Török József népművelő

Kézirat, 2021. február 12.

---

 

Abbahagyom…
Utószó a Zsákban futáshoz

Mottó:

"Mi lesz azokkal, akik a professzionálissá vált tevékenységet
– a népművelést – főfoglalkozásúként űzik?
De kialakult-e a professzió? A politika 'szolgáló lánya' szakmaként megáll-e a lábán?
Van-e szakma, vagy a politika cselédjeként – cselédkultúrával – tovább szolgálunk?
Megőrizzük értékeink között az engedelmességet,
várjuk új urainktól a parancsot és sorsunk jobbrafordulását –
vagy végre felemeljük fejünk, s kísérletet teszünk önmagunk definiálására."

Ezt az általam többször is idézett mottót még 1990 áprilisában fogalmazta meg Bárkányi Júlia kolléganőm egy kétes hatékonyságú országos tanácskozás után. Most utoljára idézem fel, mert az ÉLET ÉS IRODALOM mai közlésével – amely rövidített átirata Mit kíván a közművelődés? című, október 15-én itt és a Facebookon közzétett korábbi írásomnak – lezártam szakmai megszólalásaim sorát. Ezt a megjelenést is csak azért tartottam fontosnak, hogy a média nyilvánosságával minél tovább tartsuk felszínen a megoldandó problémákat.

(Elveszett illúziók: fenti írásomat a közreadással egy időben elküldtem valamennyi demokratikus pártnak.
Többségük udvariasan nyugtázta – természetesen nem voltak illúzióim, de rajtam ne múljon!
Meglepetésemre az MSZP Kulturális és Közművelődési /ez két mellérendelt ágazat lenne? nem az előbbibe tartozna az utóbbi is?!/ Tagozatának elnökhelyettese december elején felhívott és kérte, hogy – forrásközléssel – használhassák anyagaimat, amibe én örömmel beleegyeztem. Bő egy hónap múlva azonban már csak egy sms érkezett:
„végül nem használtam az anyagodat, de szívesen megküldöm, ami elkészült”.
Miért is nem lepődtem meg? És persze azóta is küldi…)

Az elmúlt néhány évben többször szóltam és írtam a közművelődés deprivált helyzetéről, így mára elmondtam minden elmondhatót, csak önismétlés lenne minden újabb mondatom. Mindezek olvashatók honlapomon – akinek fontos, rátalál. Közülük több megjelent az ÉS-ben; „természetesen” valamennyit a szakma mély hallgatása kísérte.

Különösen fájó a Magyar Népművelők Egyesületének sok éve tartó beszédes némasága, pedig az ősszel még tettem feléjük egy naiv együttműködési gesztust – azok után is, hogy elnökük 2017-ben minden előzetes egyeztetés nélkül vette le honlapjukról a szakmai tanácskozásukon elhangzott kormánykritikus prezentációmat (bővítve itt).

(Micsoda abszurd: megúsztam Komócsinék szegedi évtizedeit cenzúra nélkül, s a demokráciának kellett ahhoz eljönni, hogy cenzúrázzanak, ráadásul saját szakmabélijeim. 2009 augusztusában a Magyar Művelődési Intézet főigazgatója vetette le az ERIKANET közművelődési portálról a szakfelügyeleti dolgozatomat, majd még azon az őszön a minisztérium vezető szakfelügyelője csak úgy adott volna módot plenáris előadásra az országos szakfelügyeleti konferencián, ha előtte bemutatom neki az előadásomat /erre meg én nem adtam neki módot/, majd 2017-ben az MNE.)

Itteni közlésemmel egy időben felhívtam rá egyik (korábban többször szakmai és munkajogi tanácsot kérő) elnökségi tagjuk figyelmét. Válasza ennyi volt: „megnézem” – azóta is nézi… Ebből okulva néhány nap múlva egy másik elnökségi tagnak is jeleztem – gondolván, hogy egy országos szakmai vita-sorozat lebonyolítása mégiscsak az ő kompetenciájuk lenne. Ő továbbította is az Elnökségnek – majd miután e jeles grémium november 24-én még úgy vélte, hogy „meg kívánja ismerni a dokumentumot”, soron következő 2021. január 21-ei elnökségi ülésükön már nem is téma… annyi sem, hogy miért nem… Igaz, minek is, ha megállapításuk szerint minden a legnagyobb rendben: „Az MNE elnökségének tagjai annak ellenére sikeresnek érzik a 2020-as évet, hogy a vírusjárvány miatt az év elején tervezett programok jórésze nem valósulhatott meg a tervezett formában. . … Az elnökség megállapítja, hogy a körülmények ellenére jól szolgálta a magyar közművelődés érdekeit 2020-ban.” Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység – mondta volt Bástya elvtárs…

Utólag belegondolva: nagyon nem kellene ezen meglepődnöm, hiszen mire kellett volna számítanom…? Már akkor is sejthettem ezt az alapállást, amikor szakmai összegzésemet – A közművelődés tükörcserepei – ugyanez a zajos csönd fogadta. Pedig az utolsó esély lett volna arra, hogy átgondolják a múltat s a kívánatos jövőt – de láthatóan nincs erre igény. Falra hányt borsó minden szó, mára a kérdőjelet bátran kihagyhatják a mottóból: „a politika cselédjeként – cselédkultúrával – tovább szolgálunk, megőrizzük értékeink között az engedelmességet, várjuk új urainktól a parancsot és sorsunk jobbrafordulását”.

Belátom hát, hogy be kell fejeznem – már-már magam számára is szánalmassá váló – azon erőlködésemet, hogy a közművelődés „klasszikus” és újabb kori munkásait átvigyem a „túlsó partra”. Ha nekik jobb „itt és így”, hát maradjanak! Hátradőlhetnek: nem háborgatom többé komform alattvaló-létüket.

Úgyhogy abbahagyom. Ennyi volt(am).

„Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!”