“ Ha fordulsz Pest-Pilis és Solt vármegyére,
Itt akadsz Buda-Pest, Vác és Szentendrére,
Gellért, Rákos mező, Csepel szigetére,
Hol épült Ráckevi, Makád a szélére.
Itt vagyon Cegléd is, Kőrös Kecskeméttel,
Gazdag, három város veresbor szürettel;
Dunánál Visegrád, magas tetejével;
Egykor királyaink pompás lakhelyével.”
Versrészlet a "Magyarország megyéi, városai az 1860-as években" c. könyvemből való
Az alpári csata után a vezér Szer-nél felosztotta az elfoglalt földet a nemzetségek között. Innen indult el az a nemzetség is (valószínűleg Kecshke úr nemzetsége ) , amely Kecskemét földjét kapta. Őseink, amikor a homokos területen hiába kerestek vizet, zúgolódni kezdtek és vízben gazdag földet kívántak. Ekkor az öreg táltos, Kaszsap elővette Zalánverő kardját és addig hányta vele a silány homokot, míg onnan üdítő ivóvíz bugyogott elő. A nagykőrösi országút és a Bethlen körút rorkolatánál levő kutat ma is Kaszap kútnak nevezi a nép, s azt tartja: „ki a Kaszap-kút vizét issza, vágyik annak szíve vissza”.
Egy ízben, amikor honalapító István király hadseregével városunk területén átvonult, s a Dellő mocsár partján ütött tábort, seregét mérges szúnyogok óriási tömege lepte meg, s pusztulással fenyegette. István király ekkor buzgó imával fohászkodott az ég Urához, mire a szúnyoghad elvonult.
A hagyomány szerint István király, a megszüntetett csapás emlékére ekkor emeltette az úgynevezett „Homoki” kápolnát.
A régimódi pásztornak, különösen a bojtárnak, aki a számadógazda mellett cselédi sorban állott, életében nagy esemény volt, ha egyszer-egyszer városba került. A pásztor még büszkélkedett is vele, hogy „nem jártam, s kőtem a városban soha”.
Így esett meg az az anekdótás história, hogy a kecskeméti nagytemplom tornyán elbámészkodó bojtárgyerek így szólt a gazdájának: „Nézze csak gazduram, mekkora kíminye van annak a háznak!”
Mikor az egyik juhászt a törvény (bíróság) vallása felől kérdezte, imígyen felelt: „Igaz református katolikus vagyok!”
Tanári tapintat
A nyolcvanas (1880) történt, hogy a református főiskola iskolaszéke, tanára iránti tiszteletlen viseletéért, az egyik nyolcadik osztályú diákot kicsapta. Az illetőt az iskolaszék elé idézték, s az elnök tudtára adja a határozatot. A sértett tanár úr pedig ott helyben, az iskolaszék előtt így szólt a diákhoz:
- Tisztelem az édesapádat, nagyon sajnálom, hogy kicsaptak; no, de majd visszaveszünk!
A csordakúti bor
Rossz pince kezelés folytán volt idő amikor a kecskeméti boroknak a pesti piacon semmi kelendőségük nem volt. Ha a kecskeméti borról volt szó, a kerekedő már meg sem kóstolta. Ekkor jutott egyik élelmes szőlőtermelőnknek eszébe az az ötlet, hogy midőn borát, mint kecskeméti bort semmiképpen nem tudta eladni; azt a Csordakút szomszédságában lévén szőlője, csordakúti bornak nevezte el. Így aztán jó áron vették meg a bort, és a kereskedelemben híres lett a csordakúti bor.
Csolnoki volt itt Párizsból
Igen híres szabómester volt Csolnoki Kecskeméten. Mesterséget tanulni Párizsban is járt. Országos és világkiállításokon vett részt munkáival, hol több kitüntetésben is részesült, s a dicsőség kissé fejébe szállhatott, de különösen „párizsi” tudományára volt büszke.
Egy alkalommal valaki ruhát szabatni hívta magához, de a meghatározott időpontban nem volt otthon. A mester – érdeklődvén – így szólt a cselédnek:
- Mondja meg, Csolnoki itt volt Párizsból.
Bonyhády
Bonyhády m. főnök a magyar viselet mellett betiltotta a kucsmák vagy kalpagok melletti toll hordását is. E rendelet később felsőbb hatóságilag visszavonattatott ugyan, de az emlékezetes korszak egy jellemző nótában örökítette meg a gyűlőlt főnök nevét, melyben Amslival ( Valentin Ádám tollszedő zsidóval ) szerepelt.
A nóta következőleg hangzott: Kecskeméten csuda esett,
A főnökből tollszedő lett – icaca!
Most már nem egy, kettő szedi,
Amsil zsidó és Bonyhády – icaca!
Közgyűlési interpelláció
Pár évtizeddel ezelőtt történt, hogy valamelyik közgyűlésen „Nagy Prikkel” is óhajtott felszólalni. Az elnöklő főispántól megkapta a szót, s így kezdte a beszédet:
- Tekintetes közgyűlés! Most nem a tárgyhoz, hanem az ökrökhöz akarok szólani!
S ezzel jelentőségteljesen nézett szét a padsorok között, lévén az ökrök legeltetése a kényes kérdés. Természetesen általános hahotába fulladt az interpelláció.
A kecskeméti kritika.
Egy kecskeméti lap szini bírálója az ötvenes években (1850) így lelkesedett: „Most jön Latabárné…. Szegény hazám, szegény hazám, te neked kevés van ilyen csillagod! Kár, hogy egy kissé pösze.”
Sipos Imre
Sipos Imre a jogakadémia tanára volt az intézet megnyitásától kezdve. Az 1848 – 48.-i tanévig buzgalommal működött, midőn hallgatói a szabadságharcba mentek, s a már szépen virágzó intézet hallgatók nélkül maradt, s így teljesült az, amit a már korábban keletkezett dal róla mondott:
Szegény Sipos Imre bácsi
Elment cédulákat írni;
El is szórta azt asztalra,
De nem talált juristára.
Később aztán 1885-ben bekövetkezett haláláig a latin nyelv tanára volt a főgimnáziumban. Jogi tudásának terméke hat mű volt, melyek közül a „váltó és kereskedelmi törvény” címűt e szavakkal vezette be:
„A megváltót már nem várja az ősi zsidó nép,
Eljött a váltó, telve a régi remény.”
Petőfi cenzora
Petőfi 1845 elején Kecskeméten színészkedett. Egyszersmind ő volt a szinlap kihordó is. Mikor aztán Pestre akart indulni, elhatározta, hogy a szokásos módon ő is szétoszta a közönség között egy kis füzetet, hogy szert tehessen egynéhány garasra. Úgy volt, hogy a füzet Jókai egy elbeszéléséből és az ő verseiből fog állni. Erről azonban le kellett mondania, mert hallotta, hogy a cenzor Schembera Kalazanti József tót piarista az effélének ellensége, s holmi csekélységekbe kötve bele, meg fogja tiltani a kiadást. Ekkor Petőfi Megkérte Ács Károlyt, hogy válasszon ki versei közül egyet, melyről azt hiszi, hogy a cenzor nem találhat benne semmi kifogásolni valót. Ács a „Disznótorban” c. tréfás verset szemelte ki, mint a legártalmatlanabbat.
- De - mondta Petőfinek – ne magad vidd el a cenzorhoz, mert az ellensége a színészeknek, s az imprimaturt még ebből az okból is megtagadná. Add át csak a könyvnyomtatónak, Sziládi Károlynak; az majd könnyebben boldogul a cenzorral.
Petőfi hát elment a verssel Sziládi Károlyhoz. Ez szívesen fogadta a sovány, sápadt, szegényes öltözetű ifjút, s megígérte neki, hogy maga terjeszti a kéziratot a cenzor elé, s ha az megengedi, szívesen kinyomtatja. El is ment Sziládi a félelmetes Schembera Kalazanti Józsefhez. A nagyon tisztelendő úr összeráncolt szemöldökkel olvasta a verset, kiváltképpen mikor az utolsó strófához ért:
„S életünk fölé
A halál
Romboló torát
Megöllni száll:
Egy gömböc legyen
A magas ég,
S mi a gömböcökben
Töltelék!”
De már erre igen megharagudott a tisztelendő úr. - Mit? – kiáltotta felbőszülve – hogy én ennek a kinyomtatását megengedjem? Soha! Mert lehet-e ennél skandaluzosabb gondolat, hogy az ég gömböc, mi pedig töltelék vagyunk benne! Horrendum! Netandum! És még vad bolondság is! Ezt ugyan sohasem fogják kinyomtatni.Sziládi Károly hiába mondta, hogy ez ártatlan poétai tréfa, cenzor hajthatatlan maradt.Mikor aztán Petőfi meghallotta Sziláditól, hogy versét miért nem lehet kinyomtatni, keserűen mosolyogva távozott és egynéhány költeményét saját kezével leírva osztotta szét, hogy egy kis úti költséghez juthasson.
Ballagi
Ballagi valamikor a helyi jogakadémián tanárkodott. Mint zsidó nem tudott megtanulni magyarul, s különösen az ö és ü hangokat cserélgette. Fördös nagytiszteletű úr sokszor évődött vele: „Ugyan kedves tanár úr, miért mond maga engem mindig „Fürdösnek”, hiszen jól kitudja mondani az ö betűt is, hiszen a küszöböt mindig”köszöbnek” mondja.
A lap tetejére
Német mise
Mária Terézia uralkodása alatt igen sok német iparos költözött Kecskemétre. A német iparosok nemcsak arról nevezetesek, hogy a 18. sz. közepétől itt egy művelt társadalmi osztályt alkottak, hanem, hogy a magyar elembe az első ivadék teljesen beleolvadt.
Ezek eszközölték ki maguk számára a 18. században, a kegye tanító rendi atyák templomában a vasárnaponkénti, délelőtt 11 órakor tartani szokott misét. Ezt amisét még később is német misének nevezték. A 19. sz. 30-as éveiben e mise megszűnt, de kevés idő múlva a parohiális templomban ismét gyakorlatba hozatott, - azóta azonban már nem az iparosok számára, hanem az előkelő uracsok és nők kényelmére. Ezt a misét később szagos misének nevezik, az úri közönség parfüm szagától.
A barátok nagyharangja
Az 1678. évi Szent Gál ünnepe utáni napon (okt.17.) leégett a város nagy része.
Így a reformátusok fatemplomával együtt a barátok temploma és kolostora is porig hamvadt.
A katholikusok az ínséges esztendőre hivatkozván, a barátokra hárították a kolostor- és templomnak újra építését. Föl is épült szent alamizsnából atemplom, de a nagyharangot mégis a hívők öntötték újra, azonban az öntést a barátokra bízták, kik azt el is végezték és a nagyharangra ezen szavakat tétették:
„Sum Conventus Patrum Franciscanurum Kecskemétientium.”
( A ferencesrendi atyák kecskeméti kolostoráé vagyok. )
Ezt rossznéven vették a katholikus elöljárók, s hetven évig kérték a pátereket, hogy vétessék le a harangról az igazságtalan szavakat, vagy pedig adjanak írást, hogy a nagyharang a katholikus községé, nem pedig a barátoké, de sikertelenül.
Ekkor aztán, 1749. év április 9.-én a katholikus egyházgondnok maga mellé vette Mátyási Márton nevű református kovácsmestert, két legényével, s déli 11 és 12 óra között, midőn a páterek gond nélkül ebédeltek, a torony ajtót kinyitotta, a három kovácsot felvezette a toronyba, a harangot a saját köpenyével leterítette, nehogy hangot adjon-, s róla a középső három szavat szépen lereszeltette. Csak az első és utolsó szó maradt meg, eképpen: „Sum…. Kecskemétientium.” (A kecskemétieké vagyok.)
Így a nagyharang jogos birtokcíme viszaadatott.
Azonban a barát – atyák annyira megnehezteltek, hogy midőn – a mondott napon – a napos páter egy Fejes Katalin nevű kisdedet megkeresztelt, s nevét a matrikába bejegyezte, a rvatok közé a következő történeti megjegyzést írta:
„Baptisavi istam Catharinam, quardo Judices Catholici deposuerunt literas ex magus Compana per Calvinistas.”
( Ezt a Katalint akkor kereszteltem meg, mikor a katholikus elöljárók levették a betűket a nagy harangról a kálvinisták által. )
Ezen bejegyzés ma is ott van a matrikában.
Emausba - menés
Húsvét hétfőn Emaus-ba menés volt szokásos. A Mária – kápolna gyepén mézesbábosok ütötték föl sátraikat. Lacikonyhások sütötték afriss cigánypecsenyét, mely jól esett a foszlós kalácshoz, a finom béleshez, a tojásos perechez, az oltásos pogácsához, mit az anyjuk rakott a kocsi ládájába. Lebegő, piros pántlika szalagok jelölték a ponyva alkotmányt, hol a jó bort mérték, húzta a vályogvető cigány, ahogy neki tudni adódott. Lófuttatást rendeztek a gazda – legények, versenybírák az öregek voltak , mások táncoltak, a fiatalabb suttyó nép cikázó kifutósdit játszott. Ez volt az ébredező tavasz első népmulatsága, ha esetleg fekete karácsony után ki nem fehéredett a húsvét. Mivel pedig ez nem egyszer megesett, pünkösd hétfőjén kárpótolta magát a fiatalság a Talfája – erdő tölgylombjai alatt.
A fenti írások saját gyűjtések. Forrás:
Kecskemét c. újság 1886.júl2.
Kecskeméti Lapok 1872. szept. 29.-i szám
1879. dec.7.-i szám
1880. aug.-i szám
Hornyik János: Gazdasági fejlődés történetéből
Hornyik János: Elhalványult népszokások.
A vers eőtti kép régi tankönyvből van.
A lap tetejére
