A különböző vadgalambfajok – több, mint 600 faj – az Északi- és Déli-sark kivételével a világ minden kontinensén elterjedtek. Joggal nevezte a világhírű zoológus, Alfred Brehm a galambokat „világpolgároknak". A nagyszámú vadonélő galambfaj közül – számos bizonyíték alapján – a szirti galambot (Columba livia livia Gmelin) tekintjük a házigalamb egyedüli ősének (monofiletikus eredet).
A galamb háziasítása (domesztikáció) a legtöbb forrás szerint mintegy 4000-6000 évvel ezelőtt ment végbe csaknem egyidőben a tyúk, a lúd, a teve, a bivaly, a ló domesztikációjával, de lényegesen – 3000-5000 évvel – később, mint a máig nagy fontosságú gazdasági állatfajok többségéé (sertés, kecske, juh, szarvasmarha). Az ember és az állat kapcsolatában az i.e. XII-X. évezredben kezdődött egy teljesen új korszak, amikor a vadászat közben fogságba ejtett fiatal állatok felnevelése és tartása lassan-lassan a mai fogalmaink szerinti állattenyésztéshez vezetett. A galamb háziasításának folyamatáról csak az elő-ázsiai domesztikációs körzetben tudunk. A háziasítás legfőbb indító okaként az embernek az a törekvése tekinthető, hogy élő hústartalékot képezzen, biztonságosabb ellátásáról gondoskodjon magának a vadászatnál.
Az elő-ázsiai hegyeken honos szirti galamb, amelyet a galambfélék családján belül a házigalamb ősének tekintünk, a megszokott szirti odút cserélte fel az ember lakta helyeken rakott fészkekre. Elképzelhető az is, hogy nem is a galambok költöztek a megszokottól eltérő vidékekre, hanem az emberek építették első templomaikat a hegyek közt olyan védettnek érzett helyre, ahova a galambok könnyen odatévedtek, táplálékot találtak – kaptak –, s egy idő után kialakult ember és galamb között az egyre szorosabbra fűződő kapcsolat. Vallási mítoszon alapuló galambkultusz alakult ki az akkád, arameus kánaánita törzsek között, Mezopotámiában és a Földközi-tenger keleti partvidékén már az i.e. II. évezredben. Darwin szerint az első írásos feljegyzések a galambtartással kapcsolatban Egyiptomból származnak, kb. i.e. 3000-ből. A Biblia ótestamentumi része egyedül a galambot említi meg név szerint a madarak közül, mikor Mózes az áldozati állatokról és magáról a szertartásról szól. A hódítások és a kereskedelmi utak mentén a galambkultusz tovább terjedt kelet és nyugat felé is. Perzsián keresztül Indiába is eljut a galamb. A mai Iránban, Indiában a mohamedán vallást követők szemében máig szent állat a galamb, védelmezik, tisztelik, annak ellenére, hogy a Korán – ellentétben a Bibliával – nem említi a galambot. Egy Fülöp-szigeteki monda szerint az egyetlen madár a galamb, amely megérti az emberi beszédet. Olaszországba a dél-itáliai görögök révén jutottak el a galambok, őket illették a máig használatos latin elnevezés eredetijével „kolümbosz”-nak, amelyből a „Columba” név alakult ki. A római birodalom hódításai révén a galamb egész Európában elterjedt, mindvégig megtartva a maga vallási szimbólumait. Délnyugat-Európában a galamb valószínűleg az észak-afrikai arab törzsek közvetítésével jutott el.
Ne tekintsük a galambot azonban csak kultikus célú lénynek, hiszen a háziasítás kezdeteitől fogva, mint hasznot hozó állatot tartották. Az erre vonatkozó legkorábbi adatok Egyiptomból származnak. A görögök legnagyobb gondolkodóinak egyike, Arisztotelész (i.e. 116-27) „Az állatok története” című művében részletesen leírta a házigalamb fajtáit, jellemző tulajdonságait, viselkedését. A középkori Európában kedvelt fogás volt a galamb, ennek is tulajdonítható, hogy a tenyésztői munkaeredményeképpen Spanyolországban kifejezetten nagy tetű fajták alakultak ki. Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában ezeket tartották a nagyobb birtokokon. Gyakran törvénnyel tiltották, hogy a földesúron kívül más étkezési célra használjon galambot. Angliában nagy galambdúcokat, ill. –házakat építettek a galambok elhelyezésére. Ezek közül sok építmény máig fennmaradt. A fiatal galambból készült ételek Angliában régóta kedvelt különlegességnek számítanak. Az iparszerű galambhús-előállítás az USA-ban alakult ki a múlt században. A galamb húsa különösen értékes nagy fehérje-, csekély energiatartalma és könnyű emészthetősége miatt. Dietikus értékén túlmenően nem elhanyagolható szempont a galambhús különleges íze, zamata, amely a kivételes gasztronómiai élvezetet nyújtó ételek sorába emeli. Az arab világban ma is fényes esküvői lakomák elmaradhatatlan csemegéje a mazsolával és dióval ízesített, galambhússal töltött sütemény. A galambot több ezer év óta használj az ember hírvivőként. Hogy mióta, azt nem tudjuk pontosan, de az i.e. I. évezredből már vannak bizonyítékok, perzsa írásos adatok. A monda szerint Salamon királynak (i.e. 1000) már voltak e célra használt galambjai. A Nílus völgyében szokás volt, hogy a fáraók a trónra lépésükkor a négy égtáj felé galambokat engedtek fel. Levi (1963) több ostromot említ (Leyden 1574; Párizs 1870; Kiel, Strassburg 1887), ahol nagy segítséget nyújtott a galambok hírszolgálata, és részletesen felsorolja azokat a galambokat, „akik” a két világháborúban szolgáltak és számos kitűntetést is kaptak. Az I. világháborúban 1916 végén a német hivatalos jelentések szerint a nyugati fronton mintegy 100 000 galamb állt szolgálatban. A II. világháborúban egyedül az amerikai hadsereg szolgálatában 45 000 postagalamb volt. Kitenyésztettek éjszakai szolgálatra alkalmas törzseket is.
A galamb háziasításának indítékai között eddig nem vettük figyelembe a „legeredendőbbet”, az embernek az állatok tartására irányuló hajlamát, a társas kapcsolatok bizonyos fejlettségi szintjének elérése után. Bizonyos, hogy a ma használatos kifejezéssel élve, az emberi kedvtelés szerepet játszott az állattartásra való áttérésben és a galamb esetében annak a fajta- és formagazdagságnak a kialakításában, a mi szinte egyedülálló a háziasított fajok között. A csodálatos fajta- és formagazdagságot biztosan nem a haszonszerzés vágya, hanem az embernek az a képessége hozta létre, minden időben tudott és tud gyönyörködni a tenyésztői munkájával létrehozott, saját elképzelése szerint alakított állatok szépségében.
