Török József népművelő

Élet és Irodalom, LXIII. évfolyam, 18. szám, 2019. május 3.

PDF-ben ITT!

---

Cseléd-Magyarország

„Az országosan szokásos munkarend szerint, a tehén-, ökör- és igásló-istállókban az első etetés pontosan három órakor történik. Hajnali három órakor tehát a csirások, béresek és igáskocsisok kezében már forog a villa; takarmányt vetnek a jászlakba; kupacokba hányják, aztán saroglyákon kihordják a trágyát. Amire – négy óra tájban – a gazdák megjelennek, már az állatok csutakolása, vakarása és kefélése folyik. Öt órakor az állatok megkapják a takarmánymásodik adagját. Aztán kihajtják itatni őket. Amíg az ökrök a hosszú vályúkból a vizet szürcsölgetik, s mintegy reggeli ásításként égig zengő bőgést harsogtatnak, bent a béresek gyorsan friss almot hánynak a tárgya helyére, felsöprik az istállót. Aztán ők is ehetnek, félhattól hatig reggeli szünet van. Ilyenkor bóbiskolják ki azt az öt percet, ami az alvás és a tökéletes ébrenlét közötti átmenethez kell, ilyenkor vakaródzzák ki tisztességesen magukat s csavarintanak egyet a bajuszon. Pontosan hat órakor a haranglábon megcsendül a szelíd angélus, ekkorra valamennyinek szekéren kell ülnie. Közben élénk tutulással a kanászok is kivonulnak.”

De nemcsak Ozorán zajlott így az élet, ahogy Illyés Gyula írta le a Puszták népében. A sándorfalvi határ módos gazdáinál is ez volt a regula. A béres gyerekek a hideg őszben és tavaszban cipő híján az általuk őrzött tehenek után kajtattak, hogy a friss, forró tehénlepényben melegítsék lábukat – mint apám tette sok sorstársával együtt a két világháború között. Öregkori göcsörtös-reumás ujjaira is volt magyarázata: kesztyű híján gyakran fagyott rá a zablát tartó kézre a hó. Vajon mit szólna 23 évnyi béres-lét után, ha kormányzói újratemetésről, Uradalmi Sörről, falunapként Uradalmi Napokról, újságként Uradalmi Hírmondóról, őrgrófi díszsírhelyről és díszpolgári címről olvasna? Valószínűleg hallgatna, mert amikor a csendőr-pofon jött előbb, s csak utána az intelem, hogy „meg ne tudjam, hogy visszabeszélsz a gazdának”, akkor egyszer s mindenkorra megtanulta a béres-leckét. Többet tanult ebből, mint a két elemiből, amire a gazda „jókedvéből” itt-ott futotta…

*

A „Főméltósági Úr” újratemetését és az azóta is virulens méltatásokat még írhatjuk a politikai érdekek számlájára, akkor is, ha eközben Kenderes polgármestere is megszólal: a kisváros lakói nagyon büszkék történelmi örökségükre, és igyekeznek méltóképpen ápolni azt. A kisváros lakóit persze megint nem kérdezte senki…

De releváns múlt nélkül mi készteti egy Fejér megyei sörfőzde tulajdonosát 2016-ban arra, hogy cégét Uradalmi Sörmanufaktúrának nevezze el, sőt, postai és elektronikus címében is ezt az előnevet szerepeltesse? Gyanítom, már koránál fogva sem lehetett tapasztalása a cselédlétről, s ezek szerint Illyést sem olvasta, mert akkor aligha dönt így.

Ennél is továbbmegy a bácskai falu önkormányzata: községi, helyi társadalmi identitását feladva Uradalmi Hírmondó tájékoztatja a falu lakosságát, és Uradalmi Napok névre keresztelik augusztusi falunapjukat, mintegy jelenné téve a „jóságos” San Martino gróf és testvére, Boncompagni hercegné uralta múltat.

Lehetne még sok ilyen példát sorolni, de igazán plasztikusan a Pallavicini család jelenkori utóélete mutatja meg a társadalmi atmoszféra lényegét – ezért ezt részletesebben mutatom be. Sándorfalván 1993-ban az első ízben adományozott díszpolgári címet a település alapítója, őrgróf Pallavicini Sándor kapta, majd 2002-ben az általános iskola a nevét is felvette. Emlékét őrzi a minden évben megkoszorúzott bronz portrédombormű és a család címerének felhasználásával készített iskola-zászló. 2005-ben Alfonz őrgróf díjat alapított, melyet az iskola legjobb tanulójának személyesen ad át, a díj egy általuk finanszírozott kéthetes angliai nyelvtanfolyamra jogosít. Az ünnepséget minden évben díszes tavaszi hajbókolás közepette prezentálják, pedig mi ez az összeg egy hatalmas hitbizomány másfél évszázados bevételéhez és béres-verejtékeihez képest? Arról nem is szólva, mennyivel többet adna a település önérzetéhez és identitásához, ha ezt a díjat az önkormányzat alapította és finanszírozta volna… 2013-ban díszsírhelyet kapott a Pallavicini család, az ünnepélyes felszentelést Kiss-Rigó László megyés püspök tartotta, ünnepi beszédet a kisváros Fideszes polgármestere mondott. A díszsírhelyet még abban az évben felvették a települési értéktárba – csak hogy a nagy magyar Patyomkin-falu építéséből ők se maradjanak ki (ld. a lapban korábbi írásomat: Patyomkin falu hungarikumokból és nemzeti értékekből. LXIII. évfolyam, 6. szám, 2019. február 8.). S mivel az egykori uradalom részeként Mindszent se akar lemaradni, ők is kiveszik részüket az amnéziás áhítatból: 2014-ben Pallavicini-parkot és kutat avattak.

De hát mit is tettek a Pallaviciniek, hogy emléküket névadással, szülinappal, „meleg hangú” megemlékezésekkel, címerük elemeinek felhasználásával kell megőrizni az utókornak?

Kovács Imre, az egykori Nemzeti Parasztpárt főtitkára A néma forradalom c. írásában ezeket írja 1937-ben az „önzetlen” őrgróf elődeiről: „(Sövényháza, 1937. február 4.) …A komp PALLAVICINI Alfonz Károly tulajdona. A környéken minden az övé: a földek, a faluk, az emberek, a csendőrlaktanyák és a templomok. Nagyúr a szó feudális értelmében. Hidat nem lehet a Tiszára verni, mert akkor a kompra nem lenne szükség, márpedig abból neki nagy jövedelme van.” A Pallaviciniek lényegét a Szétvert falvak c. fejezetben foglalja össze. Ebben a földet bérlő dohánykertészek által létrehozott telepesfalvak sorsáról ír. „A Pallaviciniek hatvanezer holdas hitbizományi birtokán sok ilyen telepesközség keletkezett: ÁNYÁS, DÓC, DILITOR, BAKS, PÜNKÖSDKÚT, KUTYABOND, SZENTGYÖRGY, SÖVÉNYHÁZA. Ezekben a községekben a lakosság berendezkedett; iskolák, templomok épültek. …A pusztaszeri intéző azt a parancsot kapta Sándor (!) őrgróftól, hogy … a cselédekkel vonuljon ki, és verje szét a falvakat. Ányás község lakossága azonban szembeszállt velük… Három nap múlva Szegedről megjött a katonaság, és azok segítségével verték szét a falut. A papokat sem kímélték… Dócon egy katolikus pap … gazdakört akart csinálni, szövetkezettel, könyvtárral – elzavarták. A parasztokat is elzavarták a szétvert falvakból. A környező nagyobb falvakban és városokban szóródtak szét.”

Vályi Katalin és Zombori István, a Száz magyar falu könyvesháza sorozatban megjelent Ópusztaszer szerzői is hasonlókat írtak: „…az őrgróf jobbnak látta megszabadítani az uradalmat a kertészektől. Félt attól is, hogy egy központi intézkedés földesúri jogait kedvezőtlenül érint­heti. …A gróf ekkor megbízta tiszttartóját, Palásthy Józsefet, hogy a dohánytermelő községeket számolja föl. Katonaság segítségével 1852 januárjában, télvíz idején kegyetlen módon kizavarták a kertészeket és családjukat a házakból, és azokat lerombolták. Elüldözésük előtt minden követelést behajtottak rajtuk, sőt lefoglaltatták azt a dohánypénzt is, ami nem járt volna az uradalomnak. Csaknem száz évvel a történtek után is élt még az esemény emléke. Az akció brutalitására jellemző, hogy még az ányási paplakot is lerombolták, amiért aztán maga a váci püspök emelt panaszt. …Nemcsak Baksot rombolták le, hanem Pusztaszer, Tóhajlat, Ányás, Bá­nom, Dongér, Dóc, Homok, Hantháza és Sövényháza is erre a sorsra jutott. Az uradalom területéről elkergettek igen sok parasztot csak azért, hogy egy esetleges birtokrendezéskor ne kelljen a föld egy részétől megválni. A történtekről József Attila így emlékezett meg Hazám című versében: „A földesúr, akinek sérvig / emeltek tönköt, gabonát / csákányosokkal puszta tért nyit / szétveret falut és tanyát.”

Kétségtelen tény: az őrgróf az 1879-es tiszai árvíz által elmosott Algyő lakosságának lehetőséget adott ingyen házhelyekkel a letelepedésre. De komolyan hiheti bárki is, hogy ez egy önzetlen, karitatív cselekedet volt? Mert mi is lett volna, ha nem teszi? A birtokát gondozó munkaerő szétszéled, a gazdaság meg ott áll béresek és cselédek nélkül, veszteségre ítélve. Ezért – jól felfogott önérdekét felismerve – nem is tehetett mást saját vagyonának megmentése érdekében, mint hogy 300 holdat kiméret házhelynek – ez a Mindszent-Algyői hitbizományi uradalom mintegy fél (!) százaléka. Ezzel elérte az újbóli röghöz kötést, megtartotta az olcsó, könnyen uralható munkaerőt. Ezt fogalmazta meg Féja Géza 1937-ben a Viharsarokban: „Miután a Pallavicini-uradalom serdülő falvait szétverette, egyre kevesebb kisbérletet adott s kiterjesztette birtokán a házi kezelést, napszámosokra volt szüksége. Olyan falvat telepített tehát, melyben mindenki napszámból él, lehetőleg semmi földje sincsen, melyre mint létminimumra támaszkodhatnék, a falu teljesen tőle függ, nincs szüksége a természetes ellentétek folytonos leszerelésére (l. Mindszentet), az érvelést ugyanis az üres gyomor »ragyogóan« elvégzi helyette. … Sándorfalva helyzete még az átlagos falunyomornál is vigasztalanabb. Itt nincsen rétegeződés, az egész falu egyetlen nyomortanyának tekinthető. ...A község viszonyaira nézve jellemző a következő hivatalos jelentés: »Egy állami óvoda van egy óvónővel. Óvodaépület azonban nincsen, mert azt az adományozó őrgróf visszavette.” Tehette, mert ahogy ezt a falunévben rejlő birtokos szerkezet is jól mutatja: ez bizony Pallavicini Sándor falva.

Sándorfalva pedig ezt a famíliát hozsannázza évről-évre…

*

Mi hát az a motívum, ami a cseléd-ősök ismert sorsa ellenében mégis édeskés, „békeidős” nosztalgiákat ringat? Miért élednek újjá régi uraságok iránti új nosztalgiák? A zsigerekben továbbélő cseléd írja újra a múltat?

A sörfőzde tulajdonosánál még gondolhatjuk, hogy megérezte a társadalmi elit urizáló hajlamait, aminek nyomán szerinte lehet piac-vonzó „bukéja” a szónak, mert arisztokratikussá, s így bizonyos körökben vonzóvá teszi termékét. Ám ha cégalapítása előtt két évvel Esterházyt olvas, rájön, hogy kár a szóért, ezt a vélt elitet nem a minőségi sör izgatja: ezek itt csak „…új harács és uriz… Urak sincsenek, úrinők sincsenek. A polgárokat egy kezemen meg tudnám számolni…”

Az Uradalmi Napok ötletgazdáinál ez már jóval érthetetlenebb, hiszen az önkormányzás fogalmi lényegének ellentmond: önkormányzat és uradalmi napok? Kimondani is abszurdum…

A Pallavicini-történések megértése pedig úgyszólván lehetetlen. Magyarázat erre és a többi példára sokféle lehet. Nem lehet itt kikerülni az egyébként valóban elfogadhatatlan Kertész Ákos-i értelmezést sem, aki szerint „a magyar genetikusan alattvaló”. Próbálom érteni, s mentségéül mást írok, amely talán hitelesebb magyarázat lehet: „a magyar kulturálisan alattvaló”, ahol a kulturális szó legtágabb értelmezésében magatartásminták öröklődését is jelenti. Jól tudjuk: egy szabadság-élmény nélküli ország tagjának soha nem volt arra mintája, hogyan éljen nem létező szabadság-jogaival. S még valami Kertész Ákos mentségére – update módban –: az amerikai Északnyugati Egyetem friss kutatása szerint a génekben is nyomot hagy a szegénység. „Testünk emlékszik a szegénység élményére… a szegénységnek hosszantartó hatása lehet fiziológiai rendszerek és folyamatok széles körére" – mondta Thomas McDade antropológus, a tanulmány vezető szerzője. S ha ez igaz, az ezzel szorosan összefüggő alattvalói attitűdök talán nem törvényszerű következmények?

Lehetne ezt még részletezni, de Vajda Mihálynak e lap hasábjain írott korábbi elemzése (Mentalitások. LXII. évfolyam, 5. szám, 2018. február 2.) tökéletes megfejtése Cseléd-Magyarországnak. Mert ahogy írta: „…szükség van, hogy az emberek elsajátítsák a demokratikus magatartás szabályait. …a demokratikus intézmények és megfelelő játékszabályok megléte nélkül soha nem tanulja meg a magyar nép a demokráciát.” Írása nyomán már az is érthető, miért csókolnak kezet egy demokratikusan választott kormányfőnek tisztességben megőszült idős asszonyok – és az is, miért hagyja, hogy ezt tegyék…

*

„Ez a társadalom gigantikus erkölcsi hulla. De az emberek, akikből áll, még föltámadhatnak és új életet kezdhetnek.” – írta nemrégiben Tamás Gáspár Miklós, s példáim akár igazolhatják is. Utóbbi mondata rímel arra, amit reményeim szerint jól olvastam Max Weber klasszikusából (A protestáns etika…): új társadalomhoz új kultúra, új ember kell.

Ezt az új embert azonban nem alattvalónak – állampolgárnak hívják.