Török József népművelő

PDF-ben itt

---

 

„A nyelv is a miénk lett!”
A szimbolikus politizálás csapdái

Furcsa fogalmakkal kell az utóbbi években megbarátkoznunk: a vármegyék után jöttek a főispánok, amit a magyar közélet csak kínos fintorokkal és Európa felé némi szégyenkezéssel tudott lenyelni. Ezekhez képest a Miniszterelnökség épületét össztársadalmi konszenzussal Karmelitának nevezni már fel se tűnik. Viszont – meglepetésemre – most először olvasom a hazai médiában idézőjelben: "Karmelita" (Széky János: Nemzetes úr. ÉS, 2023/38., szept. 22.). Mintha a szerző is érezné a nyilvánvaló anakronizmust, miszerint meglehetősen abszurd egy 18. században mindössze néhány évtizedig használatos névvel nevezni több száz évvel később egy Miniszterelnökség épületét. Ráadásul az épület a kolostori néhány évtized után majd’ 250 évig Várszínház volt – akkor már sokkal okszerűbb lenne annak hívni. Csak hát az egy szekuláris, semleges név lenne, szemben egy egyházi fogalommal, amely sokkal adekvátabb segítője a kormány ideologikus szándékainak.

Még ennél is érthetetlenebb a Felvidék (és ritkábban a Délvidék) név használata, de egyúttal bonyolultabb probléma is, mert mélyen beivódott a mindennapi nyelvbe, szinte tudattalanul írjuk/mondjuk. Pedig Liszka József komáromi etnográfus szerint (Töredékek a felvidékről, igen, így, kis betűvel. Népszava, 2023. márc. 5.) a Felvidék fogalmat korai „…konkrét tájfogalomként, noha még nem tulajdonnévi formában mai ismereteink szerint csak a XIX. század derekán jelenik meg, mégpedig Kossuth Lajos egyik, a képviselőházban 1848. július 11-én tartott beszédében… A második világháborút követően mind a magyarországi, mind a csehszlovákiai (magyar) sajtóból, köznyelvből egy időre eltűnik a Felvidék kifejezés, helyette »csehszlovákiai magyarokról«, »szlovákiai magyarokról« beszélnek – ha beszélnek. A rendszerváltást követő sajtószabadsággal ismét felbukkan a Felvidék terminus: először a publicisztikában, zsurnalisztikában, majd egyre inkább (vagy előtte, vagy párhuzamosan vele) a köznyelv részévé válik, és mára befurakodott a tudományos nyelvbe is.” Befurakodott, mégpedig olyan sikerrel, hogy jobbról balra mindenki így írja/mondja.

* * *

Az természetesen nem meglepő, hogy a jobboldalon így nevezik, ez is része szimbolikus politikájuknak: olyan fogalomrendszert kiépíteni, amely erősíti az általuk hirdetett keresztény-nemzeti kurzust. De hogy ebbe a csapdába – együtt karmelitázva és felvidékezve a jobboldallal – miért lép bele szó nélkül a független média a teljes ellenzékkel és a balliberális értelmiséggel együtt, az számomra érthetetlen. Magától értetődően, zsigerből, gondolkodás nélkül átvették az immár 103 éve nem létező Felvidék és Délvidék fogalmak mindennapi használatát is – mintha legalább is nem Szlovákiát vagy Szerbiát/Vajdaságot kéne írni/mondani.

Látniuk kellene, hogy e történelmi tájnevek állandó használata bizony egy nagyon finom hangolású, soft irredentizmus: régi nosztalgiák ébrentartásával őrizni a csalfa reményt, amiről Orbán nem is annyira látensen így fogalmazott,: "vannak országok, amelyeknek nincsenek tengerei, nekünk is lenne, ha nem vették volna el őket". Micsoda bársonyosan lágy meta üzenet. Csak még azt nem mondja, hogy be is vonulhatnánk, de még nem tesszük!

Továbbra sem értem, miért nem kontrázza ezt – akár tudatos politikai stratégiaként is – az ellenzék. Pedig Liszka szépen leírta, csak érteni és használni kéne érveit. Különösen, hogy a Kormány állami pályázatok sorában ír Felvidékről és Délvidékről, ami bizony komoly joghézag – céltábla az ellenzék előtt, csak lőni kéne, ehelyett szemérmes álnemzetieskedéssel mondják utánuk az általuk diktált fogalmakat.

Orbán pedig elégedetten dőlhet hátra: a nyelv is a miénk lett!

S ezen már az idézőjel sem segít...