A szentmise kezdete - Lépcsőima A tridenti rítus az ún. "lépcsőimával" kezdődik. A kifejezést már szinte mindenki hallotta, de talán kevesen ismerik ezt az imát.
A 42. zsoltárból áll, amit a pap és a hívek (ministránsok - a helyi szokás szerint) felváltva imádkoznak. "Szolgáltass igazságot nekem, Isten, képviseld ügyemet egy nem szent néppel szemben. Szabadíts meg a gonosz és hazug emberektől! Isten, te vagy az én erősségem, miért taszítasz el? Miért kell szomorúan járnom, ellenségtől szorongatva? Küldd el világosságodat és igazságodat, hogy vezetőim legyenek, hogy felvezessenek szent hegyedre, hajlékaidba (in tabernacula tua). Akkor odalépek Isten oltárához, örömöm Istenéhez. Ujjongva dicsőítelek citerával, Isten, én Istenem. Miért vagy szomorú lelkem, és miért háborogsz? Remélj Istenben, és majd újra dicsőítem, mint arcom felderítőjét és Istenemet!"
Ez a zsoltár arra szolgál, hogy a pap "hivatalosan" felkészüljön arra, ami következik: Jézus Krisztus személyében neki kell most bemutatnia, jelenvalóvá tennie a Golgota véres áldozatát, immár vérontás nélkül. A zsoltár abban segít, hogy "beleélje magát" a szenvedésbe induló Megváltó helyzetébe, személyébe, amit az Istentől való elvetettség érzése, a szorongatottság, de ugyanakkor a bizalom és hit jellemez.
A világosság és igazság, a felszentelésből fakadó kegyelem és „jog” teszi egyedül lehetővé, hogy a pap beléphessen a Szentek Szentjébe, ahová senki más nem léphet.
A zsoltár alatt mindenki térdel, részt vesz a pap imájában, aki egyedül áll az oltár előtt, hogy elinduljon felfelé, a Golgotára.
Confiteor A következő rész a Confiteor (ma: közgyónás). Itt a liturgia különbséget tesz a Krisztus személyében jelenlevő pap, ill. a hívek között. Először a pap csak maga mondja el a közgyónást, mélyen meghajolva az oltár előtt (a szövegben szerepelnek a Boldogságos Szűz Mária, Szent Mihály arkangyal, Keresztelő Szt. János, Szt. Péter és Pál apostolok is), a nép pedig, mögötte állva (minden értelemben), kéri Isten bocsánatát a pap számára: "Irgalmazzon neked a mindenható Isten, bocsássa meg bűneidet, és vezessen el az örök életre." Pap: Ámen.
Ezután a hívek mondják el mélyen meghajolva a közgyónást, kérve a pap közbenjárását. A pap válaszként szintén elmondja a fenti imát (Irgalmazzon nektek...), de hozzátesz egy másikat is, papi hatalmánál fogva, amivel megadja a feloldozást a bocsánatos bűnök alól: "Bűneink elengedését, feloldozását és bocsánatát adja meg nekünk a mindenható és irgalmas Úr."
Így egyrészt világosan megmutatkozik a pap és a hívek közötti egység, de világosan el is különül a szentségi papság a hívek keresztségéből fakadó ún. általános papságától.
A pap csak most, miután megtisztult a közgyónásban, indul el felfelé a lépcsőn, az oltár felé, és ezt imádkozza: "Vedd el tőlünk, Uram, gonoszságainkat, hogy a Szentek Szentjébe tiszta szívvel léphessünk."
Majd megcsókolja az oltárt (mely Krisztus, Krisztus sírját és a szent vértanúk sírját is jelképezi), miközben ezt az imát mondja csendben: "Kérünk téged, Urunk, szentjeid érdemeire, azokéra, akiknek ereklyéi itt vannak, de minden szentedére is, hogy bocsásd meg minden bűnömet.”
Ezzel ér véget a felkészülés-bevezetés.
Introitus
A pap most, az oltárcsók után, átmegy az oltár (kereszt felől nézve) bal oldalára (= leckeoldal), ahol hangosan olvassa (miközben a kórus énekes mise alatt énekli) az Introitust, ami bevezet a napi mise "témájába". Az Introitus alatt mindenki keresztet vet, jelezve: a mai szentmise, amely megkezdődött, kegyelmi áldásai ránk áradnak.
Ez a keresztvetés ezért elmarad a gyászmisében. Itt a pap e helyett keresztet vet a misekönyv felett, mintegy jelezve: oldozza fel a szentmiseáldozat kegyelme a elhunytat minden ideig tartó szenvedése alól.
Amikor a mise alatt bármelyik szövegben előfordul Jézus vagy a Szentháromság neve, a pap a tisztelet jeleként fejet hajt az oltár közepe (tabernákulum/oltárkereszt) felé fordulva. Mária vagy a napi szent nevére csak egyszerűen fejet hajt. Azért van ez, hogy a Szent Nevek kiejtése ne váljon megszokottá, ne ejtsük ki őket „csak úgy”, hanem mindig megállva egy kicsit, kellő tisztelettel.
Kyrie, Gloria Az Introitus után visszatér a pap az oltár közepére, ahol felváltva elmondják a Kyriet, majd közösen a Gloria-t (ha van). Majd a pap megcsókolja az oltárt, a nép felé fordul, és köszönti őket: Az Úr legyen veletek!
Amikor a pap a nép felé fordul, és köszönti vagy imára hívja őket, előtte mindig megcsókolja az oltárt. Ui. az oltár Jézus Krisztus, és a pap mintegy az ő ajkairól veszi azt, amit a nép felé "közöl".
Könyörgés és az Igeliturgia
Majd jön az "Oremus" = könyörögjünk, imádkozzunk felszólítás. A pap az oltár felé fordulva (visszatérve a bal oldalra) elmondja a könyörgést. Ugyanott, ugyanabban a helyzetben elolvassa a Szentleckét, Gradualet, Allelujat (Traktus, ha van, Szekvenciát).
Ma a tridenti rítusban lehet választani, milyen nyelven, és merre fordulva hangozzon el a Szentlecke. A hívek felé fordulás és a népnyelv értelmét mindenki ismeri. Az oltár felé fordulás értelme: Isten igéjének felolvasása megdicsőíti Istent, ezért lényegében a közösség istentiszteleti aktusa, amit Isten (tabernákulum/oltárkereszt) felé fordulva kell végezni.
A közösség igényei határozzák meg a megfelelő formát. Legtöbb helyen a pap az oltár felé fordulva csendben elolvassa a Szentleckét, miközben egy lektor (vagy egy férfi segédkező) a nép felé fordulva felolvassa népnyelven.
Utána átviszik a Misekönyvet a jobb oldalra, ui. az Evangéliumot, és csak azt!, innen olvassa fel a pap (szerpap), mintegy kiemelt helyet biztosítva ezzel az Evangéliumnak.
Miközben a Misekönyvet a segédkezők átviszik, a pap középen, mélyen meghajolva az oltár felé, a következő imát mondja (ennek egy része a mai szentmisében is benne van).
„Tisztítsd meg szívemet és ajkamat, mindenható Isten, aki Izaiás próféta ajkát az izzó parázzsal megtisztítani méltóztattál, hogy én is, a te végtelen irgalmaságod folytán megtisztulva, Evangéliumodat méltón hirdethessem. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.
Áldj meg, Uram!
Az Úr legyen szívemen és ajkamon, hogy méltón és alkalmas módon hirdessem az Ő Evangéliumát. Ámen.”
Az Evangélium felolvasása után jön a Credo, ha van (az oltár közepén, együtt a hívekkel). A "megtestesült" résznél mindenki letérdel a pappal együtt, minden szentmisében. A Credo (ha nincs, az Evangélium) után oltárcsók, és a hívek köszöntése az új, az áldozati rész előtt: Az Úr legyen veletek.
Felajánlás
A hívek válasza után a pap hangosan mondja: Oremus (imádkozzunk, könyörögjünk), és elkezdődik a csendes felajánlás, miközben a hívek énekelnek, vagy csendben, magukban bekapcsolódnak a felajánlásba imájukkal.
A felépítés is kifejez valamit: "Könyörgjünk", majd csendes felajánló imák, és a végén csak a hívek azt hallják: "mindörökkön-örökké." Válasz: Ámen. A csendes részben ők is részt vettek imájukkal a felajánlásban, vagyis az egész rész egy nagy imádság (ezért az elején az Oremus, a végén az Amen). Az "adományokkal" együtt a pap a hívek szándékait is felajánlja meghallgatásra az Atyának.
A tridenti rítus felajánló imáinak a kenyérre és a borra tekintve nem volt értelmük. Csak akkor nyerték el értelmüket, ha valaki a felajánlást nem a kenyérre és borra, hanem a hamarosan a színek alatt jelenlevő Jézus Krisztusra értelmezte.
A pap a paténát felemeli mellmagasságba, és a következő imát mondja:
„Fogadd el, Szentséges Atya, ezt a szeplőtelen áldozatot (hostia - ostya), akit én, méltatlan szolgád, felajánlok neked, élő és igaz Istenemnek, minden bűnömért, hanyagságomért és sértésemért, és minden jelenlevőért, sőt minden keresztény hívőért, élőkért és holtakért, hogy nekem és nekik üdvösségünkre váljék az örök életben. Ámen.”
Majd a paténával keresztet rajzol a korporálé felett, és az ostyát rácsúsztatja a korporálére (ahogy Jézus testét is a gyolcsok körülvették), a paténát pedig (ami a liturgiában a keresztet jelképezi), félig becsúsztatja a korporálé alá, és letakarja a kehelytörlővel, hogy majd csak amikor "meghal a Barány" (megtöri a pap az ostyát), kerüljön elő, mint a kereszt szimbóluma, és csak akkor helyezi rá az átváltoztatott ostyát: a kereszten áldoztatik fel az Isten Báránya.
Majd bort és vizet tölt a kehelybe az oltár bal oldalán, a következő imával (mai misében is megvan egy része):
”Istenünk, aki az emberi "lényeg" méltóságát csodálatosan megalkottad, és még csodálatosabban megújítottad, add nekünk ezen víz és bor titka által, hogy részesedjünk annak istenségében, aki emberi természetünknek részesévé méltóztatott válni. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.”
Majd felajánlja a kelyhet (ha volt szerpap, az is vele együtt):
„Felajánljuk neked, Urunk, az üdvösség kelyhét, a Te Irgalmasságodat kérve, hogy isteni Felséged színe elé a mi és az egész világ üdvösségéért kedves illatként szálljon fel. Ámen.”
A kehellyel is keresztet rajzol a pap a korporálé felett, leteszi, majd befedi a pallával, ami a régi rítusban mindig kötelező.
Aztán jön a következő csendes papi ima, ami ma is megvan:
„Alázatos lélekkel és töredelmes szívvel..”
Majd a pap kitárja, felemeli és összezárja a kezét, és keresztet rajzol az "adományok" fölé, a következő imát mondva:
”Jöjj, megszentelő, mindenható, örök Isten, és áldd + meg ezt az áldozatot (sacrificium), melyet a Te Szent Nevednek készítettünk elő.”
Majd jön a kézmosás, közben a Zsolt 26, 6-12
„Ártatlanok között mosom kezeimet, és körüljárom oltárodat, Uram...”
Kézmosás után oltárcsók, „Imádkozzatok, testvéreim, hogy áldozatom és a tiétek, kedves legyen a mindenható Atyaisten előtt.” (részben hívek felé fordulva), majd csendben a felajánló könyörgés, amire a hívek válasza: Ámen.
Itt is világos különbség van a pap által bemutatott, és a hívek által felajánlott áldozat között. Az „áldozatunk” kifejezés kétségbeejtő: ha közöz áldozatról van szó, és a pap áldozata is kb. annyit ér, mint a híveké, akkor nem érdemes hozzákapcsolni a miénket, ui. soha nem jut Isten színe elé. Viszont az imádság helyesen fogalmaz: „az én áldozatom”, vagyis amit papként bemutat: a Keresztáldozat; és ehhez csatlakozik a hívek sok kis áldozata, amely így már eljut Isten elé.
A felajánlást a következő csendes ima zárja le:
„Fogadd el, Szentháromság, ezt az áldozatot, amit felajánlunk neked a mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedésének, feltámadásának és mennybemenetelének emlékére, a Boldogságos mindenkor Szűz Mária, Boldog Keresztelő János, Szent Péter és Pál apostolok és minden szent tiszteletére, hogy nekik tiszteletükre, nekünk pedig üdvösségünkre váljon, és ők, akiknek emlékét megüljük itt a földön, közbenjárjanak értünk a mennyben. Ugyanazon Krisztus Urunk által. Ámen.”
Prefáció
Kezdődik a prefáció (az évközi vasárnapokon a Szentháromságról van a prefációt). A pap oltárra helyezett kézzel: Az Úr legyen veletek, majd az "Emeljük fel szívünket" résznél felemeli a kezét, az "Adjunk hálát..."-nál pedig fejet hajt.
A Szent vagy alatt meghajol, mintegy tiszteletét fejezve ki ezzel a közeledő Király felé, akit már nem tanítványok kísérnek, és gyermekek fogadnak, mint akkor Jeruzsálemben, hanem az angyalok és szentek kísérik alászállását az ostyába és borba, és az egész Egyház fogadja Őt ujjongó szívvel.
A "Benedictus qui venit..." résznél keresztet vet a hívekkel együtt. Ezután kezdődik a kánon.
A római kánon ősisége
A kánonnal kapcsolatban (a magyarázat előtt) tudnunk kell, hogy az egyik legősibb kánon, sőt nyugaton a legősibb. A lényegi részei sok komoly liturgikus szakember szerint visszanyúlnak az apostolokig.
Tény az, hogy Szent Ambrus korában már meglévő, tiszteletnek örvendő kánon, kb. ugyanabban a formában, mint ahogy azt ma is mondjuk (kivéve pl. a szentek felsorolása, ami Nagy Szent Leó pápa által lett beillesztve), és a nyugati liturgiák közül mindegyik ezt használta.
Sokszor szó esik a II. kánon ősiségéről. Mielőtt erről írnék, szeretném leszögezni: semmi bajom vele, nagyon szép és tartalmas, csak van egy-két tévedés az ősiségével kapcsolatban. Tehát a "kritika" nem a tartalmat vagy formát, hanem csak az "ősiségét" illeti.
A közhiedelem szerint a II. kánon egy bizonyos Hippolütosz "Traditio Apostolica" c. művében rögzített II. szd-i kánon. De ez nem igaz, ui.:
1. Hippolütoszról csak annyit tudunk, hogy ellenpápa volt a II. században (Callixtus pp-val szemben), aki a fent említett művet már saját, elszakadt közösségének írta. És a kánon előtt megjegyzi: "egyáltalán nem szükséges, hogy a püspök az eucharisztia alkalmával ugyanazokat a szavakat mondja, amiket megadtunk..." Vagyis Hippolütosz nem egy tiszteletnek örvendő szöveget örökít meg, hanem valószínűleg egyszerűen csak ír (esetleg átír) egyet, de még ezt sem tartja kötelezőnek. (Különben megmagyarázhatatlan lenne, miért nem maradt fenn.)
2. A II. századdal is baj van: biztos, hogy ami ránk maradt Hipolütosz műveként, azt ő nem így írta le, hanem átírták. A legkorábbi fellelhető irat 494-ből származik, és csak ebből (latin) és keleti fordításokból tudjuk valamelyest helyreállítani a szöveget.
3. A rómaiságával is baj van: valószínűleg inkább keleti (Alexandria?) hagyományt rögzít, nem rómait (pl. epiklézis, nyelvi jellemzők, stb. miatt).
4. A mai II. kánon nem azonos a Hippolütosz-féle (?) kánonnal, ui. pl. az egész üdvösségtörténeti rész kimaradt, ill. elhagytak minden (3) kifejezést, ami a kárhozatra vonatkozik.
Talán mindez elég ahhoz, hogy lássuk: nyugaton a legősibb kánon a római.
A római kánon
A kánon megkezdése előtt a pap kitárja, felemeli, majd leeresztve újra összezárja kezeit, és mélyen meghajol, hogy ezzel a (külsőleg is megnyilatkozó) könyörgő gesztussal kezdje meg a legszentebb részt.
A latin szöveg: Te igitur, clementissime Pater,per Iesum Christum, Filium tuum, (megcsókolja az oltárt) Dominum nostrum, supplices rogamus ac petimus, uti accepta habeas et benedicas haec + dona, haec + munera, haec sancta + sacrificia illibata, in primis, quae tibi offerimus pro Ecclesia tua sancta catholica: quam pacificare, custodire, adunare et regere digneris toto orbe terrarum: una cum famulo tuo Papa nostro N. et Antistite nostro N. et omnibus orthodoxis atque catholicae et apostolicae fidei cultoribus.
„Te igitur… – Könyörögve kérünk tehát” – az adományok elfogadásáért könyörgünk. A dicsőítést (Szent vagy) összeköti a kéréssel a „tehát” (igitur) szó, mely a római liturgia retorikai sajátossága.
„clementissime Pater – jóságos Atyánk” – a clementissime szó az irgalmasságra (kérés) utal, míg a prefációban a szentséges (sancte – dicsőítés) szerepel. A clementissime a császári udvarban a császárnak, a legfőbb úrnak a megszólítása volt (az udvari etikett több helyütt bekerült a liturgiába), hozzá csak térden állva, lehajtott fejjel szabadott szólni. Itt pedig az Atyára vonatkozik: a gyenge és esendő nép, aki meg meri szólítani Istent.
Mit kérünk? – Azt, hogy fogadja el az adományokat. A commendatio a latin világban azt jelentette, hogy valaki hatalmasnak valamit „rámenősen” a figyelmébe ajánlottak (ugye, nem felejted el, de tényleg, és megteszed, ugye, és…). És az ajánlás mellé mindig csatoltak valamilyen ajándékot, hogy emlékeztessék: kik is azok, akik ezt kérik; kiről kell megemlékezni; kinek kell valamit megtenni.
„haec dona, haec munera, haec sancta sacrificia – ezeket az adományokat és ezt a szent és tiszta áldozatot” – Miért szerepel három megnevezés? Azért, mert 1. az adomány és ajándék az áldozat szó kifejtése; 2. élőkért, holtakért és önmagáért ajánlja fel; 3. három materiális anyag szerepelt (kenyér, bor, és eredetileg még valami – tej vagy méz…).
„szent és tiszta” – itt nem rituális tisztaságról van szó, hiszen ez a kereszténységben nem létezik. Egyszerűen arról van szó, hogy romlatlan a kenyér és a bor, nem a legalját adjuk Istennek, erre is gondot fordítunk… (az esztétikum fontossága a liturgiában!) A Ter 4,4-ben Ábel áldozata egészséges, hozzáállása tiszta, egyenes szívű, és ettől lesz szent az ő áldozata. (Az ÓSZ-ben a próféták figyelmeztetnek: már nincs kapcsolat a belső és a külső között, az áldozati előírásokat teljesítik, de bűnben élnek a zsidók.) Az áldozatot hozó szíve összhangban legyen az áldozattal, akkor lesz szent az áldozat. Vagyis azt kérjük, hogy amikor Isten elfogadja az áldozatot, minket fogadjon el. Az áldozat szimbolizálja az embert, de nem helyettesíti őt.
Amikor kérjük Istent, hogy fogadja el az áldozatot, akkor kizárjuk a mágiát. Isten szabad marad a kultuszban is! – alázattal kell Hozzá közeledni.
„elsősorban szent és katolikus Egyházadért…” – egyetemes jelleg kifejezése. A két tulajdonság közül a katolikus akkor azt jelentette, hogy orthodox, vagyis hű az igaz tanításhoz.
Eredetileg csak a „vezesd békében” kérés szerepelt, mert a béke a messiási javak teljességét jelentette, vagyis a további kérések ezt már csak árnyalják.
Memento Domine famulorum famularumque tuarum N. et N., et omnium circumstantium, quorum tibi fides cognita est et nota devotio, pro quibus tibi offerimus: vel qui tibi offerunt hoc sacrificium laudis, pro se suisque omnibus: pro redemptione animarum suarum, pro spe salutias et incolumitatis suae: tibique reddunt vota sua aeterno Deo, vivo et vero.
„Emlékezzél meg” – a Didakhétól jelen van: az Egyház veszi a bátorságot, hogy Istent emlékeztesse valamire. A szolga és szolgáló (famulus) a latinban kapcsolatban áll a család (familia) szóval, vagyis a legszeretettebb, legbizalmasabb szolgákról van szó, akik már családtagnak számítanak. Szolgái vagyunk Istennek, de a családjaként vagyunk jelen. Felénk irányuló üdvözítő tettére emlékeztetjük Istent. És a kérést megint összekapcsolja a dicsőítéssel, ugyanis a „dicséret áldozatát” ajánljuk fel. Az ima végén arról a belső odaadottságról (devotio) van szó, amely külsőleg (!NB - testtartás, öltözet, stb. a misén) is megnyilvánul.
Ill. szerepel még a világos katolikus tanítás, amit később a reformáció kétségbe von: a papnak jogában áll felajánlani a szentmiseáldozatot bárkiért: élőkért és holtakért egyaránt.
Ez az első megemlékezés az élőkről szól. A papról, a jelenlevőkről, azokról, akik kérték a szentmiseáldozat bemutatását, ill. azokról, akikért azt bemutatják. A pap itt rövid csendet tart, hogy külön is megemlékezzen azokról, akikről akar, vagy akikről meg kell emlékeznie.
Communicantes et memoriam venerantes...
A szentek felsorolása egyértelműen keleti hatás. Teológiai tartalma: az Eucharisztia az egész Egyház közösségi ünnepe. Legelöl a Boldogságos Szűz szerepel, majd (1962-től) Szent József, és utána 12 apostol + 12 római szent. Így jelen van egyszerre a helyi és az egész Egyház is, annak oszlopai. Ennek a résznek fontos teológiai tartalma: a helyes szentek-tisztelete az Eucharisztiához kapcsolódik.
Hanc igitur oblationem servitutis nostrae, sed et cunctae familiae tuae, quaesumus, Domine, ut placatus accipias: diesque nostros in tua pace disponas, atque ab aeterna damnatione nos eripi et in electorum tuorum iubeas grege numerari. Per Christum Dominum nostrum. Amen.
A római kánonban az ősisége miatt még nincs kifejezett epiklézis, Lélek-hívás. Az epiklézis helyett inkább hasonlít ez az ószövetségi mozdulatra, amikor a főpap egy áldozati állat fölé kiterjesztve kezeit, "átrakta" arra a nép bűneit, jogos büntetését, és kihajtották a sivatagba (falakon kívül - Golgota). Itt a liturgia (ahogy a feljánláskor is) már az átváltozás utáni valóságos jelenlétre gondol. Krisztus az, aki ránehezedett minden bűn, aki elégtételt adott azokért a kereszten.
Erről a részről érdemes tudni, hogy Nagy Szent Gergely pápa tollából származik. Sokszor élt át lelki sötétséget, pesszimista alkat volt, Rómában egymás után tomboltak a járványok, a viharok templomokat döntöttek romba, ő maga ifjúkorától gyógyíthatatlan gyomorbetegségben szenvedett… – és így írta meg ezt az eszkatologikus imádságot. Kérései tulajdonképpen az eddigieket ismétlik.
Quam oblationem tu, Deus, in omnibus, quaesumus,
bene+dictam, ad+scriptam, ra+tam, rationabilem, acceptabilemque facere digneris: ut nobis Cor+pus et San+guis fiat dilectissimi Filii tui, Domini nostri Iesu Christi.
A mi Áldozatunk Krisztus, akit az Atya mindig elfogad. De akkor miért a kifejezett kérés, hogy fogadja el? A szentség ex opere operato (a végrehajtott szentségi forma miatt) érvényes, vagyis az Atya elfogadja, és tetszésére van. Itt inkább a velünk kapcsolatos hatékonyságáról van szó, hiszen most mi ajánljuk azt fel. Azt kérjük tehát, hogy mi magunk váljunk Krisztushoz minél hasonlóbbá, vagyis az Eucharisztiával való megfelelősségünkért (megszentelődésünkért = üdvösségünkért) imádkozunk. Újra megjelenik a kultusz és az élet koherenciájának szükségessége (aminek hiányát a próféták az ÓSZ-ben a zsidók szemére vetették)!
Az átváltoztatás, mint egy szent misztérium-játék megy végbe. A pap megjeleníti, "eljátssza" az utolsó vacsora jelenetét.
A korporáléba megtörli a két-két ujját, amivel az ostyát megfogja, nehogy valami kis szennyeződés is rátapadjon.
Amikor a szöveg azt mondja: "kezébe vette..", a pap akkor kezébe veszi az ostyát. "Szemét az égre emelte" - felemeli a pap is a tekintetét. "Neked hálát adva" - itt fejet hajt. "Megáldotta" - itt keresztet rajzol az ostyára.
Majd így folytatja: tanítványainak adta és így szólt. Ezután kettőspont szerepel, ami azért fontos, mert ettől kezdve a pap már nem elmeséli, mi történt, hanem Krisztus az, aki újra kiejti a szavakat (Hoc est enim Corpus meum.) a papon keresztül. Közben a pap mélyen ráhajol az oltárra, mintegy fizikailag is egy egységet alkotva Krisztussal, és a legnagyobb csendben, halkan elsuttogja az átváltoztatás szavait. Ahogy Krisztus születése is az éjszaka közepén, a legnagyobb csendben történt, a dicsőítés csak utána hangzott fel. Amikor ezeket kimondta, térdet hajt, felemeli magasra az átváltoztatott Ostyát imádásra, majd a korporáléra helyezi (mint Krisztus testét a gyolcsokba), és újra térdet hajt. A purifikálásig nem nyitja szét többé az ujjait, csak az Ostyát érinti vele.
A bor átváltoztatása ugyanúgy történik.
Közben a ministránsok hátul megemelik a miseruhát. Ennek gyakorlati oka volt: a sokszor nehéz, gazdagon díszített kazulában nehezen lehetett mozogni, felemelni a kelyhet. Aztán, természetesen, találtak erre is allegorikus magyarázatot (ami nem baj) - a végbement keresztáldozat kegyelmei a papi szolgálaton keresztül áradnak a hívekre, ill. ahogy Jézus ruhája szegélyét érintették a betegek, és meggyógyultak, úgy most a népet képviselő ministránsok is érintik a papi ruha szegélyét, hiszen ő Krisztus személyében van jelen.
