Török József népművelő

Szegedi portré
Interjú az Európa Rádióban*

 

Európa Rádió (ER): Néhány éve még népművelőnek hívták volna, azóta sok minden változott. Talán induljunk ki ebből a felvetésből.
TJ: Én most is népművelőnek definiálom magam. Nálam a lényeg a teljesítményen van: hogy mi az a kultúra, amit közvetít, mert hogy ez egy kultúraközvetítő szakma. Tehát, hogy most népművelőnek hívják-e, vagy művelődésszervezőnek, az majdnem mindegy; ámbár kicsit mégsem, mert az utóbbi eléggé technokrata fogalom. Egy szervező lebonyolítót és nem folyamatok gondozóját sugallja ez a fogalom. Kicsit közelebb van már hozzá a legújabb kori kulturális mediátor, de hát ezt meg egy faluban nehezen lehetne Bözsi néninek mondani. Azt még sokan értik, hogy népművelő.

ER: Az, hogy az ember milyen közegben nevelkedik, sokáig kihat az életére. Önnek hogyan alakult ez az időszaka? Hol töltötte a gyermekéveit?
TJ: Én egy parasztcsaládból származom, apám két elemis parasztember – egy „aranyember” – volt, anyám négy elemit és két polgárit végzett, és ő volt a menedzser a családban. Azt hiszem, hogy a mai napig is nehéz ésszel fölfogni, hogy az 50-es, 60-as években, egy ilyen iskolázottságú parasztcsaládban, ahol van négy fiú, miért járatják a gyerekeket zeneiskolába. És a felső tagozatokat már szegedi általános iskolákban végeztük... Anyám nagyon okos asszony volt, tanítónő lehetett volna belőle, a testvérei is kitűnők voltak, az iskolában a kisebbeket tanították; de a sorsuk arra predesztinálta őket, hogy földműves parasztok legyenek. Viszont én megtanultam a munkát. Én ugyan nem szerettem a földmunkát, és ezt mondogatták is a családban, hogy „a Jóska nem szeret dolgozni”, merthogy a dolgozás a paraszti világban az a konkrét fizikai munka volt. Én szeretek dolgozni a magam vállalta szerelmetes szakmámban, és ez a munkára való nevelés, ez azt hiszem, örökre bennem maradt. Ezt a szigorú, „első a munka, s csak utána minden más” normát anyámék „verték” belém – azt hiszem.

ER: De ezt nem élte meg úgy annak idején egyetlen gyerek sem, akivel eddig beszélgettem, hogy ez számára egy hihetetlen teher lett volna…
TJ: Kisgyermek korban különösen nem volt nagy különbség a játék és a munka között, mert az, hogy a gyermeknek az életkorához adekvát feladatokat megtalálták, az majdhogy nem játék volt. Mert az, hogy adjál kisfiam a tyúkoknak enni… hát én ott közben az állatokkal játszottam, szerettem őket, a mai napig is imádok mindenféle állatot. Tehát megvoltak az életkornak megfelelő munkák, aztán persze később már komolyabbak is, de én legkisebbként már kimaradtam a sűrűjéből: én már nem kaszáltam, nem szedtem a markot, a bátyáim bizony, még igen. De egyáltalán nem éltük meg ezt drámaként, hogy nekünk dolgozni kell. Ez a munka szerves része volt az életnek, egy nagyon tisztes, szorgos, hétköznapi életet éltünk.

ER: Az iskolában mikor érezte azt, hogy mivel szeretne foglalkozni? Nyilván nem mondom azt, hogy az általános iskolában…
TJ: Ott valóban nem, mert egyrészt én osztatlan alsóba jártam, amire ma nagy csudálva néznek, de annak a pedagógiája hihetetlen volt. A felső tagozatot már Szegeden a II. sz. gyakorlóban végeztem, és akkor már hegedültem. Én 5 évig hegedültem a szegedi zeneiskolában, de sajnos én ehhez lusta voltam, bevallom őszintén, pedig a legidősebb bátyáim akkor már zenei pályán voltak.
A meghatározó élmény a falu és a falu kultúrháza. Én másodikos bejáró gimnazista voltam Szegeden, amikor a legfiatalabb bátyám magával vitt a művelődési ház ifjúsági klubjába. És én rácsodálkoztam egy teljesen új világra: a modernitásra magára, mert ott volt egy Kiss István nevezetű művelődésiház-igazgató, aki egy olyan – számomra revelációként ható – világot teremtett nekünk, amit én szívtam, mint a szivacs.

ER: Mi volt az, ami kézzel fogható jele volt?
TJ: Abszolút modern értékek… egy ablak a nagyvilágra. Ott olyan emberek fordultak meg… és Pista maga egy intézmény volt, erről szólni kell itt két szót. Vannak emberek, akik maguk egy intézmény – erről egyébként A. Gergely András antropológus írt egy kiváló tanulmányt: Az ember, mint nem-formális intézmény. No, Kiss István ilyen volt, ő egy kései polihisztor volt: gyönyörűen, nem amatőr szinten filmezett, szobrászkodott, antológiában versei is jelentek meg fiatal korában… tényleg egy nagy gondolkodó volt, egy forradalmár alkat. Na most egy tizenévesnek a forradalmár alkat jön be. Létrehozott egy olyan modern enteriőrt a házban, ami a faluban, a környékben nem volt. Országos hírű klub lett belőle, nagyon nyitott szocializációs terepet hozott létre. Amikor klubos voltam, akkor éreztem meg az utolsó években, hogy amit Pista csinál, az valahogy nekem olyan adekvát a személyiségemnek. Jelentkezni kellett tovább, de én nem voltam olyan szuper tanuló, lusta voltam, abból éltem, amit az órán megjegyeztem, így voltam négyes. És akkor jelentkeztem Debrecenbe népművelés-könyvtár szakra, de miután lusta voltam, nem sikerült a felvételim. Úgy hogy én amolyan későn érő csibészként mindent levelezőn végeztem el, a mai napig is érzem a hátrányát. Azért nem lehet ezt soha bepótolni, mert a nappalis diáknak ebből áll az élete – én munka és család mellett tanultam. És minél többet tudtam, annál jobban tudtam, hogy milyen keveset tudok – amit nappalin biztos meg tudtam volna tanulni, mert én nagyon szomjas voltam ezekre. De néhány év után rávettem magam, hogy jelentkezzek az ELTE népművelés kiegészítő szakára. Hát az nekem… mint a Sorbonne… vagy Rozi a moziban… hogy mondjam… az egy ámulás volt… hogy én itt, ezek között a falak között?... Balástyáról? Döbbenet volt, mindig elérzékenyülök tőle.

ER: Hogyan élte meg ezeket az éveket?
TJ: ’84-ben jelentkeztem, és a felvételin megkérdezte a jeles grémiumból egy úr, akit én nem ismertem – később kiderült, hogy ő a tanszékvezető –: maga szokott írogatni? Mondtam, hogy nem, csak ilyen-olyan szakírásokat időnként. Kiderült, hogy az önéletrajzomból érzett olyat, mert akkor még nem ilyen modern eurosztenderdek voltak, hanem kézzel írott, kissé esszészerűen fogalmazott írások. Elkezdődött a tanítás – ez három év volt –, és azt mondom, hogy amit tudok, azt onnan tudom. A diploma az csak egy formaság, ám én ott értelmiségivé váltam. Hihetetlen tanárok voltak, és egy reveláció volt folyamatosan három évig… Ez egy olyan élmény volt nekem, amit nagyon nehéz szóba önteni. Amikor én az első művelődéspolitika órán meghallottam, hogy a Szovjetunió sztálini pereiről milyen stílusban és hangnemben beszél a tanszékvezető, akkor szétnéztem… ilyet vidéken nem hallott az ember. Ott egy szabad, őszinte nyílt szellem volt. Ott olvastam először Gombár Csabát, Bogár Lászlót... olyan írásokat, amelyek ezer kérdést vetettek föl a rendszerrel szemben. Hihetetlen élmény volt!

ER: És aztán? Hogy döntött utána?
TJ: Maradtam a szakmámban, mert az én szakmám meghatározó eleme a két etapban cirka húsz év megyei módszertani munka. Én így nevezem, bár lehet, hogy avítt a fogalom. Az ún. megyei művelődési központról van szó, amelyben a főiskolai diploma után 1981 őszén kezdtem, és bő 10 évig voltam ott. Először ifjúsági klubos szakreferensként dolgoztam, majd falukutató, szociológiai munkák felé mentünk el. Tehát volt bennünk is egy rendszerváltás, szakmai periodikákat szerkesztettem, amik nekem nagy élmények voltak, magam is rengeteget fejlődtem általa. Nekem az egyetem adta meg azt a muníciót, hogy én képes legyek ilyen munkát elvégezni, egyébként pedig lettem volna egy becsületes, ám leginkább ösztön szinten létező népművelő.

ER: Itt visszakanyarodunk a legelső felvetésemhez: népművelő vagy közművelődési szakember? Visszanézve a múltra: egy kicsit olyan központi figurája volt a társadalomnak, a kulturális életnek a népművelő, úgy gondolom, ő szervezte, összefogta a társadalom különféle rétegeit is. Mondhatom ezt?
TJ: Azt hiszem, hogy mára talán már le lehet hántani a rendszerváltás utáni szövegeket a művelődési házakról, amelyek az 50-es években valóban ideológiai színterek voltak. A struktúrát valóban a Szovjetuniótól vettük át, de ne felejtsük el, hogy Klebelsberg kora óta tömegével léteztek népházak, munkásotthonok – ma közművelődési intézménynek nevezett színterek – szakszervezeti, civil vagy falusi gondozásban. Az 50-es években tényleg mondhattuk, hogy a népművelés a „politika szolgálóleánya” volt – ezt nem kell tagadni. De a 60-as években megjelentek a csoportmozgalmak, s az már egy óriási ideológiai rés volt, hogy megjelent a csoport-érdek. Létre jöhetnek a nagytermi, poroszos, frontális előadások helyett a különböző kis helyi körök, ifjúsági klubok, nyugdíjas klubok, szakkörök. Ott már kevésbé ellenőrzött a kommunikáció. Ma már a józanabbak belátják, hogy a 60-as évek nyitása után, amikor ezek a csoport formációk létrejöttek, majd a 70-es években szinte már egyénre szabott tevékenység lehetett – hiszen voltak nyitott ház akciók, ahol kézműves műhelyek voltak, amelyekben lehetett fúrni-faragni… –, ekkortól a művelődési házak közül sok a szabadgondolkodás színterévé vált. Olyan előadó is megjelenhetett, aki esetleg Pesten nem szólalhatott meg… Éppen Kiss István mondását szoktam sűrűn elővenni, amikor azt mondta, hogy ő nem volt ún. másképp gondolkodó, csak gondolkodó. Nos, ilyen gondolkodók egyre gyakoribbak voltak a Kádár-rendszer vége felé. Éppen egykori főiskolai tanárom, T. Kiss Tamás írta, aki előtte Bordányban volt művelődésiház-igazgató, hogy amikor a Pál Isti-féle Egyetemi Színpad kiment hozzá előadni, akkor ugyan mindenféle pártbizottságok figyeltek, de hát nem lehetett már mindent ugyanúgy kontrollálni. Tehát én azt hiszem, hogy a művelődési ház rendkívül fontos terep volt a rendszerváltásban is.

ER: Térjünk vissza oda, hogy periodikát szerkesztett. Innentől hogyan alakult az élete?
TL: 1981-től 86-ig a Klubélet c. ifjúsági klubos periodikát szerkesztettem, ami nagyon szép élmény volt. Ezzel párhuzamosan megyei ifjúsági klubtalálkozókat szervezetünk. Tehát ez a szakasz a nyolcvanas évek első fele. Aztán – ahogy én magam is okosabb lettem az egyetem okán, meg ahogy az új szakmai mozgalmak (pl. falukutatás) beszüremkedtek – az addigi szakmai ortodoxiákon túl én is egy nyitottabb, a helyi társadalomra jobban érzékeny szakmai fölfogásra lettem vevő. Így kezdtünk el szakmai továbbképzéseket, vele párhuzamosan falukutató táborokat is szervezni. 1986-ban kezdeményezésemre az intézményben megszületett a 360^o nevű szakmai periodika. Én vagyok a „keresztapja” is, mert úgy gondoltam, hogy a teljes szakmai spektrumban körbe kell nézni, és semmit nem szabad kizárni. A lap Közművelődés Csongrád megyében alcímmel az első évben kétszer, onnantól pedig 1991-ig évi három alkalommal jelent meg. No, ez már amolyan híd-lap volt: híd a szakmai praxis és az elméletek között, valahogy összekötni a kollégákat az elmélettel, felszínre hozni azokat a jó gyakorlatokat, amelyek a szakmában léteznek. Tehát legyen egy olyan írásbeli agóra a Csongrád megyei szakma számára, amit érdemesnek tartanak. Ezt szerkesztettem, s ez már egy elméletileg igényes munka volt, magam is írogattam néha bele. Ezek nagyon szép évek voltak. Összeszámoltam egyszer – én nem voltam egy vándormadár, monogám vagyok mindenféle értelemben, nem szerettem vándorolni munkahelyek között, s bár a kényszer hozott ilyet néha –, a váltásaim háromnegyedében mindig hívtak.

ER: És aztán a Bartók Béla Művelődési Központba is…
TJ: Oda is hívtak, először a Bartókba, s aztán a sors úgy hozta, hogy a tápéi intézmény vezetését vállaltam el, ami egy nagyon szép munka volt. Nekem ez azért volt különösen izgalmas és szép, mert ott előjöhetett belőlem az, ami a gyökerem. Lássuk be: a Hagyományőrző Együttes, a Nyugdíjas klub tagjainak nagy része egyszerű parasztember volt, akkor is, ha közben valamilyen ipari munkahelyre került, de kultúrájukban a régi paraszti hagyományőrző világot élték. És én abban a pillanatban, két másodperc alatt kontaktálni tudtam velük. Mert tudtam, hogy kik, hisz én magam is onnan jöttem. De azért akkor is azt gondoltam, hogy én azért inkább elméleti munkára születtem, és egy kicsit parlagon éreztem a szürkeállományomat.

ER: Az itt töltött időből mit emelne ki, amire szívesen emlékszik vissza?
TJ: Én találtam ki a ma is létező Tápai Falunapokat. Az elsőt én csináltam meg: összehívtam 20-25 helyi embert, a helyi társadalom potenciális képviselőit, hangadóit, és fölvetettem nekik, hogy csak kellene valamilyen helyi ünnep a falunak. Megszületett Tápai Pünkösd néven az első, majd a második, és azóta csinálják. Aztán kitaláltam a disznóvágást. Volt már előtte játszóházunk, amit szintén én kezdeményeztem, továbbá volt régóta a Hagyományőrző Együttes Disznóbál c. produkciója – csináljunk egy egésznapos disznóvágást. Reggel hatkor leszúrták az együttes, azaz akkor már a forráskeresési kényszerek miatt az együttes tagjaiból általam létrehozott és ma is élő Hagyományőrző Egyesület férfijai. Délelőtt játszóház, délben már finom ebéd, este meg óriási buli, videó is lett róla – hetekig erről beszélt a falu… Továbbá: előttem úgy volt, hogy a csoportoknak megvolt az évad végi utolsó próbájuk és elmentek nyári szünetre. Én meg azt mondtam, hogy ezt így ne, hanem csináljunk egy évzáró ünnepet. Az évad végén aztán a ház összes művészeti csoportja föllépett – dugig volt a ház… Még azt is megcsináltam, hogy nem szedtem jegyet, hanem azt mondtam, hogy ott van egy doboz, és gondolják végig, hogy az itt táncoló unokájuk hánygombócos fagyit nyalna el, és ha úgy látják, hogy ez a produkció ér néhánygombócos fagyit, az árát tegyék bele a dobozba. Teljesen más volt a dolog akusztikája.

ER: De nagyon érdekes számomra az, hogy mégis véget ért ez az időszak. Mert ez csak 98-ig tartott…
TJ: ...mert a politika elcsábított.

ER: Mit csinál egy kulturális referens, ill. mit csinál annak idején?
TJ: Nagyon keveset csinált, mert rájött, hogy csak pávatoll a zsíros kalapon. Két kollégámmal leültem diskurálni, hogy érdemes és kell ez nekem? És ezek után igent mondtam. Nem volt semmi elvárás. Kiderült, hogy igazán csak arról van szó, hogy van műszaki meg minden egyéb referens, hát legyen akkor ilyen is. És miután egy volt kollégám lett a kabinetfőnök, így ő hívott engem. Elkezdtem gyártani egy-két szempontot, pl. hogyan kellene partneri kommunikációt folytatni Szeged értelmiségével. Ilyenekről írtam egy-két anyagot, aztán hoztak egy másik referenst, én meg a szakirodán folytattam a munkámat, mert az eszemre meg amúgy igényt tartottak.

ER: Igen, a Közművelődési Tanácsadó Központban jó időt eltöltött…
TJ: Életem aranykora az a majdnem 8 év. Eléggé válságos időszak kezdődött a szakmában a 2000-es években, s amerre jártam, mindenütt csak panaszt hallottam. Én meg ettől rosszul éreztem magam, mert én meg mindig azt mondtam, hogy istenien érzem magam. Egy olyan csapat jött össze Ocskó Margit vezetésével, aki engem odahívott, ami egy páratlan munkahelyi klímát eredményezett. És ennek az aranykornak volt az egyik fő terméke az általam fémjelzett Közművelődési Nyári Egyetem.

ER: Ejtsen erről néhány szót!
TJ: A 70-es években volt Szegeden a Művelődéselméleti Nyári Egyetem, ám a rendszerváltás után szép lassan elsorvadt. Mivel anno magam is voltam hallgatója, Kiss Ernő kollégámmal gyakran beszéltük, hogy kellene valami hasonló. Ők aztán a Népművelők Egyesületével 99-ben megszülték az I. Nyári Egyetemet, majd másnap megszületett a megyei intézmény. Szeptemberben odakerültem, és azt mondták, hogy tessék: folytassátok! És onnantól kezdve, tehát a másodiktól a tizedikig, amellyel befejeztem, én szerveztem szőröstől-bőrőstől. Ez egy országos szakmai konferencia volt, nevéből adódóan magas szintű elméleti előadásokkal. Amikor pl. a művelődés-műveltség volt a téma, akkor művelődéselméleti szakemberek, művelődésszociológusok, kulturális szakemberek jöttek előadni; amikor a hagyomány és modernitás volt téma, akkor már jöttek néprajzosok, történészek. Tehát a szakma számára akartam teremteni egy olyan szellemi műhelyet, ami a kollégákat egy picit kiszakítja a hétköznapokból, és egy tágabb nézőpontot is fölvillant előttük – hogy ne mindig a kis szakmai praktikumok szerint gondolják végig az életüket, hanem legyen erre elméleti igény is.

ER: Érkezzünk meg a jelenkorba, 2007-ből 2012-be! Most mi az, amivel elsősorban foglalkozik?
TJ: Jelenleg a felmentési időmet töltöm. Ez egy nagyon érdekes helyzet. 2007-ben elmentem a Magyar Művelődési Intézethez, amely a szakma országos központja, s ahol előttem már létrehoztak 7 regionális kulturális irodát, amelyek alapvetően a minisztérium Közkincs névre hallgató kulturális pályázatainak gondozását végezte. Ez kicsit adminisztratív feladat volt, de én elvállaltam, mert hívtak. De ez a munka korántsem adott nekem olyan elméleti kielégülést, mint az összes többi előtte. Itt bizony pályázatokat kellett bürokratizálni, gondozni, könyvelni, segíteni – és ezzel telt el ez a néhány év. Tavaly ezt a rendszert a főigazgató asszony megszüntette. Most kérelmezem a korhatár előtti ellátásomat, tehát nyugdíjas leszek. Miközben tele van az agyam mindennel. Egy társadalmi munkát vállaltam el, mert valamit tennem kell, én nem bírom ezt a tétlen életet. A Magyar Népművelők Egyesületénél végzek – nevezzük így – igazgatási-jogi tanácsadó munkát, ilyenekben fordulnak is hozzám, és néha szakértek, ha megkeresnek. Most éppen egy dunántúli kisváros alapító okiratát és szmsz-ét kellett véleményeznem. De még rengeteg kapacitásom van…

ER: És mik a jövőbeli tervei? Mit szeretne csinálni? Vagy mi az, ami kimaradt az életéből?
TJ: Bíztatnak a kedves kollégák, hogy írjak. Van is a fiókban néhány dolog, de megvallom őszintén, ez ügyben kicsit pesszimista vagyok. Amúgy azt mondhatom hogy szinte semmi nem maradt ki a tarsolyomból: megírtam a magyar közművelődési szakfelügyelet első 10 évét is, megjelent a Kultúra és Közösségben, talán tanítani szerettem volna többet. Két évig tanítottam a szegedi közművelődési tanszéken, de aztán az ún. bolognai folyamat engem kitett, mert nem volt tudományos fokozatom. Azt hiszem, most már a családomra kell figyelnem, novemberben nagyapa leszek, és én azt gondolom, hogy az is egy szép feladat. Én már alig várom.