Cikkek, gondolatok, megoldási módok




A magány fájdalma Ha az ember társkapcsolati problémáival nem valamely szaktekintélyhez fordul segítségért, hanem önmagában próbálja a választ megtalálni, gyakran elszigeteltnek, elhagyatottnak, magányosnak érzi magát. Míg a magány fájdalmas, az egyedüllét gyönyörű, különösen, ha szerelmes. Bár ezzel a szerelemérzéssel egyedül van, mégsem érzi magát elszigeteltnek. A magány és az elszigeteltség az elszakadás érzését hívja elő. Azok a csoportok, amelyek azért alakulnak ki, hogy tagjai a magányérzet elől menedéket találjanak, elszakadnak más csoportoktól, és végül a csoporthoz tartozó egyes individuumok is elszakadnak egymástól, és legtöbbjük ismét magára marad. Azért keresik a kapcsolatot valamely csoporton belül, mert ez alatt az idő alatt a magányérzet megszűnik. Ha valamely csoporthoz tartozó emberek jól érzik magukat egymás társaságában, és hangosan nevetnek, ez a nevetés életre hívhatja önben a magányérzetet, mert ön nem tartozik közéjük, és nem tudja, miért nevetnek. Úgy érzi hát, hogy elszakadt tőlük, kirekesztődött. Társadalmunk sok kis csoportra szakadozott. Az egyik csoport a család, aztán a párt, aztán a különféle vallási közösségek, sportegyesületek, sőt még az olyan absztrakt dolog is, mint valamely hobbi vagy a művészet vagy maga a világnézet is megosztja az embereket: egyeseket összeköt, másokat kívül rekeszt. Ha az ember beletartozik valamely csoportba, ez biztonságérzetét, védettséget ad neki. Ezzel szemben, ha kívül állunk valamely csoporton, bizonytalanság és elszigeteltség érzése ébred bennünk... Vizsgáljuk csak tovább... Ha valamely csoporthoz tartozom, és úgy érzem, hogy ez védettséget ad nekem, akkor a valamihez való tartozás függőségéről beszélünk. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazkodás: alkalmazkodom, integrálom magam csak azért, hogy a védettség kellemes érzését megélhessem. Ha nem alkalmazkodom, magányosnak érzem magam. Az alkalmazkodás és a magány tehát összefügg egymással. Az egyedüllét csodálatos érzés, az individualitás élvezete, s nem szabad összekeverni a magánnyal. Az egyedüllét csodálatos érzése akkor tölt el, amikor úgy érzem, eloldottam magam a többiektől, mert most nem kell alkalmazkodnom és integrálódnom, hanem olyan lehetek, amilyen vagyok. A magányérzet arra késztet bennünket, hogy partnerünk társaságában töltsük el a szabadságunkat, az egyedüllét érzése ezzel szemben arra késztet bennünket, hogy, partner nélkül töltsük a szabadságunkat, mert egyszerűen élvezni akarjuk; hogy magunk rendelkezhetünk önmagunk felett... Tehát még egyszer hangsúlyozom a különbséget: a magány fájdalmas, az egyedüllét örömteli. Ez utóbbinak valami köze van a szerelemhez; szeretethez. Ha azt akarom; hogy szeressenek, elfogadjanak, akkor nem akarok magányos lenni. Ha én szeretem önmagamat, ha szeretem embertársaimat és a természetet, akkor egyedül tudok lenni: Az egyedüllétből bomlik ki a szeretet. Ha szeretek, akkor az egyedüllét megerősít engem, ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor gyengít. A magány az a fájdalom, amelyet akkor érzünk, amikor a vágyott szeretetet nem kapjuk meg. Az egyedüllét az az öröm; amely akkor fog el bennünket, amikor szeretetet érzünk mások iránt, a természet iránt, az egész világ iránt. A magány veszteség, az egyedüllét nyereség. A magány azt jelenti, hogy az elszakadással valamit elveszítünk, miközben az egyedüllét-örömmel tölt el, hiszen általa nyerek valamit; Ha azt akarom, hogy szeressenek, akkor sokat fogok veszíteni, ha viszont én magam szeretek, akkor az életet fogom megnyerni. Szeretni annyit jelent, mint egyedül lenni:Csend, béke, nyugalom vesz körül. A magány tehát jel, miképpen a belőle fakadó fájdalom is jel, amely azt mutatja, hogy valami félresiklott: én nem szeretek, hanem csak arra vágyom, hogy engem szeressenek, és amikor ez nem történik meg, magányosnak érzem magam. Az egyedüllét valami egészen más dolog: az önállóság és a függetlenség belső rendje. Egyedül vagyok ~ez tény. Egyedül vagyok a csoportok és csoportosulások világában - ez tagadhatatlan és megkerülhetetlen igazság. Az egyedüllét és az igazság egymástól elválaszthatatlanok. Egyedül voltam, amikor megszülettem, egyedül voltam, amikor első sírásom felhangzott, és egyedül fogok meghalni, akár fogja közben valaki a kezemet, akár nem. Mindig egyedül vagyok. És ezt a tényt nem hagyhatom figyelmen kívül. Szabadon születtem; és szabadon is halhatok meg. A közötte lévő időszakban alkalmazkodhatom, ha úgy tetszik, tehát megfoszthatom magam a szabadságomtól, vagy megtehetem, hogy nem alkalmazkodom, tehát független maradok, és megfigyelem önmagam, és magam hozom meg a döntéseimet: Ez esetben egyedül vagyok, de nem magányos. Ha nemcsak arra vágyom; hogy engem szeressenek; hanem én magam akarok szeretni, és szeretek is, akkor megnyílik előttem a világ. Az emberek többsége számára a szerelem, a szeretet üzlet: én adok neked valamit, s kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked valamit, s kapok tőled cserébe másvalamit. Adok neked például figyelmességet, neked szentelem az időmet, cserébe szexet kapok. Biztonságot, harmóniát kínálok neked, odafigyelek rád, ennek fejében megkapom a te gondoskodásodat, figyelmességedet, hozzám tartozásodat. Bókokkal halmozlak el téged, te pedig bátorságot öntesz belém. Én főzök neked valami finomat, te viszont végighallgatod az én szóáradatomat. Az ember függővé teszi magát a másiktól, és alkalmazkodik hozzá, és ezt aztán általában szerelemnek, szeretetnek nevezi. De vajon tényleg ez a szerelem? Vagy valami egészen más? Csakhogy erre a kérdésre nem nagyon szoktuk megkeresni a választ. De vajon nem kell-e mégis föltennünk ezt a kérdést, függetlenül attól, hogy megszoktuk-e válaszolni vagy sem, s ha már egyszer feltettük, miért hagynánk megválaszolatlanul? Tulajdonképpen csak egy jól működő kapcsolatot szeretnénk kialakítani, amely szinte magától adódik, ha a szeretet, szerelem megvan. Ha azonban nem jön létre, akkor mindig a másik felelős érte: ha a másik nem úgy reagált volna, ahogy reagált, akkor a kapcsolat nem mondott volna csődöt. Mi magunk mintha mindig a legtökéletesebbek lennénk, s mindig a másik az, aki bennünket nem `szeret eléggé. Úgy érezzük tehát, hogy visszautasítottak bennünket, megbántottak. Úgy érezzük, hogy nem értettek meg bennünket, mert a másik nem azt adja, amit tőle vártunk volna. Tehát csalódottak vagyunk. Megpróbálunk elmenekülni a magány elől, üzletet kötünk hát a szerelemmel. Belemegyünk egy kapcsolatba: te az én rendelkezésemre állsz, gondoskodsz a háztartásról, szexigényemet kielégíted, és ezt mi szerelemnek nevezzük. Jó üzletet csinálok vele, hiszen megkapom, amit akarok, és te is, hiszen használhatod a házat és a Porschét. Létrehozzuk ezt a társkapcsolatot, amely által egymáshoz vagyunk kötve. A szép "szerelem" szót használjuk erre a profán dologra. Többé nem érezzük magunkat magányosnak és izoláltnak, így megőrizhetővé válik egy külső forma. Csakhogy közben elveszítjük egyedüllétünket és szerelmet is. Épp ezért egészen másként kell megközelíteni ezt a kérdést. Olyan nagy problémáról van szó amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk életünk folyamán. Különbséget kell tennünk a kötelék és a szeretet között. A társkapcsolati kötelék üzleti kapcsolat, a szerelem azonban valami egészen más: legbenső énünkben gyökerező kapcsolat, amelynek mindenekelőtt önmagunkhoz van köze. A szeretet által megvalósult kapcsolatnak ennélfogva semmi köze a szokásos értelemben használt kötöttséghez. Természetesen létrejöhet egy fajta kötöttség a szerelem által, azonban nagyon óvatosan kell bánni ezekkel a fogalmakkal, és nem szabad egyenlőségjelet tenni a szeretet és a kötöttség között. Túlságosan gyakran cseréljük fel ezeket a fogalmakat,ami könnyen félreértéshez vezet. Különbséget kell tennünk a szeretet, a társkapcsolat és a kötöttség között. Kíméletlenül fel kell tenni magunknak a kérdést, mit akarunk: üzletet, amit szerelemnek nevezünk el, vagy szeretni akarunk, figyelmen kívül hagyva az üzletet. Szét tudja ön választani ezt a kettőt? Magányosnak érzi-e magát, mert nem kap szeretetet, vagy egyedül van, és jól érzi magát, mert szeret? Talán lehetősége nyílik arra, hogy a szeretet, szerelem birodalmát megismerje, azt a hatalmas, tágas birodalmat, amelyben ön egyedül van. Teljesen egyedül áll és szemlél, nézelődik és figyel, érzékel,tapogat és érez valamit, mert hiszen ön érzékeny és - szeret . Belefeledkezik a szeretetbe. És ebben a pillanatban már nem magányos, hanem "egyedül" van, egyedül a mindenségben, az "egy"-ben. (Forrás: http://eletmod.hu) Magány és egyedüllét „Egyedül születünk, egyedül élünk és egyedül halunk meg„ Az élet, magány. Ha magányosságunk miatt szenvedünk, annak az az oka, hogy nem ismerjük önmagunkat, mert nem értjük az élet struktúráját. általában aki a magányosságtól szenved, az olyasvalami hiányától szenved, amit nem saját magában keresett. Sokan azért vágynak társra, hogy megértésre találjanak, amit nem képesek megadni önmaguknak. Ahhoz, hogy egyedül tudjunk maradni önmagunkkal, hogy elfogadjuk magunkat, az önismeret által juthatunk el. Ha magunkat ismerjük, a világot ismerjük. Majdnem mindenki szenved a magánytól, sokan szinte állandóan. A magányos embernek nincs kivel kapcsolatot teremtenie semmilyen szinten, legyen az csupán ismeretség, barátság vagy tartós szerelem. Ha sikerül is kapcsolatot teremtenie, esetleg nincsenek eszközei arra, hogy azt fenntartsa, és ne szenvedjen tovább a magánytól. Az emberi kapcsolatok segítenek saját értékeink megítélésében és abban, hogy életünk eseményeit megfelelõen tudjuk kezelni, hogy összhangba hozzuk a tõlünk függetlenül létezõ külvilág hatásait belsõ érzéseinkkel. A magány akkor következik be, amikor az ember nem tudja megítélni ezeket az értékeket, ami következménye annak, hogy nincs akivel megbeszélje, akitõl megerõsítést kaphatna. A kommunikáció azért játszik fontos szerepet a mindennapi kapcsolatokban, mert segítségével informálódhatunk folyamatosan arról, hogy mennyire fontos a személyünk a másik számára. A magány érzése a másik ember társasága, közelsége utáni vágyakozás miatt alakul ki. Azért van szükség a másik emberre, hogy megerõsítsen minket önmagunk értékelésében és segítsen eligazodni a körülöttünk történõ dolgokban, segítsen felismerni valódi jelentõségünket. Egyes személyeken könnyebben lehet úrrá a magány mint másokon, ilyenkor sok függ attól, hogy elég erõs-e az illetõ személyisége, vannak-e lelki tartalékai, hogy megküzdjön a magánnyal. Számtalan oka lehet annak, hogy valaki magányosnak érezze magát. A legnagyobb kár, amit a magány okozhat, hogy egyes elfojtott szorongások elhatalmasodhatnak, és súlyos rombolást okoznak a személyiségben. Szükségünk van a szerelemre, a szeretetre. Ezek nélkül nem vagyunk képesek normális, egészséges személyiségként leélni az életüket.. A magányosság és az egyedüllét két teljesen különbözõ dolog, bár sokan nem tudnak különbséget tenni köztük. Pedig az egyedüllétnek szépsége, méltósága, pozitivitása van; a magány viszont szegényes, negatív, sötét és lehangoló. A magány elõl mindenki menekül. Ennek különbözõ módjai vannak; elvegyülni a tömegben, barátokat gyûjteni, családot alapítani. A tömeg alapvetõen azt a célt szolgálja, hogy az ember el tudja felejteni a magányát. A magányosság egy hiány. Valami hiányzik, egy ûrt be kell tölteni, ám ahogy az ember öregszik, az ûr is egyre mélyül. Az emberek annyira félnek attól, hogy önmagukban legyenek, hogy szinte bármit kitalálnak, csak hogy ezt elkerülhessék. Mindenféle tevékenységeket végeznek, csak nehogy egyedül maradjak, mert az nagyon félelmetes. és a társadalom egyetért abban, hogy az embernek magában maradni a legszörnyûbb élmény az életben. Azonban itt van az ördögi kör, mert semmilyen kapcsolat, amely félelembõl, a magánytól való félelembõl fakad, nem válthatja valóra a hozzá fûzött reményeket, és nem hozhat beteljesülést. Halálra van ítélve. (Harmonet - gallai.net) Gondolatok a magányról A valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül. Különös, hogy a krízis és a megoldás legtöbbször mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk - mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befele fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé. (forrás:http://idezet.wordpress.com/category/magany/) „A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik - és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét. Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik.” (Gabriel García Márquez Száz év magány) „Az élemedett kor egy óriási alkalma a magányosság. Sokan, mikor megöregszenek, úgy találják, hogy az, amit egykor jónak tartottak a mások társaságában, elmosódottá lett. A kapcsolatokról, amelyek ifjúkorunkban elképzelhetetlenné tették a magányosság érzését, később kiderül, hogy nem is oly hasznosak e tekintetben, mint gondoltuk. Az összes emberi élmények között talán éppen a magányosság a leggazdagabb az alkalmakban. A magányosság idején látjuk, hogy nem vagyunk fontosak a nagy, mozgalmas világ számára, és hogy az sem fontos a mi számunkra. Összeomlik a fontossága, jelentősége és értéke a dolgoknak, amelyekben eddig hittünk; és ha kitartunk és még magányosabbak leszünk, kezdete lehet egészen újfajta fontosságok és jelentőségek fölfedezésének. Csak ha egészen egyedül leszünk, csak akkor értünk meg arra a legmagasztosabb élményre, amit úgy hívnak, hogy "a magányos röpte a Magányoshoz". E legmagasabb fokú élményen innen azonban még sok fokozata van annak, hogy elmélyültebben méltányoljuk életünk jelentőségét a maga tágabb keretében; és hogy megtegyük első lépéseinket errefelé, előbb át kell élnünk a magányosságot, a fontosságok régi rendszerének összeomlását, hogy az újat fölfedezhessük. A magányosság a felszabadulás útja. A szabadságot nemrég valaki úgy határozta meg, hogy: teljes magányosság, teljes felelősséggel párosultan.” (Hugh Shearman: A Kalandok ideje)