Kézirat, 2018. október - PDF-ben ITT!

---

 

A közművelődés tükörcserepei

avagy: volt (?) egyszer egy népművelő szakma

Mottó:
"Mi lesz azokkal, akik a professzionálissá vált tevékenységet
– a népművelést – főfoglalkozásúként űzik?
De kialakult-e a professzió?
A politika 'szolgáló lánya' szakmaként megáll-e a lábán?
Van-e szakma, vagy a politika cselédjeként  – cselédkultúrával – tovább szolgálunk?
Megőrizzük értékeink között az engedelmességet,
várjuk új urainktól a parancsot és sorsunk jobbrafordulását
– vagy végre felemeljük fejünk, s kísérletet teszünk önmagunk definiálására."
(Bárkányi Júlia – 1990)[1]

BEVEZETŐ

„3000 körüli művelődésszervező, 7000 körüli kör- és klubvezető szakember – néha elképesztően hiányos felszereltségű térben, szűkös anyagi körülmények között – műveli folyamatosan azt a csodát, amit ma közművelődésnek hívunk.
Weöres Sándor szerint
’Az ember akkor lesz ember, / ha átvilágítja mélyéig önmagát,
s a belső világosságból a külsőbe / sugarat bocsát…'
Én ezt a sugarat köszönöm a közművelődés elhivatott művelőinek, áldozatkész, minden jó ügyre nyitott szakembereinek.”

Gelencsér Katalin 15 évvel ezelőtti szavai[2] ma is aktuálisak. Ezért is sorolhatta négy évvel későbbi előadásában és írásában mindazt a hatalmas eredménylistát, amelyet a hazai közművelődés munkásai és segítői halmoztak fel.[3] Mindez – az évenkénti kulturális statisztikák adataival együtt – látványosan igazolja vissza ma is a közművelődésben létező szervezetek és szakemberek létének jogosságát. Tettük mindezt úgy, hogy időnként tiltottak, leggyakrabban tűrtek, itt-ott támogattak is.

És mégis szükséges mélyen, erős tekintettel a tükörbe nézni. Nem csak azért, mert a legjobb eredmények mellett is szükséges időnként megállni és elemezni, vagy ahogy a vezetéselméletben tanultuk: értékelni és visszacsatolni; hanem azért is, mert az elmúlt évtizedek alatt sok olyan tünet volt érzékelhető, amelyek azt jelezték, hogy jobban, magasabb szinten is lehetett volna teljesíteni a köz üdvére – mint az későbbi táblázatokból kiderül. De a legfőbb ok a felsőfokú népművelő-képzés lassú megszűnése., amely a számtalan részkérdés mellett azt az alapkérdést is felveti, hogy miért nem tudtuk ezt megakadályozni.

Tegyünk hát kísérletet a válaszra!

Tudós kollégák persze írhattak volna már bölcs elemzéseket, hogy átfogóan lássuk a szakma (? – a kérdőjelről később) életútját – ilyenre azonban eddig senki nem vállalkozott. Magam is – sajnos nem lévén „tudós kolléga” – csak apró tükörcserepekből próbálom összerakni több-kevesebb sikerrel, a teljesség igénye nélkül. A tükörcserepek azonban élesek, szúrnak és vágnak, de mégse csiszolgatom, sőt: szándékosan tézis-szerűen, sarkosan, vitára ingerlően rakosgatom egymás mellé darabjaimat. Mert ideje van a tükörbe nézésnek, de ideje van a ki- és megbeszélésnek is!

 

I. KIK VAGYUNK?

1. „Elméletünk” megújuló forrásai a „jó gyakorlatok” és a tanulmányi kirándulások

Emlékszem az 1973-ban elindult és három év után szerencsére megszűnt ifjúsági klubos módszervásárokra, ahol az ország minden szegletéből jött fiatalok „produkcióztak” otthoni életükről. Csak hát az ifjúsági klubok valósága nem ez volt, hiába gyűjtögette a recepteket a jó klubéletre – az mástól lett jó[4]. A példa azonban jól jelzi, hogy állandóan „tuti” receptekre várunk, arra, hogy hol-hogyan csinálnak ezt-azt.

Amikor egy szakma országos és/vagy megyei központja állandóan a ”jó gyakorlatok” bemutatásán ügyködik, az minősíti a központot, amelyről így az derül ki, hogy képtelen elméleti gondolkodásra, helyette az itt-ott látható pozitív eseteket képes csak prezentálni. Csak hát a sokadik alma, körte, szilva és egyéb gyümölcs bemutatása után már illene absztrahálni valamiféle gyümölcs-definíciót. Ez rendre elmaradt eddig, és mára ennek a reménye is elveszett.
De lássuk be, erre vágyunk: receptekre, jó gyakorlatokra – mert ezeket sokkal könnyebb feldolgozni, mint egy elméleti konferencia intenzív gondolkodást igénylő előadásait adaptálni.

Másik – mára a pénzhiány miatt szerencsére eltűnőben lévő, de korábban évtizedekig gyakori – kedvencünknek, a „tanulmányi” kirándulásoknak még ennyi értelme sincs, viszont nagyon szerettük. El tudja valaki is képzelni, amint orvosok, jogászok mérnökök, tanárok stb. elindulnak egymás kórházát, bíróságát, üzemét és iskoláját megtekinteni, és meghallgatni röptében egy-egy bemutatkozó előadást? Nyilván nincs ilyen, mert ők jól tudják, hogy ez totális időpazarlás, és nekik erre nincs ráérő idejük; ez legfeljebb kollegiális barátkozásra, s nem szakmai továbbképzésre való forma. Ilyet csak mi hiszünk. De mit látunk ilyenkor a kávé és a pogácsa után? Termeket, székeket: belső tárgyi világot, amely soha-sehol nem lesz ugyanaz – szerencsére. Ezért aztán a saját település-függő (!) tevékenységünk számára teljesen irreleváns információk szerzésével múlatjuk közpénzen (is) a munkaidőt.

De a fentieknek akár lenne is helye a szakmai közéletben, ha nem csak ez lenne, hanem szisztematikus elméleti továbbképzési formák állnának rendelkezésre, ahol a 20-30 éve szerzett tudás felfrissítésére adódna lehetőség. Ilyenek nincsenek, s amik voltak (Telematikai Konferencia – Miskolc, Közművelődési Nyári Egyetem – Szeged… s írnám tovább, de nincs mit…), azok is rég elmúltak. Ráadásul a 2000-ben indított kötelező továbbképzési rendszert sem tudtuk értelmesen a magunk hasznára fordítani, releváns tartalommal megtölteni. Így aztán a könnyebb ellenállás irányába menvén: maradtak a „jó gyakorlatok”. Ezzel csak az a baj, hogy ezekből nem lesz JÓ gyakorlat…

Ezekből (is) következik a 2-3. pont.

2. Lobogónk: az aktuális új trend

Nincs még egy szakma, amelyik ennyi mindenbe „ártotta” volna bele magát – élén mindenkori országos szakmai központunkkal –, mint mi. A rendszerváltás előtt voltunk mentálhigiénés „szakemberek” – párhuzamosan a közösségfejlesztés felfedezésével és mindenhatóságának (máig ható) hirdetésével. Később oktatási szakemberek lettünk a művészeti iskolák okán, majd idegenforgalmi és turisztikai ügyekben véltük magunkat kompetensnek, hogy végül a felnőttképzés speciális tudását érezzük magunkénak. Tettük mindezt gyakran a hályogkovácsok bátorságával, vulgarizált ismeretekkel s az ezekből fakadó tévedésekkel. Megannyi elkülönült, saját felsőfokú szakképzésben diplomát adó és szakszerűen csak annak birtokában művelhető szakterületről van szó – hogy aztán mindegyik úgy múljon el belőlünk, mint az egyhetes nátha.

Álláspontom mindig az volt, hogy akkor várhatunk tiszteletet saját tevékenységünkkel szemben, ha szakmaként tartjuk tiszteletben a többi tevékenységet. De mi, aktivizmusunk okán – amolyan lobogó kis kotnyelesként – mindenben kompetensnek hittük magunkat. Pedig gyakran saját illetékességünkben sem voltunk azok, s ez hitelességünk rovására ment; mi mégis gyakran hittük magunkat polihisztornak, pedig csak jó szándékú amatőrök voltunk.

Kétségtelen, hogy – afféle szülőszobaként – még így is sokat tettünk azért, hogy pl. a mentálhigiéné, a szociális munka, a közösségfejlesztés és az andragógia legitimitása és szakmává válása megerősödjön. Hátránya azonban az volt, hogy ez az attitűd nem segítette, sőt, hátráltatta tevékenységünk tisztázását, szakmává válásunk folyamatát, elfedte ennek fontosságát és szükségszerűségét.

3. Iránytűnk a pénz

Törvényszerű következménye az első pontnak: kiforrott és elsajátított elmélet híján maradnak a praktikus – ráadásul rendkívül csábító – megfontolások. Ennek eklatáns példája a művészeti iskolákkal való integráció volt. Ott van magas normatíva? Nosza, „vigyük be” művészeti iskolába az amatőr művészeti csoportjainkat, és máris „dől a lé” (az ott tanítónak is – khm!). Dőlt is átmenetileg, csak egy dilemmát nem gondoltunk át előtte: amatőr művészeti csoportként laza baráti-közösségi élet is lehetett a csoportokban, minden bürokrácia – és ami a lényeg: kötelező egyéni output! – nélkül; miközben a művészeti iskolában a közoktatás bürokratikus kötelezettségei mellett tanrend, vizsga és abból fakadó teljesítménykényszer volt.

Két opció kínálkozott: vagy komolyan veszem a közoktatás normáit, de akkor elvész sok gyerek számára az ottlét lazasága, közösségisége, szabad(os)sága – mindaz, amiktől jól érezték magukat; vagy megy tovább minden ugyanúgy, de akkor meg egy közoktatási „kész átverés” showt produkálok. Ez nemcsak szakmai, hanem erkölcsi dilemma is – bár ennek elméleti végiggondolására és feloldására nem találtam példát… Az e tárgyban országosan tapasztalható – szerencsére nem a közművelődés általi – panamák miatt azután szerencsére elhalt ez a lehetőség.

Jöttek azonban a különböző pályázatok is, élükön az EU által finanszírozott HEFOP, TÁMOP stb. pályázatokkal, s a lehetséges infrastruktúra beszerzési lehetősége minden mást elhomályosított – például azt az alapvető normát, hogy ez egy település-függő tevékenység, ami optimális esetben még a szomszédos faluéval sem egyenlő. (Szívesen megnézném pl. a kollégák által szervezett HEFOP-projektben végzett virágkötők mai munkaerő-piaci helyzetét – és sorolhatnám…) De még egy NKA-s és egyéb pályázati kiírás is determináló volt (?) az intézmény tevékenységszerkezetére az, hogy mire lehet pályázni.

Felmentő okként ugyan lehet felhozni az intézmények alulfinanszírozottságát, s az „ebből tudunk számítógépet venni”, „végre tudunk fizetni a szakkörvezetőknek” típusú érvelésekkel magam sem tudtam mit kezdeni – különösen, hogy ennél lényegi többletet, amolyan „fenntartható fejlődést” nem érzékeltem a projekt elmúltával. Ezért is állítom, hogy konzekvens szakmai gondolkodással, a helyi célok és feladatok koherens egységét szem előtt tartva nem fogadható el ez a pénzügyi dominanciájú logika.

4. Szervezettségünk és szolidaritásunk hiánya

Magát szakmának definiáló populáció igyekszik reguláris érdekvédőként is megszervezni önmagát. Ennek nyilvánvalóan két dimenziója van: a munkajogi és a szakmai érdekvédelem. Előbbi létrejött a Vadász János vezette KKDSZ-ben, utóbbi azonban csak kirakatként a Magyar Népművelők Egyesületében (és a többi kisebb szerveződésben). A KKDSZ Vadász utáni lejtmenete megállíthatatlanul sodródott a mai formális minimál-létezésbe, az MNE pedig már kirakat sem: érdemben szótlan nézője a történéseknek.

Pedig lett volna sok „pillanat”, amikor szólni – mit szólni: ordítani! – kellett volna a mindenkori, de leginkább a 2010 óta regnáló rezsim pénz- és jogfosztó lépéseinél – kezdve a dokumentumvásárlási keret megszűnésével, folytatva az MMI/NMI és a megyei közművelődési tanácsadók átalakításával, az ERIKANET és a megyei portálok megszüntetésével, a kulturális törvény és több jogszabály rapid átírásával, benne a képesítések felhígításával; a képesítési pótlék megszüntetésével stb. stb… hogy aztán a méltó pont felkerüljön az i-re: az NMI kft.-vé alakítása és egy kvázi magánalapítvány tulajdonába adása.

Nos, legalább ennyi „pillanat” adott volna lehetőséget arra, hogy a magát büszkén szakmának nevező népművelő társadalom hallassa hangját – élén a különböző érdekvédelmi szervezetekkel –, de nem történt semmi, sőt! Mindeközben legnagyobb szakmai érdekképviseleti szervezetünk, a Magyar Népművelők Egyesülete még mindig úgy tesz, mintha békeidő lenne: nyíltan parolázik a (kulturális) politika hatalmasaival, alibizik a 2018-ban már csak a művelődésház-hálózat tizedét megszólító Kultúrházak éjjel-nappal nevű kirakat-programmal, Vándorgyűlésén saját etikai kódexén moralizál, miközben a hatalom minden etikát félretéve következetesen szalámizta le a közművelődést és ”dobta oda” a közösségfejlesztés szakmai-kultúrpolitikai körének. 2017-től már koherens rendszert alkotó (azaz: egymásra épülő BA és MA szakkal) felsőfokú szakképzésünk sincs: egyenes út egy alig-szakma végleges kimúlásához. Lehet, hogy ez (volt) a cél?

Úgy vélem, a fenti négy karakterjegy végigkísérte, sőt, részben ma is jellemzi a népművelő társadalmat. A lényegi kérdés azonban az, mi okozta mindezt?

 

II. KÉT OK

1. Rekrutációk és attitűdök

„Véleményünk szerint a népművelésben az egyéni szerepfelfogások jelentősége nagyobb, mint hagyományosabb értelmiségi pályákon…, mert a népművelés szereprendszere, a ’szerepben előírt cselekvéssor’ nem meghatározott és a gyakorlat sem érlelte ki. Éppen ezért e foglalkozásban az egyéni értékrendek más pályákénál meghatározottabb fontosságúak, és azoknak– meghatározott cselekvéssor hiányában – egy nem összetartó, hanem széthúzó egyének sokasága alakult ki, mely a foglalkozás társadalmi munkamegosztásban betöltött funkciójának megkötését veszélyezteti.”

1986-ban írta ezeket a sorokat Vercseg Ilona[5], s nem véletlenül emeltem ki a hangsúlyos szavakat. Nem összetartó, hanem széthúzó individuumok sokasága lennénk? Ha igaz – s magam hajlok rá ­–, akkor meg kell vizsgálnunk a lehetséges okokat.

Négy évtizednyi tapasztalás alapján úgy látom, a szakmába való kerülés alábbi motivációs csoportjai fogalmazhatók meg:

a) Sokan valamilyen „RÉSZ”, azaz valamilyen művészeti ág amatőr művelőjeként – táncoltak, színjátszók voltak, zenéltek stb. – kaptak kedvet az „EGÉSZ”-hez.

b) Ennek rokon-esete az általános kultúraszeretetből fakadó szakmaválasztás, amely azonban leginkább az ún. magas- vagy elitkultúra szeretete: olvasó, színházba járó, művészet-szerető fiatalok vélik itt megtalálni életcéljukat.

c) A rendszerváltás előtt sokan valamilyen mozgalmi elköteleződésű, lelkesedésű, anno az ifjúsági szervezetekben nyüzsgő szervezőként, ifivezetőként tevékenykedve gondolták adekvát szakmának önmaguk számára. A rendszerváltás után pedig a különböző civil szervezetekben mozgolódó közösségi – tk. ugyan úgy mozgalmi elköteleződésű, lelkesedésű – emberekből kerültek be többen a szakmába.

d) Negyedik forrásként nézzünk szembe a maradék-elv rideg valóságával: akik jobb híján, bizonytalan pályaorientációval és gyenge tanulási eredményekkel itt kötöttek ki. Sőt, még az itt végzettek java is talál magának végzés után a munkaerőpiacon jobban fizető állást.

e) És végül a legkisebbnek tűnő motivációs forrás és szakmacsoport: akik tudatos pályaképpel, az „EGÉSZ” iránti korai elméleti kíváncsisággal vágtak neki a szakmai tanulásnak. (Egy falusi művelődési ház ifjúsági klubjában „felnőve” szerénytelenül ide sorolom magamat.)

Az első négy csoport szerepértelmezésében erős a konkrétan megfogható, kimutatható rendezvényközpontúság, a „zászlóvivős”, lobogó, mozgalmár attitűd, amelyben időnként és helyenként a cél maga a lobogás. Ezek az attitűdök sajnos nem íródtak felül – a képzés hibájából is, de erről később – az egészre való rálátás, annak tervezése és szervezése parancsával. Igaz, hogy ezek az attitűdök nehezen is teszik lehetővé az elméletileg „hideg” profizmust, amelyben erős kultúra- és művelődéselméleti, szociológiai stb. tudások adaptálását kéne elvégezni, hiszen másra van a személyiség kódolva: attraktivitás, impulzivitás, „rendezés”; tudatosan megtervezett művelődési folyamatok helyett inkább műsorok, programok a kedvesebb cselekvési formák.

E csoportok tagjainál gyakran kap elsőbbséget a saját kulturális érdeklődés és orientáció az intézményi tevékenységben – ahogyan ezt már Vercseg is megállapította[6]: „Összefüggést találtunk a népművelők saját érdeklődése és intézményük tevékenységszerkezete között is. Nem azokra gondolunk itt elsősorban, akik valamilyen szakági csoportot vezetnek, hanem azokra, akiknél a saját érdeklődés és ízlés meghatározó a tevékenységszerkezet kialakításánál, nem pedig a lakossági szükségletek.”

Így válhatott sok művelődési ház az aktuális népművelő önmegvalósítási terepévé: zene- és irodalomszerető igazgatónál zenei és irodalmi programok, fotós-filmes kollégánál fotós-filmes szakkör stb. – a példatár végtelen. De még arra is van példa, hogy a népművelő végletesen kisajátítja a házat: ő szaval, zongorázik, műsort vezet, rendez stb. – ő a főszereplő, mert imád szerepelni.

Ezek nyomán írhatta „válaszul” beszédes – „Próféták helyett profik!”[7] – című tanulmányát 1990-ben Hidy Péter. Ezzel a motivációs mezővel és ebben az elmélet-hiányos védtelenségben talán jobban megérthető Vercseg Ilona kutatásának egyik alapösszegzése, amely az alábbi szerepértelmezéseket és tevékenységeket sorolta első helyen, az alábbi megjelenési aránnyal:

Érdemes mindezt összevetni Hidy Péter kutatási eredményének[8] egyik összegzésével. Lényegében három szerepcsoport kristályosodott ki:
a) próféta-agitátor 122 fő / 31%,
b) tanító-nevelő 114 fő / 28%,
c) menedzser-szervező 172 fő / 42%.

Tapasztalásaim szerint ebben oly nagy elmozdulás azóta sem történt… Bárkányi Júlia talán ezért zárhatta így idézett tanulmányát, amely a megyei művelődési központok munkatársai részvételével lezajlott, A módszertan jövője c. országos konferencia „élményei” alapján született:

„Balatonföldváron 1990. április 6-7-én a hit, a világos, tiszta gondolat és szándék hiányzott a szakmai fórumon. A magánbeszélgetéseken viszont szó esett a nyúltartás jövedelmezőségéről, a fóliás zöldségtermesztésről, a biogilisztáról, a horgászatról… A kora tavaszi éjszaka csendjét csak egyszer törte meg a felcsendülő, majd elcsitított lakodalmas nóta hangja…”

…és most kellene újraolvasni a mottót!

2. Inkoherens, amputált, majd semmilyen felsőfokú szakképzés

Már az is érthetetlen volt, hogy amíg az ELTE népművelés tanszékén – szinte „értelmiség-képzőként” – rendkívül progresszív képzés folyt, amely nyitottságra, a társadalmi valóságból való kiindulásra: tehát erős szociológiai nézőpontok használatára képzett; addig Debrecenben egy andragógia-központú, tehát lényegesen szűkebb optikájú képzés folyt. Mintha legalábbis az orvosképzésben csak deréktól felfelé vagy lefelé kellene gyógyítani… Ez a nézőpont 2006-ban azután egészen abszurd győzelmet aratott.

De addig még végig kellett nézni a tanszékek rendszerváltás utáni túlélési megalkuvásait és kirakatjátékait. (Nem véletlenül fricskázta mindezt 2002-ben, egy szegedi, nyári egyetemi előadásában Bujdosó Dezső.[9]) A tanszékek legitimációs játszmái ugyanis kitermelték – már-már a főiskolai tanszékek közötti átjárhatóságot veszélyeztetve – a legkülönbözőbb fakultációkat, amelyeket sajnos senki nem vett górcső alá. Így aztán volt szerencsénk vallástudományi, média, menedzser, kommunikációs, rendezvényszervező (mintha e tudás nem lenne kötelező része a szaknak…) és ki tudja még milyen, amúgy érdemi tudást és szakbizonyítványt természetesen nem adó fakultációkat megélni. Ezzel párhuzamosan alakult ki máig az elnevezések széles köre: népművelő, népművelő szakos előadó, művelődési menedzser, művelődési (és felnőttképzési) menedzser, művelődésszervező, andragógia (művelődésszervező szakirány), közösségi művelődés tanár, kulturális mediátor. Mindezen oklevelek birtokában évekig tömegesen ontották – mint valami bukás-mentes iskola – a diplomásokat. Élenjáró volt ebben a PTE… sokat tett azért, hogy kialakuljon a szak népnyelvi terméke: a „büfé-ruhatár szak” – nem minden alap nélkül...

2006-ban az addig négy éves művelődésszervező képzéssel megtörtént egy formai és egy tartalmi csonkítás: formailag három évre szűkült a képzés, de a nagyobbik a tartalmi baj lett. Megtörtént ui. az az elméleti képtelenség, hogy a tudós pedagógus-lobbi – a teljes közművelődés-politikai irányítás és a „szakma” néma és béna asszisztálása mellett – beleszuszakolta a nagyobbat a kisebbe: a művelődésszervezést az andragógiába. Mert hogy a születéstől a halálig tartó művelődési folyamat szervezése hogyan fér bele a 18-23 éves felnőttől tartó andragógiai Prokrusztész-ágyba, arra azóta sincs magyarázat – hacsak hatalmi nem… Le is vágták, ami kilógott: fontos tudástartalmaknak kellett kimaradni az andragógia javára. Ebből következett, hogy erősen lecsökkent a diploma szakmai relevanciája: 2009-től ez már csak de jure volt kompetens közművelődési képesítés – de facto nem.

2017-re „beértek” a kultúrpolitikai és egyes szakmai lobbi-szándékok[10] (a közösségfejlesztésé? vagy csak az azzal takarózó erőké?) a közművelődés fogalmi és képzési rendszerének „lecserélésére”. Így immáron 2017-től nem indul művelődésszervezés szak, helyette a közösségszervezés szak kulturális szakirányaként lehet matatni a maradékon… Ahogyan 2006-ban az andragógia/művelődésszervezés relációjában, most ismét bukfencet vetett a képzés, pedig csak minimális elméleti összevetést kellett volna tenni:

Közhely lehet mindenki számára a társadalmi össztotalitás három szférája és azok releváns emberi cselekvési formája:
- gazdasági szféra / munka;
- társadalmi-politikai szféra / állampolgári, közéleti cselekvés;
- kulturális szféra / művelődés.

Utóbbi segítésére, fejlesztésére szolgált a művelődésszervező szak és összes elődje. Ezzel szemben a közösségszervező szak – mint azt egyébként a tematikája és tantárgyi struktúrája is bizonyítja – a társadalmi-politikai szféra adekvát cselekvésének segítője és szervezője. Akkor is az, ha ezt egyébként kulturális céllal teszi, mert állampolgárok „összeszervezése” nem helyettesítheti művelődési folyamatok szervezését – és viszont. A közösségszervezés sokkal inkább formai karakterű tevékenység, míg a művelődésszervezés – nota bene: a népművelés! ­– sokkal inkább érték-közvetítő, és az egyénben lezajló érték-elsajátító folyamatok segítésére és szervezése szolgál: ez volt a most „leváltott” közművelődés tartalma.

A váltással tehát elméletileg kiiktatták a képzésből a kulturális szféra releváns cselekvés-fogalmát: a művelődést (jelentős tantárgyi tudásaival együtt), és a társadalmi-politikai szféra cselekvés-fogalmát tették helyére – ami elméleti abszurdum! Egyúttal automatikusan megszüntették az állampolgárok közötti művelődés szervezésének egyetlen szakképzését. Béke poraira!

Nincs itt most hely – és őszintén szólva: sok értelme sem – az új szak nevét és az abból fakadó elméleti ellentmondásokat elemezni, de annyit meg kell említeni, hogy ab ovo nem lehet közösséget szervezni kívülről erős voluntarizmus nélkül, az egy másfajta társadalom immanenciája… (volt?...).

Természetesen más lett volna az esély, ha a felsőfokú szakképzés felelősei – felismervén a létkérdést – képesek lettek volna létrehozni a (kultúra- és) művelődéstudományt. Akkor most nem a neveléstudományon belül lenne mód tudományos fokozat szerzésére, s az egész „szakma” más kontextusba került volna. Ez azonban szándék és/vagy képesség híján elmaradt, s mi ott áll(t)unk védtelenül a tradicionális tudományok után kullogva, mint megannyi „tücsök-szakos”[11], „büfé és ruhatár szakos” diplomás…

III. MI KÖVETKEZETT MINDEBBŐL?

Egy „szakma” eltűnése

A többszöri idézőjel használata nem véletlen. Úgy vélem, ez a tevékenység akkor nevezhető szakmának, ha bizonyos feltételeknek együttesen (!) megfelel. Melyek ezek?

a) Fundamentum 1: koherens, egymásra épülő, a kulturális szféra releváns emberi cselekvésére, a művelődésre irányuló felsőfokú alap- és mesterképzés

Az erre kialakított képzések e feltételnek nem felelnek meg. A közösségszervezés BA a társadalmi-politikai szféra szervezésére irányul, ebből következően NINCS szakképzettségi alapja a kulturális mediátor, és a közösségi művelődés tanár MA szaknak, azok lebegnek az éterben. Utóbbi ráadásul kimondottan az iskolai közösségi élet szervezésére irányul. E feltétel 2009-ig, az utolsó négy éves művelődésszervező diplomások kibocsátásáig élt. 2006-ban már csak három éves andragógia BA szak egyik szakirányaként indult művelődésszervezés.

b) Fundamentum 2: Szakmai protokollok, szabályok

Munkánknak sosem volt semmilyen szabályzata, írott normarendje, tevékenységi protokollja, szemben pl. a könyvtárosok, tanárok, orvosok szakmai előírásaival. Szabad ötletek tárháza volt az egész „szakma”, s ha volt is néha szándék ennek regulázására, konok és passzív ellenállás, vagy mély elhallgatás fogadta: „az én házam, az én váram”. Így volt ez a megyei közművelődési tanácsadók 2000-ben, Győrött tartott konferenciája után is… (Mielőtt még bárki a minőségbiztosítási rendszerre hivatkozna: az nem tartalmi, hanem formai elemeket kontrollál – mint azt maga a bevezetés külső mentora jelentette ki. Szélsőséges példával élve: a tábor mint az egyik műfaj minőségbiztosítása annak formai megszervezéséről szól, s nem arról az értékről, hogy ott énekelnek, vagy épp’ kannabisz termelést tanulnak.)

c) Fundamentum 3: Elmélet és gyakorlat képzésen belüli összekötése

Nem az egykori intézményi alibi gyakorlataira gondolok, azokban szándék sem volt erre; kipipált, gyakran ellógott értelmetlen időtöltés volt. Valamilyen oknál fogva az egyetemek, főiskolák soha nem érezték szükségét, hogy érdemben tantárgyiasítsák ezt a szükségletet: hidat verjenek elmélet és praxis közé, segítsék adaptálni az ismereteket. Ahogyan pl. a tanárképzésben volt tanítás-módszertan, kontrollált és visszacsatolt tanítási gyakorlat, úgy ez teljesen hiányzott a képzésből. Ebből következően a legkiválóbb diplomások is az addigi szakmai hagyományok, gyakran ortodoxiák, saját ilyen-olyan ötleteik alapján kezdtek el dolgozni: vagy bejött, vagy nem…

E három feltételrendszer együttesen sosem teljesült, mindezek pedig olyan hiányosságok, amelyek kizárják, hogy tevékenységünket szakmaként, legfeljebb rendszeresen és típusosan ismétlődő cselekvések halmazának nevezhetjük.

Kleisz Teréz ezt a folyamatot az alábbiak szerint összegezte[12]:

- „A művelődésszervező szakra járó, ill. felsőfokon képzett fiatal kultúraközvetítő generáció nem a kollektív professzionalizációs stratégiában, professzióépítésben látja jövője biztosítását, nem vonzódik a kollektív szakmai és érdekvédelmi formákhoz. ... A felsőfokú szakképzés és a szakmaművelés egymástól fokozatosan elváló tendenciájú.

- A népművelés magyarországi szakmásodási folyamatának leírásában nem látszik a professzióépítés kifejezett vágya, a professzionalizációs törekvések tudatossága. Az irányítói hatalom kreálta a lehetőségeket a maga elképzelései szerint. A szakmai autonómiát (vélhetően: autonómia – T. J.) kivívását eredményező társadalmi-gazdasági feltételek megteremtésében erőtlen a magyar szakmásodás, így a hatalmi döntések szinte ellenállás nélkül tudtak benyomulni a szakmaiság területeire. (…)

- A népművelési szakmásodásban végig gyenge a szakmai kollegiális kontroll, a munka minőségének megítélésében a fenntartói-állami értékelés a döntő. Az egyetemi szakképzések akkreditációját sem szakmabeliek végzik. A szakmaűzők ernyőszervezete relatíve későn, 1979-ben jött csak létre, s csak a rendszerváltás előtti időszakban formálódnak olyan csoportok, amelyek markánsan képviselnek másfajta szakmai szemléletiséget és társadalombeavatkozási technikát. A szakma főhivatású szereplői lazább körvonalú csoportokban inkább informális alkufolyamatokban vesznek részt a fenntartókat képviselő aktorokkal, ha szakmai érdekek artikulációja a fontos. Integratívabb, széles szakmai kört nyilvánosan képviselő szakmai testületek léteznek, de törekvéseik kevésbé a szakmai minőségi mércék fejlesztésére, s ezen keresztüli kollektív autonóm erő felépítésére irányulnak. (…)

- A szakmai identitás egyik eleme a hivatás elnevezése. Nem cseng ismerten a … népművelő, a művelődésszervező, a közösségfejlesztő, s az még nagyobb baj, hogy a széles nyilvánosság is ködös képzetekkel bír e szakmák valódi mibenlétéről. Azaz a társadalmi bizalom, vagy elismerés-oldal nem kellően szilárd egyik szakmai terület esetében sem. Az sem szerencsés, ha a pályára igyekvőknek ködösek a képei a szakma mibenlétéről, az meg végképp nem, ha a pályán lévők is bizonytalanok, amint erre a vizsgálat rámutat. Csak a művelődésszervező minta 1/3-a határozta meg magukat művelődésszervezőnek.

- A fiatal kultúraközvetítő generációnál a posztprofesszionalitás vagy posztmenedzserizmus ... modelljének csak elemei mutathatók ki az empirikus adatokban. A hallgatók pályaképei, elképzelései mutatnak ilyen tendenciát, s a közösségfejlesztők érettebb, tapasztaltabb nemzedékénél is megjelentek hasonló karrier-utak. Nagy a mozgás, ki- és berajzás a művelődésszervező pályán is, s a felsőfokú szakképzésben is. A jövőre vonatkozó elképzelésekben látható volt, hogy relatíve kis időszakokban, 1, 3, ill. 5 éven belül bő egyharmada a végzetteknek karrriermozgást tervez, a kulturális szektort elhagyva.

- A diplomát szerzettek társadalmi státusza (nem, kor, anyagi, kulturális életstílus, település, beosztás) nem a globális tudáselit karakterjegyeivel írható le, hanem a középrétegek szintjén, s ennek ellenére magas önállósági szinteket éreznek a munkájukban, oly készek a változásra, változtatásra, mint amazok.

- A szakmai szervezetekbe nem vágyódnak, nem ismerik őket, nem akarnak a professzió kollektív erőfeszítéseiben részt venni, amennyiben lennének ilyenek.

- A hivatás presztízse számukra inkább határozódik meg a személyes teljesítménytől, mint a szakmai intézménytől. Az értékrendjükben a munka, a hivatás értéke már lejjebb csúszott, nem a hivatás áll már az élet centrumában, választásaikat a korrekció, a módosítás tudatával teszik, a hivatás alárendelődik önnön maguk építésének

- Egy divergáló szakmai rendszer, az individualizált viszony a szakmai tevékenységek művelésében viszont ingatag alapokat képez a szakmai tudás fenntartása, megújítása tekintetében, s ez kihat a professzió hosszú távú esélyeire.”

Nincs vitám a szerzővel, sőt! Olvassuk csak utolsó sorához Vercseg Ilona 1986-ban írt – mára sajnos próféciává lett – mondatát!: „Nem összetartó, hanem széthúzó egyének sokasága alakult ki, mely a foglalkozás társadalmi munkamegosztásban betöltött funkciójának megkötését veszélyezteti.” E tevékenységtípus pályaíve azt mutatja, valóban nem sikerült megkötnie magát SZAKMAKÉNT a társadalmi munkamegosztásban.

Ettől még az elmúlt évtizedek teljesítménye ugyan nem negligálódik, de mégiscsak felvet egy sajgó kérdést: mennyivel tehettünk volna többet és jobbat, lehettünk volna többek és jobbak, ha elméletileg felkészültebbek, profibbak, hitelesebbek, következetesebbek, innovatívabbak, kreatívabbak, „jólöltözöttebbek” stb. vagyunk?

Úgy vélem, sok érték és lehetőség ment el mellettünk a sorolt hiányosságok miatt – így aztán kettős értelemben is mérhetetlen a veszteség. De a legnagyobb veszteség azon lehetőség végleges elvesztése, hogy szakmává váljunk – s ennek az elmaradt teljesítmény is oka volt.

A kör bezárult, megszűnt hát egy sosem-volt szakma.

Vigasz csak az lehet, hogy a közművelődés, mint az emberi művelődés egyik szegmense nem szűnik meg, mert

’Az ember akkor lesz ember, / ha átvilágítja mélyéig önmagát,
s a belső világosságból a külsőbe / sugarat bocsát…'