a festék is követni akarta... Most csak nézel. Büntess meg, nem bírom e tekintetet, mondj valamit! Bűnhődnöm kell, ne..., kérlek ne fordulj el! Bocsánatodért mit tegyek? . . . Mi...??? Hogy egy új kocsit vegyek...??? Somogyi Ottó (soman): Ödön és az Emma dilemma A minap Ödön elé állt egy roppant komoly dilemma, mikor a randi után a lépcsőházban „pá”-t intett az Emma. „Ott alul mézesen bizsereg még bennem az inger, igen s nekem nem a méret a lényeg, hanem, hogy intelligens legyen ama férfiúi porzó, melyet rózsakelyhem befogad.” „Ó! Hogy öntöznélek én, Te torzó! De legalább fogad karcát érezném, ne a nemek harcát!” – sóhajtott Ödön. „Legalább nemes nektárom cseppenne szemöldöködön, vagy bárhol másutt, csak, csak történne már végre valami! Öt hosszú, kemény hónap után nekem ez a jog már alanyi!” Tudni kell, hogy Emma bármily szabadon kitárgyal bármit, de csak a léleknek enged szabad utat, Ödön testi akarata sántít. Átbeszéltek már mindent; Goethe-től kezdve Shakespeare-t, sokszor vélte Emma bájos-fitos pofiján felfedezni a szex pírt, de… ennyi. Hiába szerette volna megenni, csócsálni testén a tobzódó gömbölyded hajlatokat, minden felizzó estén görcsbe fojtva vitte haza a hajlamokat; Emma határt szabott. Verejtékezve asszociált, míg a nő ajkán életre kelt a fagott. Vivaldi talán büszke lenne Emmára, ahogy a mély basszus feltört a filharmonikusok közül, de Ödön csak bosszús. Rózsaszín húsú nyelvből omló nedveket érzett az első sorban ülve a koncertteremben, s hiába tudta, hogy már e korban felesleges időcséplés minden elvesztegetett, félhangba fúlt perc, mégis izgalommal várta, mikor csendül fel a következő terc. Emmával szemben élvezte, ha a homlokára cseppent a másik testnedvének hitt valami, vágyakozva szeppent, és ilyenkor újra elhatározta, hogy aznap este áttöri a gátat. Beleremegett; talán megnyílik előtte a paradicsomi vágat. E rebellis gondolatok közben mindig felgyorsult pulzusa, menő playboyként orrában érezte, hogy sül a nyúl húsa… „Én kicsi Bonny-m!” – suttogta szebben, mint Hugh Hefner, de az ártatlan játékok után csak otthon, egyedül sült el a fegyver… Bár külsőre nézve Emma nem volt egy kifejezett Marilyn Monroe, bodorított hajzuhatagát aláengedte vállára, mert így volt vonzó… Teltkarcsú alakját a kosztümje csak sejtette, de a dekoltázsa! Olybá hatott, mint holmi karakteres álmok spongya montázsa. Mikor Ödön reggeli tejeskávéja mellett ott volt a friss kalácsa, a nőre gondolva harapott belé. „Ej, milyen ízű lehet a térdkalácsa?” Legszebb felét mégis hátulról mutatta Emma, mikor ráfeszült hajoltában eme terjedelmes része. Ödön ekkor mindig feszült figyelmet részesített iránta, tudva, hogy a két fél karéj egésze kitesz másik hármat, de nem bánta. Tudattalan, elfojtott freudi ész-e, mely mozgatta, vagy csak spontán alantról feszülő, bűnös vérbőség? Akkor miért oly bús? Magába hamvadó hő, reszkető ina öl, mély hőség! Szép darab hús! Igazi feltűzni való nő! Egy pin up girl, öröme tömören áradhat szét bőre alatt, megrezegtetve a gerincet merő velő gyönyörben… Minden rohama hiába! A blúz aljánál tovább most sem csúszhatott keze, s lábánál harmadik, mert a nő erővel lefogta, míg ártatlanul matatott. Közben hallgatta Emma legújabb óriási előadását épp Hemingway-ről, vastag ajkát az orálisan verbális tűz égette, mást képzelt megint az éjről. Akiért a harang szólt, az most ő volt, saját magát vonta vértanú padra. Keresztbe feszítette testét, miközben másnap Emma felment a színpadra, hogy újra rálője a fagottból a kegyet, s ő továbbra sem mászhatott hegyet keblén. Ó, ez a gondolat már oly őrjítő volt, hogy merészen gondolt egyet. Igaz, testre Ödön nyeszlett Woody Allen típus, mint izomban bő Sly Stallone, de pozitív vonás az intellektuel e helyen, s stílusként az ordenáré kultúra is one. Szokás szerint hazakísérte Emmát, majd a lépcsőházban rosszullétet imitált. Behívta! Ez már önmagában nagydolog, hisz ezen alkalmak száma limitált. Nagyot sóhajtott hősünk, s határozottan megrázta magát. „Most, vagy soha! Istenem add, hogy most az egyszer legalább ne legyek mulya, ostoba!” Rosszullétét feledve kiegyenesedett, a nő szemébe nézve lekent egy pofont! Nem volt túl nagy, mégis Emma hanyatt vágva magát bámulta a plafont. Máskor nem látott, megmásíthatatlan férfiasság csillant Ödön tekintetében, kidülledt, gülü szeme feneketlen mély parázzsal fénylett, mint az ében. Mozdulatlan, de tettre készen, némán delejezve nézte az elterült Emmát, érezte kezdődő férfiassága jeleként az önálló életre kelő, ébredező pennát. Emmában hatalmas változás állt be, teljesen megigézte e pofonnal Ödön. Halkan így szólt: „Mindig imádtam azt a kis szőrszálat a szemölcsödön.” Ezzel magára rántotta a férfit! S ki azt hiszi, a nő egy asszonyállat, az tévhit. Bár meglehet az egyszerű ösztönök szava minden eredendő vágyat mélyít. Néha a legillendőbb úrinő is kivetkőzhet magából öntudatlan módra, ha rátapint a rátermett férfiú a legérzékenyebb ingert kapcsoló kódra. Talán ezen oknál fogva történt, hogy míg Emmának az ég felé a lába szállt, a férfi hátába vájva körmét üvöltözött: „Ödön, könyörgöm, még, még ááá! B…áll!!! Így esett Emma megbocsájtható bűnbe a korábban félénk Ödönnel. Hajnalban nevettek, házikenyeret majszolva harcoltak a zsíros bödönnel… 2008. szeptember 25. Soman további művei>> Zsirai Tibor (kuvik): Karma I. - Tér és idő nehezebben értelmezhető ideát - morogta a kutya. Elsőre nem is esett le neki, hogy csak egy kutya. Csak állt, és bámulta a cipője orrát, a sintértelep saras udvarát, a lába körül körkörös hullámokat verő esőcseppeket. Annyira abszurd volt, már-már természetesnek vette, hogy a hétvégén behozott kutya beszél. A szeme sarkából a kaput figyelte. A társa csak cigiért ugrott el a faluba. Ha időben visszaér, láthatja, hogy itt repked ez a dög. Ha nem... Nos, abba bele se akart gondolni. A tűz talán elijesztené, gondolta. A zsebébe nyúlt az öngyújtójáért, de egyik pillanatról a másikra elfelejtette, mire is való. A telep alig volt nagyobb egy teniszpályánál. A kutya a képzeletbeli aranymetszésben lebegett. A nyakán ott lifegett a repedezett nyakörv, s pár rozsdálló szem is sorakozott a nevével fémjelzett medál alatt, ám a vége nem volt sehol. - Kicsit állj távolabb - kérte a kutya, s ő hátrált egy lépést. Nem mert egyenesen ránézni; csak a sapkája sültje alól figyelte. Öreg volt és csontsovány. Előbbit a pofaszőrzetéből tudta. Rég ehetett utoljára. Talán verték is. Még két nap és vége. - Miért.. - akarta kérdezni, de nem tudta befejezni a mondatot. Nem találta a szavakat. Nem mozgott a nyelve, egyszerűen csak kibukott a szájából, és önálló életre kelt. Kezdtek felerősödni a zajok a környezetében. - Hogy miért? - kérdezte a kutya, mintha sokszor kellett volna már megválaszolnia ezt az ostoba kérdést. Hangja mély volt és kíméletlen. - Átváltozol. Egyértelmű, gondolta a férfi. - Fájni fog? A kutya körül megszűnt a ragyogás. Lejjebb ereszkedett, míg mancsa el nem érte a hideg sarat. Megszagolta a földet, majd lassan a kenelek felé fordította a fejét. Odaballagott az egyikhez, és az orra hegyével kiakasztotta a kampót. Kívülről bárkinek ment volna. Csak belülről volt elérhetetlen. - Ezt nem kérheted tőlem - mondta a kutyának. - Dehogynem. A ketrec ajtaja félelmetesen nyikordult. - Egyszer majd megköszönöd - ugatta. - Kötve hiszem. - Kötve... - húzta furcsa grimaszra ajkait a kutya. Sosem látott még állatot mosolyogni. Hátborzongató volt. - Megköszönöd - ismételte el. Aztán a férfi négykézlábra ereszkedett, összehúzta magát, s bemászott a ketrecbe. Mikor becsapódott az ajtaja, bánatosan felnyüszített. Ujjai manccsá formálódtak, karjára erős bozont kapaszkodott. Egy végtelenül lapos tálkából kapott enni egy idegentől, és délutánra sem engedték ki, hogy összebújhasson a többi állattal. Nem ismerte őket, de valamiért hiányoztak neki. Elfelejtette, miként működik a zár, ahogy azt is, ki is volt valójában. A kutya igazat mondott. Nehezebben volt értelmezhető a tér és idő "odaát". Lassan kiesett a gyerekkora, majd elvesztek az ifjú évek, kitörlődtek agyából az idők során felgyülemlett számok és kódok, s mikor már a nevére sem emlékezett, a kutya ismét meglátogatta. - Vége van? - kérdezte tőle. - Ugyan minek? - kérdezett vissza. Egy másodpercre elbizonytalanodott. Minek is kellett, hogy vége legyen? Próbált visszaemlékezni a múlt őszre, ám agya köddel terhes falakba ütközött. Próbálta felidézni a tegnapot, de az sem sikerült. Ezért a reggelre próbált emlékezni. Agyában felrémlett a vöröslő napkorong képe, s bundája alá különös melegség furakodott, ám a gyönyörűséges érzés alig tartott pár pillanatig. - Mi történt? - kérdezte a kutyától, hátha elárulja neki, miért is beszélgetnek. - Átváltoztál - válaszolta. Igen. Átváltozott. Ezt tudta. Csak arra nem emlékezett, miből, mivé. S hogy ez jó volt-e neki. - Fájt? - kérdezte. - Nem annyira, mint ami ezután következik - mondta a kutya, majd ismét köddé vált. Mikor besötétedett, elaludt. Mikor kelt a nap, ő is vele ébredt. Úgy tetszett, mindig ilyen volt az élet. Feküdt a mocskos szalmán és az egész értelmét kereste. Nem fázott igazán. Nem is volt éhes. Egyetlen vágya az volt, hogy valamivel pótolja azt az űrt, ami a lelke mélyén tátongott, mióta csak a ketrecbe került. Egy ember jött, gumicsizmában. Elé tette a végtelenül lapos tálat és valamit mormolt mellé. Ő meg sem mozdult. Az ember mellé lépett, és óvatosan belemarkolt a bundájába: - Nem eszel - morogta. Nem értette, inkább tudta, mit mondott. Megemelte a fejét, és az udvart nézte. - Arról ne is álmodj, kishaver - mutatott rá az ember. - De ne félj! Feri papa holnap reggel fejedelmi reggelivel búcsúztat az élők világából. Nem evett. Csak feküdt. Holnap majd felkel. Holnap jobb ételt kap. Többet és jobbat. Lehunyta a szemét, és igyekezett emlékezni. Okokat keresett. Mikor újra kinyitotta a szemét, egy patkányt látott a tálkájában. Ázott kenyérdarabot tartott a mancsában, és hosszú fogaival megfelelő méretűre aprította azt, hogy elférjen a pofájába. A kutya lassan megemelte a fejét, majd egy határozott mozdulattal megmarta az állatot. A patkány elejtette a kenyérdarabot és elinalt. Sötét lett ismét, majd újra felkelt a nap. Feri papa újra ételt hozott. Ezúttal talán többet. Nem emlékezett az előző napi adagra. Letette a tálat, és megvakarta a füle tövét. - Megint nem eszel - morogta. Aztán megérezte a dohány szagát a kabátján. Ismerős érzés kerítette hatalmába. Elárasztotta a nyugalom. Megnyalta a férfi kezét, majd óvatosan enni kezdett. - Jól van - suttogta Feri papa. - Jól van... Mikor végzett, a férfi felvette a tálat, és magára hagyta. II. Emlékezett a patkányra. Emlékképe ott motoszkált a koponyája leghátsó zugában. Nem, mint táplálékra gondolt rá. Inkább, mint áldozatra. Nem a tálka mellett ült. A ketrecen kívül lebegett. Ragyogó fény ölelte csapzott testét, és őt nézte. - Bizony - suttogta a rágcsáló. A lebegő látomás mögött Feri papát látta elsuhanni. Egy hurokkal babrált. Egy másik ebet húzott ki a ketrecéből és vonszolt el egy épület mögé. Nyüszített és a kenel deszkáit kezdte kaparni. Olyan erővel szaladt a rácsoknak, hogy vér serkent a pofáján. - Nemsokára kint leszel - közölte a patkány. Tudta. De nem akarta. Ennyire nem akart kijutni. Átváltozok, gondolta. Patkány leszek. Mindene összezsugorodott, csak a farka maradt majdnem ugyanolyan hosszú. Beleszimatolt a levegőbe, s megiramodott. Feri papa után szaladt. A dohány szaga után. Az érdes kéz után, amitől nyugalom szállta meg, ha az a bundájába kapott. Átsuhant a telep udvarán, el a kis fából ácsolt épültek között. Közben érezte, tudata lassan átmosódik. Eltűntek a rácsok, a végtelenül lapos tálka, a simogatás emléke. Mire odaért a férfihez, már nem is emlékezett rá. Amaz épp egy kutyát ásott el. Félrecsúszott sapkáját levéve törölte végig izzadt homlokát. A patkány gyűlöletet és vérszomjat érzett. Nekirontott Feri papának és a gumicsizmájába harapott. Az felkiáltott, és a keze ügyében lévő lapáttal lecsapott rá. III. Az asztalon hevert. Egy tányér és egy napilap mellett. Tőle nem messze egy gyertya égett, mellette egy doboz gyufa és sodort cigaretta. Feri papa a szoba közepén lebegett. Alig ragyogott. Fénye épp hogy meghaladta a gyertya fényét. - Mi történt? - kérdezte. Feri papa közelebb szállt, és onnan válaszolt: - Mikor? - Mi lesz velem? Miért fekszem ezen az asztalon? Feri papa leszállt a padlóra és egy széket húzott magának. - Hamarosan átváltozol. - Ezt tudom - mondta a patkány. - Akkor? Kis csend következett. - Nem nagyon akarom. - Persze. De ne aggódj. Nem fogod megbánni. - Kötve hiszem - vetette oda Feri papának. - Tudom... - válaszolta Feri papa, majd egyszeriben köddé vált. Zsirai Tibor további művei>>

Képgaléria