Az Én és az Ego beszélgetése

A magány Az Én: Szervusz Egó! Már régen találkoztunk. Ma miről fogunk beszélgetni? Mivel szembesítesz, hogy megint közelebb kerülhessek magamhoz? Az Egó: Úgy érzem, nagyon meg akarsz szabadulni tőlem. Az előzőekben az egyik legfontosabb érzésről beszélgettünk, a VÁGY-ról. Most azokról az érzésekről beszélgetnénk, amelyek a vágy tárgyának a teljesülésekor vagy annak elmaradásakor keletkeznek. Az Én: Mesélj ezekről! Mondd el, hogy valójában hogyan is működöm. Az Egó: Vegyünk egy hétköznapi példát. Vágyakozol valaki után. De aszerint, hogy ki az a bizonyos valaki, más és más érzés ébred benned, a vágyérzésednek más és más fokozatai vannak. Lássunk néhány példát: Vágyakozol beszélgetőtárs után, mert egyedül vagy, magányos vagy, energiahiányos vagy. Vágyakozol egy családtagod közelségére, szüleidre, gyermekedre, közel-távoli rokonodra. Vágyakozol a partneredre, szerelmedre. Mindegyik más és más érzelmi töltést hordoz magában, természetes, hogy az érzéseidnek is más és más lesz a megélési szintje is. Az Én: Ez így van. Legyél szíves most ezeket a példákat a te és az én oldalamról végigvezetni. Az Egó: Magam is így gondoltam. Lássuk a beszélgetőtárs utáni vágyat, az egyedüllétet, az energiahiányt. Ez az a terület, ahol a legvegyesebb érzések keletkeznek, mert nincs semmilyen érzelmi, szellemi kötődés, csak a fizikai szint igényének kiélésére való ez a vágy. Az Én: Érdekes megközelítés. Ezek szerint ezek a szintek meghatározhatják az érzéseink intenzitását és jellegét? Az Egó: Természetesen, de folytatom. Tovább bővítem és konkretizálom a példát. A jelenlegi kor egyik alapvető problémája a MAGÁNY. Ez az első érzés, ami a vágyat beindítja. A magány, a külső és belső elmagányosodás, manapság már társadalmi méretű probléma. A te oldaladról a magány érzését a szeretet adásának és kapásának elmaradása jelenti; magam, az Egó oldaláról azoknak a kellemes érzéseknek az elmaradása jelenti, amiket valaki mással való találkozás során kaphatnék illetve szerezhetnék meg. Az Én: Természetes, hogy ezeknek a kellemes érzéseknek a hiányát én magam ébresztem magamban; elmaradásuk esetén is magam teremtem meg azokat az ILLÚZIÓ-érzéseket, amik a magányt fokozhatják. Az Ego: A magány érzésének alapvető oka az energia, a szeretet, a belső harmónia hiánya. Te magadtól ezt a legritkább esetben sem fogod felismerni, mert a minták, amik szerint nevelkedtél, csak arról szólnak, hogy a szeretetet, harmóniát csak másoktól, kívülről kaphatod meg, és eszedbe sem jut, hogy esetleg magad elől menekülsz, nem fogadod el magad, szeretnél az elvárásoknak megfelelni. Én mint Egó természetesen erősítem benned ezeket, sőt még ki is cirkalmazom, hogy minél bonyolultabb legyenek. Nem véletlen, hogy egyre többen élnek egyedül különböző növényekkel, állatokkal - kutyával, macskával, halakkal stb., mert azoknak „elvileg még nincs egójuk”, így nincs közöttük konfrontáció, szabadon kiélhetik a szeretet adásának és kapásának érzését. Ennek a továbbfejlesztett formája a sznobizmusból fakadó állattartás, amikor már akkora az elmagányosodási szint, hogy a vágy már csak a szeretet kapására van meg (az egó a szeretet adásának még a késztetését is elnyomja), és ennek érdekében mindenben megszeretnének felelni az elvárásoknak, de erről majd egy másik alkalommal beszélgetünk, ha te is úgy gondolod. Az Én: Jó, de akkor mesélj tovább arról, hogy a különböző szinteken a magány feloldására tett kísérletek során mit csinálsz te, és mit kellene nekem tennem. Az Egó: Folytassuk az első példánál: magányos vagy, társaságra vágysz. Gyermekkorban ez a tanulási és karmikus folyamatok miatt másképen működik, de erről is majd máskor beszélünk, csak szóljál. Én, az egó természetesen nagy ötlettárral rendelkezem, és készségesen súgok. Te csak szeretet adására és kapására, harmóniára, energiára VÁGYÓDSZ, de mivel az egó az énnel általában még köszönőviszonyban sincs, így én, az egó meggyőzlek, hogy valójában Te magányos vagy és társaságra vágyódsz. A benned lévő minták alapján felépítem a korlátjaidat - minél civilizáltabbnak hiszed magad, annál vastagabb falakat - , és mint ki jól végezte dolgát, utadra bocsátalak: Eredj, old fel a magányod, ha tudod, gyűjtsd az érzéseket, ha ennyire szükséged van rájuk. Természetesen minél több ELVÁRÁST, BIZALMATLANSÁGOT, FÉLELMET, ÖNZÉST építettem bele a korlátjaidba, annál nehezebb lesz a magányodat feloldani, pedig nem kellene neked semmi mást csinálnod, csak teljesen nyitottnak lenned magadra és másokra. FELTÉTEL NÉLKÜL ELFOGADNI, SZERETNI magadat olyannak, amilyen vagy - !velem vagy nélkülem! - és FELTÉTEL NÉLKÜL ELFOGADNI, és SZERETNI a többi embert és minden más érző lényt az egójukkal együtt. Ezért élünk többek között itt a Földön, hogy ezt megtanulhassuk. Az Én: Mesélj kicsit azokról az érzésekről, amiket az előbb felsoroltál, mért terhelsz velük, mire tudnak megtanítani. Az Egó: Vegyük sorba, minek kellenek az elvárások. A hétköznapokban ezt úgy mondják: magasra tette a mércét. Minél terebélyesebb egóval rendelkezik valaki, annál több az elvárása a többi ember felé, mert csak így tudja biztosítani azt, hogy minél kevésbé sérüljön az Ő egója. Én, az egó tökéletesen ismerem magam veled ellentétben, tudom, hogy mi zavar, és mi okoz örömet - bár ez az öröm sem mindig felhőtlen, mert igazán csak te tudsz szívből örülni. Lássuk a bizalmatlanságot. Ha te őszintén szeretsz, akkor feltétel nélkül megbízol abban, akit szeretsz. Én, az egó csak magamat szeretem, miért bíznék tehát meg bárkiben is? Az csak a kettőnk kapcsolatán múlik, milyen mélyre vihetlek a bizalmatlanságban. Ha te hallgatsz rám és nem bízol senkiben, megkímélem magam egy csomó kellemetlenségtől, más véleménye, tettei miatt adódó sérüléstől. Ilyen egyszerű. A félelem. A félelem az egó leghatékonyabb eszköze, mert ahogy megfogalmazódik a félelmünk a magánytól, rögtön lehet kelteni a vágyat a magány feloldására. Ha elindultunk az úton, félhetünk attól, hogy átlépjük a korlátainkat, és valami módon megsérülünk, pedig ilyenkor is csak én, az egó sérülök. És végül az önzés. A klasszikus mondás után szabadon: az önzés én vagyok. Az önzés az a legjellegzetesebb egó-energia, ami gyakorlatilag életben tart, önvaló lényegem. Ha nem lenne az önzés érzése, az egó lényege szűnne meg. Minden érzés, ami nekem látszólag jó, amit magamnak akarok, azt megszerzem, és senkire és semmire nem vagyok tekintettel. Ám ha a te oldaladról közelítjük meg ezt a kérdést, ott van a feltétel nélküli elfogadás és a szeretet. Ha bármivel és bárkivel szembe feltételt támasztasz, az már én vagyok, az Egó és nem te, az Én. A Szeretet dolgában pedig már beszélgettünk. Az Én: Mondd, neked nincsenek pozitív érzéseid? Az Ego: Nincsen rá szükségem. Én csak eszköz vagyok, az isteni gondviselés eszköze, hogy tanítsanak téged. Csak neked vannak érzéseid, legyenek azok jók vagy rosszak, ám a minőségüket neked kell meghatároznod, ez egy alapvető életfeladat. Ha hallgatsz rám, átveszem a minősítés feladatát, és akár egy életre is beleragadhatsz az anyagi világba. Ha az érzéseid minősítését rám bíznád, én aszerint osztályoznám azokat, hogy nekem jók-e vagy nem, tudok e hízni vagy sem, sérülök-e vagy sem. Ez is egy döntés! Az Én: Kezdek beleszédülni, pontosabban kezdesz megszédíteni. Ha ez így van, és miért ne lenne így, elvégre nem érdeked, hogy becsapj, mert akkor már magadat is becsapod, akkor elvileg az érzések minősítése a fejlettségedtől függően a te kezedben van, és nekem még esélyem sincs, hogy felismerhessem ezt. Az Ego: Most már van, mert felismerted. Minden érzés, amit érzékelünk, egy illúzió, amit én, az Egó gyártok, és neked az a feladatod, hogy felismerd az illúzió és a valóság közötti különbséget. Az Én: Ez így túl egyszerű. Az Ego: A valóság, az igazság az mindig egyszerű, csak én a komplikáltságomnál fogva mindent túlbonyolítok a különböző szempontok miatt. Tudod, miért veszekszenek az emberek? Tudod, miért van az, hogy bár valahol mindegyiknek igaza van, mégis meggyőződésük, hogy csak az övék az egyedüli az igaz? Van az isteni igazság, a szeretet, és van az emberi egó. Ahol ez a kettő találkozik, mindenkinél azon a ponton van az abszolút igazságpont. Amióta nem az isteni törvények az irányadók, azóta találták fel a jogot, ahol szó sem esik az önzetlen szeretetről, csak egyfajta közösségi egóról. Az Én: Ha ez így van, hogyan lehetne rajta változtatni? Az Ego: Mint minden változásnak, ennek is belülről kell elindulnia, meg kell fogalmazódnia az igénynek a változásra, amely majd beindítja az egót, és az egó felkelti a vágyat a változásra, és innentől már megint megy minden – egy ideig, amíg ki nem elégül a vágy, és kezdődik minden elölről, amíg el nem érkezünk a vágynélküli szeretet szintjére, de idáig még nagyon hosszú az út. Az Én: Szerintem is térjünk még kicsit vissza a beszélgetésünk legelejére. Az Ego: Szívesen, de tulajdonképpen nem értesz valamit, vagy valamire még kíváncsi vagy? Az Én: Inkább az alaptémáról lennének kérdéseim, mármint pozitív és negatív érzésekről. A magány alapjában véve nagyon rossz, és valamilyen megoldást keresünk a megszüntetésére. Tegyük fel, hogy megoldottuk, van egy virágunk, kutyánk, ismerősünk, barátunk, rokonunk, szerelmünk. Elvileg mindenkinek van mindegyikből akár több tucat is, és mégis ott van a belső magány érzése. Ez mitől van? Ebben is a te kezed van? Az Ego: Szépen felsoroltad a lehetséges társakat egyfajta érzelmi töltöttség szerint, de gondolkodtál-e már azon, hogy egy virágot ugyan úgy lehet esetleg szeretni, mint a tulajdon édesanyádat? Ugye nem. Te az előbb egy feltételezett, tanított illúzió szerint soroltál fel valamit, és meg sem fordult a fejedben, hogy ne tegyél köztük különbséget. Nézz körül a világban! Ha egyformán szeretnének az emberek minden érző lényt, az egónak nem lenne szerepe az életükben. A belső magányt ennek a szeretetnek a hiánya okozza. Csak akkor fognak bennünket is szeretni, ha mi is feltételek nélkül, az egónk félrerakásával tudunk szeretni. Az Én: Akkor arra felelj, hogy mi van akkor, ha mi már feltétel nélkül tudunk szeretni, de nem talál viszonzásra a szeretetünk. Az Ego: Ja, az csak én vagyok. Én hitetem el veled, hogy feltétel nélkül szeretsz, és én teremtem meg a vágyat a viszonzás igénylésére. Ha valóban feltétel nélkül szeretsz, nem tartod számon, kinek mit adtál – csak én. Aki feltétel nélkül szeret, az soha sem attól kap viszonzást, akinek adta, hanem onnan, ahonnan sohasem várta volna. Látod, engem, az egót senki sem szeret, és én sem szeretem senkinek az egóját, de tudom, hogy nem várhatok mást, és csak az a feladatom, hogy ilyen érzéseket gerjesszek. Az Én: Sokat beszéltél most a szeretetről, holott azt mondtad, hogy nem ismered ezt az érzést. Az Ego: Persze, hisz ez a legősibb ellenségem, a legerősebb energia, amivel nem tudok mit kezdeni, mert saját magát sokszorozza meg, nem tudunk megmaradni egymás közelében. Ha érvényt szeretnék szerezni az akaratomnak, először a szeretet érzésétől kell hogy megfosszalak, és helyébe olyan illúziókat adnom, amik segítenek annak visszaszerzésében, de ezek csak pótcselekvések. Ha belőled tisztán tör elő a szeretet, azt tiszteletben tartom; és tudomásul veszem, hogy egyenlőre azon a területen nincsen dolgom, és amikor megbillen a belső harmónia, majd újból jelentkezem. Az Én: Nem vagy egy könnyű eset, te Egó, de köszönöm, hogy beavatsz ezekbe összefüggésekbe. Szeretném folytatni ezt a beszélgetést az érzésekről, mert nagyon érdekes összefüggésekre mutattál rá most is, és egyébként is már két témát is félreraktál, amivel akár legközelebb folytathatjuk. Az Ego: Jó. Akkor legközelebb a gyermekkorban kialakuló egóról fogunk beszélgetni. Addig is próbálj minél többet nélkülem boldogulni, és ha lehet, hallgass a szívedre! (adminisztrator - asztralutazas.hu)