Sorsa szilaj lovasa Könnyű karámban félni, fejjel igában Várni, míg tiló kegyesen a sóhajt megszegi. Feledni mi szellemi, nem nézni mily Tudatos Művei a tudattalan elfedő, méla bugyrai. Sírni a világot, járni a szántandó barázdát Csendben, unottan, nem látva szomszéd földeket, Belassult térben, beszűkült énnel teremteni Szikrát hordozó, de még tudatlan lelkeket. Beszélni a fényről, szeretetről, sorsról, mely Által a lélek, s a tudat Mennybe emelkedik, S megélni a vágyat, vággyal teli ágyat, hol Múló pillanatban a tiszta szándék megbukik. S még ha kész is a szív szeretetben élni, Bizonytalanságban e kész-sége kárhozik. Mert méri a kérdést, ha béklyó lehullik, Hite, s tudatsága honnan származik. Nem várja e romlás szépnek tűnő úton, A századik megtett lépései után, Azurák bűbáját valóként megélve, A végtelenbe hullva, elveszve sután? S kerülve halált, mit szervezet szervezett, Idejében hosszabbítva játszi földi létét, Félelemben befogadva művi szerveket, Áldozza egészsége oltárán az Egész-ségét? S mégis jő az ösztön, menni, tenni, menni, Tudatost álmodni, felszínre emelni, Belebukni, sírni, ezerszer felkelni, Mindenkit szeretni, de egyet szeretni, Porból várat gyúrni, életet lehelni, Illúziót vélni, aztán felismerni, Sort látni a sorban, tudást megízlelni, Megmérettetésen önnön megfelelni. Kérni, megköszönni, kapni, észrevenni, Felülemelkedni, égig emelkedni, S feloldódva régi égi ideában, A mi volt, mi lesz-nek értelmét elnyerni. Mentusz László 2009-12-10 Út Csillagút járása, tudásnak áldása, Lét kíváncsisága, duállá válása. Vállalt vállalásom, Vállalt vállalásod, Vállalt vállalásunk, Földbe kábulásunk. Nagy találkozások, nagy csodálkozások, Nagy barátkozások, nagy csalatkozások. Ígért ígéreted, áldást ígér Neked, Elszánt kísérleted bukását viseled. Vágyott kívánságod „áldott” Királyságod, Uralmad, ha járod, veszted kiváltságod. Késztetés érzése, érzés késztetése, Idő türelmével létnek észlelése. Észnek árulása, árnyak szárnyalása, Testnek vonaglása, vérnek áramlása. Lélek ébredése, szívnek késztetése, Árnyak megnyerése, zárak feltörése. Ész elsorvadása, vér megalvadása, Ösztönlépés a csak anyag anyagába. Kilépés a fénybe, árnyéknak vetése, Fénnyel a sötétben útnak keresése. Ásványnak tudása, víznek csobogása, Kőnek repedése, fénynek betörése. Ész megfoganása, fénynek megértése, Lélek megélése, fürdés idő-térbe. Vízben utazása, szellővé válása, Tűznek ápolása, zöldnek sarjadása. Lét elfogadása, Lélek megértése, Igazság áldása, Fény adása Fénybe. Csillagút nyílása, lét tapasztalása, Csillagút járása, Csillagút járása. Lény a Létben, Lény a lényben, Lét a Lényben, Lét a Létben. Egy a Százezerhez A szónok beszél és százezrek hallgatnak A hadvezér int és százezrek meghalnak A lepel takar és százezrek álmodnak Az anyag az úr és százezrek vágyódnak. Éget a múltad, mit kísértek százezrek Eltűnt a célod, mert takarják vágykelyhek Ahol lábad lép ott tátongnak száz vermek Könnyebb meghalni, mint feledni száz tettet. A harcnak vége, hát mért ölnek százezrek? Aki nem tanul, az miért kap száz testet? Erényhez úton mért járunk be száz termet? A szeretethez mért kapjuk a szerelmet? Százezer kérdés majd elvezet az egyhez Az úton, hol jársz, csak néhányan lépkednek Százezrek buknak és tétován süllyednek Lehetsz Te az egy, kit száz veszély nem renget? Szélrózsa szárnyán száll százezer fénygyermek A Törvényt érzik és értelmet keresnek Álmon, s vágyon túl a szellemben lebegnek Adja meg az ég, hogy egyikük lehessek. Ha mindenség hív, majd százezren figyelnek A Szónok beszél és százezren felelnek A szív megdobban és pusztul, mi eretnek A Törvényen túl majd százezren lehetnek. Százezer lélek talál százezer testet Százezer érzés udvarol majd az egynek Százezer igaz szó nem talál sérelmet Számolunk évet majd százhuszonhétezret. A porszem lehull és újra ad értelmet A gép megdöccen és gerjednek érzelmek Szorgos kezekkel készítik már a leplet Amivel majd minden pofont elfednek. A játék indul, mit megszokni nem lehet Az egyensúly áll, s beindul a képzelet A metronóm jár, egyik oldal sem nyerhet Jó és rossz minőség ez által kap teret. M.L. 2008.12.03. Érett léleklény álma Csillagszín fényemben játszva teremttettem, terv a tervben Az örökké tágulóban, a kiismerhetetlenben. Ideáknak villámszárnyán hátam mögött száz királyság, Szeráfokkal parolázva hallám Kerubok hívását. Tudattiszta önvalómban harmónia szép ajándék, Szabad szellem ideában míly igazságot találnék? Hol kérdés a mivégreség, hol a válasz belül gerjed, Fénylényemben kíváncsiság feladattelt terhe terjed. Értelembe vetett valóm beszűkíti szárnyalásom, Hogy a Naprendszer bevonzá, érzem saját áramlásom. Három Kerubok vezetnek, másik hárman csendben várnak, A hetedik fénytestemet adja Hierarché ágynak. Fény szememet erők húzzák, becsukni bár dehogy vágyom, Fénykezem az Egy én fogja, mégsem kerül el az álom. Szférák zenéje fülemben, függök holmi ezüst szálon, Tudásomban megremegve átzuhanok hét határon. Fényemben az egy meghasad, elválik a fent a lenttől, Aztán idő rabjául ejt, elválik a hang a csendtől. Ideáim cikázása lomha gondolatba lassul, Gondolatom érzésbe vált, jóhoz a rossz odapasszul. Lényem tüze az éterből kristályokat csap ki rögtön, A kristályok növekednek, készül már a földi börtön. Lényem része belülreked, megszületik az énsége Más részeim ezüst szálon leeresztik a Földségbe. SZA-JU-MA-NA-VÉ-ME-HO SZA-JU-MA-NA-VÉ-ME-HO Éterfülemben csengenek a fentiek unhatatlan, Szűkült elmém utat keres az asztrális forgatagban. Kristályaim lelassulnak, az áramlás rezgésbe vált, Ebben a szűk mozgástérben kell találnom harmóniát? Utazom kis csont űrhajón, bentről látva kintnek vészét, Szorgos földi erők varrják bőrzacskómnak többi részét. Ez lesz hát mi hűti fényem elkülönülésben élve, S lesz a földi tapasztalás megtestesült szép szentélye. Eddigi útjaim során tiszta igazságban jártam, Innen tovább, - szép feladat – személyiség lesz a társam. Ki maga voltam a tudás, tudatomra fátylat vonnak, Gondolatom lelassítva az ideák távol szólnak. Idő hozza az elmúlást, a test a múlandóságot, Egyik erő vágyat gerjeszt, a másik a robotságot. Az asztrálban érzés süllyed, tiszta léte torzul, feslik, Távol áll az igazságtól, míg elér a hús-vér testig. Alig látom honnan jöttem, szférák muzsikája csendül, Hasonlatos léleklények fénye megszűrt szóban zendül. Szóba lassul a gondolat, szétveté a jó-rossz harca, Szóban emberivé válik a Mindenség Isten arca. Dúl a harc az Emberlényért, ki-ki magáénak szánja, Ki robotságra ítéli, ki vinné a vágyvilágba. Tudatlanságát használva Azurák az útját nyitják, Irigykedve, hogy Ő kapta meg az örök élet titkát Itt vagyok hát, illúzió vesz körül,- kitapinthatom, Minden szóval megnevezve itt a földi boltozaton.. Sugallatok halványodnak, hogy szinte már meg se hallom, Szabad Akarat Szelleme vár reám a túlsó parton. Mély, veszélyes Asztrálvilág, mely utamat kereszt állja, Csak ideák segítenek szűk szavakba zárva, várva. Bíz hétpróbás, Ki itt átkel, a legtöbbje gyáva, nem mer, Hét próbát kell kiállnia, az lesz majd az SZABAD EMBER. HO-ME-VÉ-NA-MA-JU-SZA HO-ME-VÉ-NA-MA-JU-SZA Fenti én részeim súgják távolról csendben ezeket, Körülöttem nem látok mást, csak siránkozó kezeket. Mégis, mintha közel hoznák az Örök Táguló művét, Léleklények értelemmel tágítják a szavak szűkét. Tüzük részét összevetve új fény gyúl a Mindenségben, Mi mindnyájuk melegíti, fogódzó a tévedésben. Közel lépek, a fény vezet, Egregornak része leszek Személyiségem ellenáll, tiszta érzésem felnevet. Együtt nézzük a fátyolnak mögötte lévő igazát, Félelemben, csüggedésben elbírjuk a más vigaszát. A szűk szavak kitágulnak, párulnak a gondolattal, A gondolat kéz-kézben jár megvalósult mozdulattal. Az úton a túli felé egyként az Egregor halad, Melynek én-rész-egészeként tizenkét léleklény szalad. A hét próba mindeniké, nyolcvannégy a próbák száma, Mely a tizenkettő által elvezet a hármasságba. HO-ME-VÉ-NA-MA-JU-SZA Hét próbában, hét szférában bizonyít a Szellemember, Elemekbe zárt tudattal, körül Asztrálrengeteggel. Választott Krisztusi útját tudatban csak akkor leli, Hogyha mindkét sötét énjét önnön szívéhez öleli. Első próba a HOld útja, ahol Angyalai várják, Ha elhagyja, ami köti, földi gondolatát, vágyát. Megbukik mind, Ki birtokol, ragaszkodik, áhít, mérges, A kisördög naggyá válik, nem enged elengedéshez. Második a MErkúri út, ahol próbájának tárgya, A Morál égisze alatt összes földi hazugsága. Arkangyalok látják mind, mit gondol, érez és cselekszik, Kik nem ezek szerint éltek, ezt a próbát bíz elvesztik. Harmadik VÉnuszi úton Archék bizony megpróbálják, Aszerint, ahogy hiszi e a Szellemiek világát. Anélkül, hogy hallja, látja, tud e hinni Önmagában, Az Önmaga egészében, fizikain túliságban. Negyedikként a NAp útján Hatalmasságok serege, Megvizsgálja milyen volt a földi létben szeretete. Amennyiben úgy találják, szeretetét béklyók rágják. Az Emberlény már elbukta a Napszféra e próbáját. Ötödik az erő-próba, a MArs útján lépked „lába”, Erőtlenség e próbában minden földi birtoklása. Égi Erők tanítják az elengedés tudományra, Ki megbukik, nem engedik a következő szférába. Hatodikként JUpiterben Uraságok megméretnek, Mit földi vallások adtak, biztos é, hogy elengedted. Hited tudod é Földiről Szellemire fordítani, Színét visszájáról nézve magadnak lefordítani. Hetedik, SZAturnusz szféra a Trónoknak méltó helye, Halál, karma, leszületés határa a próba neve. A körforgás természetes míg van dolgod, ha belátod, A beavatást megkapod, s elhagyhatod e világot. Álmomban mind tisztán látám, fekvén Hierarché ágyán Az utat már végigjártam, földi létem száz bukásán. Itt állok Napság határán, Önmagam valóját látva. Három Kerub őrzi fényem, egy tart, három jelre várva. Kitekintek, száz világok, amott hatalmas Szeráfok, Hangolják a Napok útját, mint felavatott királyok. Repülhetek, szabad vagyok, csak álom volt, szárnyalhatok, Új napokkal cicázhatok, ideákkal utazhatok. Visszanézek, földi élet, bíz megszenvedtelek téged, Hét szféra hét lépcsőjében minden próba új ígéret. Miljó, s miljó Léleklény lent vívja százszor száz csatáját, Hogy a héten végigküzdve elnyerje végszabadságát. A Szabadság Szellemeként most dönthetek itt ez ágyon, Hogy a játszi száguldásra, napra, ideára vágyom, Vagy leszállok, immár ébren a Hét szféra világába, Lelkeknek utat mutatni, illatozni virágába. HOgyan MEnnék VÉgtelenbe, NAgy utakat MAgam járni, JUtalmául ittlétemnek SZAbadságról adomázni. SZAbadságom JUdás pénze MAgamnak NAgy számadásnál, VÉgigviszlek utad MEntén, HOgy hol jártam, Te is járjál. HO-ME-VÉ-NA-MA-JU-SZA SZA-JU-MA-NA-VÉ-ME-HO HO-ME-VÉ-NA-MA-JU-SZA SZA-JU-MA-NA-VÉ-ME-HO Mentusz László 2010-05-11 Ülünk a gangon Négy óra elmúlt, vagy van már fél öt? Mintha lassulna az időfaló, Ülünk a gangon, nézzük az udvart, Kezed a kézben, mely hozzám való. Nézzük, amint a Napnak sugára Mászik lomhán a pillér oldalán, Bevilágít egy apró repedésbe, Mintha gyógyítni akarná talán. Hirtelen csend lesz, sosem hallott csend, A pillanat kinyújtja fáradt tagjait, Szokott zajok, miket már nem is hallasz, Most visszahúzódva zárják ajtaik. Itt van hát, eljött, ami álmomban, S százak álmában mutatta magát, A most a mosté, kezed a kézben, Együtt hallgatjuk a szférák dalát. Hogy ennek vége, hatalmas robaj, Mintha ütközne sok száz villamos, Nincs megannyi kéz szorgos munkával, Mely ily hangszennyet tisztára mos. Majd ami hang volt, az most elindul, Még egyensúlyt keres a stabilitás, Ám apró repedés nyújtózva ásít, Tégláknak rendje kusza lázadás. A sok büszke ház, mind magasodtak Hadd lássa a Föld, mily erős a nép, Most sejtjeiben szétszóródva fekszik, Porfellegekben gomolyogva még. És Pista bácsi a földszinti lakásban, Ki asszonyát verte nap, mint nap, tudom, Imént arcán az őrült rémülettel Futott, kúszott a romos udvaron. Ülünk a gangon, elült a felleg, Körül az anyag romokban hever, A levegő áll, nyögés sem hallik, Szűrődött napfény most minket figyel. Itt van hát, mikor a hős szerelmes Hiába várta élte viszonát, Áldott szerelme vad dühbe hajlik, Gyönyörű lénye ellenbe megy át. Hisz átadta elemek ajándékát, Melyekből a látható lét fakadt, Szerelme tárgya mindenét elvette, Ahogy szívekhez méla gőg tapadt. S míg elementálok kábultan hallták Az ellentétek hangosdó szavát, Anya-gba ragadt Krisztusira vágyók, Kénytelen feledve a Szféra Anyát, Gőg gondolatból szült elementárok Cikázva vártak beteljesedést, Parancsot űzve hajtották végre A mindenből a semmin át vezetést. Ülünk a gangon, mely Krisztusra, ÁLL! Némán lebegve a kőhantok fölött, Ahrimani szó nem metszi torkunk, Kezed a kézben, mit szeretet szövött. Kezdet végében kezdet kezdete, A kezdet, a vég pillanatba tart, Akaratunkkal Morálban fürödve Döntsük a sorsunk, mit Isten akart…. 2011-02-23 /Mentusz László/