Max Taylor álnéven írt verseim


Fásultan

Minden szavad és minden rezdülésed
pókfonál, mit rám tekersz, s hagyom.
Éhed mohó, bámulom késztetésed
és édes mérged a zsibbadó agyon…


Fáradt, tudatja-vesztett zombi-lényem
debil-vigyorral várja a „halált”,
kaparhatod, tán vékonyabb lesz kérgem,
kevesled majd, mit szorgalmad talált!




Hiányod

A vágy cikázva véremben zubog,
ha rám kacsint derengő ablakod,
öreg estén lábam indul feléd,
hiányod égető, kietlen rét a lét.


Múlt fénye sóhajjá sekélyesült,
csalárd remény polipja rám feszült;
lágy selymek tőre boncasztalra von…
Mantrákat szül a hold az ablakon.