Mondd a folyónak
Mondd a folyónak
Ne folyjon
Mondd meg a nyelvnek
Ne szóljon
Mondd meg a Napnak
Ne süssön
A harcosnak meg
Ne küzdjön
Mondd az esőnek
Ne essen
Síró embernek
Nevessen
Mondd a madárnak
Ne szálljon
Mondd meg a szívnek
Ne fájjon
Mondd a gyermeknek
Ne féljen
Mondd a koldusnak
Ne kérjen
Mondd meg a vaknak
Vezessen
S nekem azt
Ne szeressem
Minden érintés
Hajnali szellő
Lebbenti fátylad
Harmatos csókot
Lehelek szádra
Általölellek
Féltelek, óvlak
Gyermeki álmom
Százfelé szórva
Végtelen térben
Őrzöm a lángot
Minden érintés
Szít a parázson
Hirtelen sms
hirtelen sms.
hm…
van ilyen.
te is már ismered,
jobb, ha nem nevetsz.
nap, mint nap megkapom:
valami hajnalon
meleg ágyadon
vagy kint a padon.
sípolás,
rettegés.
telefon keresés.
remegő ujjak.
belső reszketés –
műanyag gombokon
mostoha sorsomon
eszetlen olvasom:
elmúlt a szenvedély
Utam végéhez érve
Utam végéhez érve,
még egyszer visszafordulok.
Láthatom a szenvedést
amit okoztam, okozhatok.
Nem ért meg senki sem,
pedig egyszerű vagyok.
Csak annyit akartam volna
hogy szeressenek nagyon.
Tudom hogy nem vagyok jó.
Soha nem is voltam én.
Bűneimmel együtt élek
ki tudja milyen rég.
Nem számolom a perceket
a fájó mozdulatokat.
Gyermeki énem, mint Don Quijote,
keresi a szélmalomharcokat
Földre borult lelkem
immár megnyugodni készül.
Elfáradt a bátor óriás.
Szemében könnyed
sós eső szitál…
Arca szomorú bohócmaszkként,
egy gyermekre vigyáz.
Töltelék
Fejem még a nyakamon van
De kitudja meddig még
Születnek gyávák, születnek bátrak
Én a kettő között töltelék
Más szemmel
Óráknak tűnnek a percek,
Ahogy a bélyeg belém ég.
Szögesdrótnak feszítenének
Mások bűneiért.
Nem én vettem le a cipőket
Reszkető lábakról,
Hogy megtört testeket
Adjak a Dunának.
(a véreredet nálam nem az alku tárgya)
S ne gondold, hogy erős lennék,
Csak a szív dobban olykor.
De azt se véld, gyenge vagyok,
Mert nem rúghatsz belém
(még te sem)
Bárhol, bármikor.
Nincs lehet, nincs talán
Álmokat szétzúzó kegyetlenség
minden tettem.
Megszűnő mozdulatsor…
Árnyjáték egy ház falán.
Mosolyra kényszerített
tehetetlenség
lehel könnyeket
a fájdalom lángjaira.
Már nincs lehet,
nincs talán.
Fészkelnek döglegyek
Feszülsz vagy feszítenek
Egyre megy
Benned a szögek
inat repesztenek
Csontot és lelket
Lüktető kék eret
Kiontott véremben
fészkelnek döglegyek
Szorongás
valami mély
vak sötét
fájdalom küszöb
hangtalan sikoly
( skizó )
fenyegető tűk
az álmok között
( kibomló varratok )
nyílik a száj
elbomló hús
szaglik
az összetört tükrön át
Mi lenne jó?
Vajúdik a harag
Kétségbeesést szül
Hajnali fényben még dereng az éj
Fájdalmat és bánatot tűr
Sötétből sötétbe tartva
Az alagút vége fénytelen
Mi lenne jó?
Élni vagy halni?!
Körbeölelni a végtelent…Most
Kiszáradt meder a szem
Pergamen lét a most
Lelkembe égett feszület
Fájdalmat és kínhalált hoz
Csak láthassam…
Ha sírsz
Veled sírok
Ha nevetsz
Veled nevetek
Ha élsz
Érted élek
Ha szeretsz
Veled szeretek
Mondd azt hogy nyár
A napot lehozom neked
Mondd azt hogy eső
S a szivárványt megfestem neked
Kívánj bármit
Eléd rakom
Csak láthassam szemeidben
A fényt ahogy rám ragyog
Létorgazmus
Van
úgy,
az
ember
többé nem
bírja
tovább.
Korlátok közti
kényszere eret vág
magán.
Erektált véredény
vív utolsó csatát
az impotens élettel -
szerda délután.
Üvegfalam mögül
Itt a perc...
Most áttörhetem üvegfalam
s láthatom a valóságot.
Érezhetem a vér igazi fémes ízét
verejték cseppekbe keverve
az összes eddigi álmot.
- Láthatom végre önmagam
Igazi tükörképét.
Törjön szilánkosra.
Mit bánom én!
Ha az élet büdös is
akkor is csak az enyém.
Szagokat akarok és ízeket.
Dolgozzon a nyelv az orr.
Ha kell az esőben ázva
- de mégsem rabigában -
festem meg a színeket.
A múltat, jelent, az eljövő éveket.
Ne hadakozzam...
Altass még, Te gyönyörű tündér...
Küldj rám mély-kék álmodást,
Ne hadakozzam minduntalan,
S ne törjön rám a kárhozás.
Angyalként gyilkoltam ördögöt,
Ördögként gyilkoltam embert.
Emberként ölöm meg az Istent
S Istenként irtom ki
A gyermeket bennem.
…mint egykor Ikarosz
Szárnyalni vágytam, mint egykor Ikarosz.
Én, a balga lélek.
Nem hittem én sem a tanmesének.
Elhittem a szárnyalás talmi álmát
S most itt csüngök összetörve a halál száján.
Múló percek sínjein
Olyan messzinek tűnik a tegnap,
mint az az elrobogó gyorsvonat,
melyből már csak sejtető pont maradt.
Itt volt…s már ment is tovább.
Meg sem állt, fel se szállt senki sem.
Nem volt rá idő és várni sem várt,
mert nincs kire.
Csak robogott
rajtam és az időn keresztül,
ahogy gyermekként egyensúlyoztam
a múló percek sínjein.
Éberálom
Vajon meddig tart az álom?
Rózsaszín ködön át
megtalálom azt ki túl visz
a halálon?
Aki túl visz az élet
szerpentin kanyarjain át,
ahol még látni vélem
a nagybetűs csodát?
Éberálom...
Furcsa altató neszek ébresztik
tudatom legmélyebb részeit.
Keresem a valóságfal
résein átszivárgó
kiflihold éltető fényét.
Fogyó hold...
Apadó szerelempatak
erőtlen csobogása
kíndallamot dúdol
megfáradt szívem odvaiba.
Penészének a felelet.
Fekete, egyszerű, mérgezett penész.
Nem kell költő.
Nem kell zenész.
Csak Te, hogy ha zuhanni vágyom,
elkapj még a szakadék előtt.
Vajon meddig tart az álom?
Az álomnak tűnő valóság...
Egy vékony kötélen illegek
a halál éhes torka felett,
mialatt a vészcsengő az agyamban
már az utolsókat veri.
Ébresztő!
Alvás!
Ébresztő!
Alvás...
Csillagnak álmodtalak
Csillagnak álmodtalak.
Ragyogtál fejem felett.
Édentől kelet felé
mutattál utat nekem –
mutattál jövőt nekem,
színeset, tapinthatót,
emberi érzésekből
megácsolt lélekhajót.
Hegyek fölött, ha felkel a nap,
harmatcseppel köszöntelek.
Fényességben ringatózunk.
Minden élmény közös legyen.
Sziromnak álmodtalak.
Bársonyos csók arcomon.
Világok világának
emlékeként hordozom –
hordozom, amíg élek;
eleredt eső alatt,
felszáradt könnyek által
éltető remény fakad.
Hegyek fölött, ha felkel a nap,
rád terítem a lelkemet.
Fényességben ringatózunk.
Minden álmunk igaz legyen.
Megszegett törvények
Megszegett törvények
Lerombolt kövek
Megtagadott hitek
Kőkemény szívek
Nemesített alom
Rajta kőhalom
Kőkemény törvények
Halmozott borzalom
A napod átkozom
Te meg engem
Ha változom
Ha álmodom
Ha túl akarok lépni
Az elém tolt kordonon.
A kordonon...
A torkodon!!!
Tovább nem hagyom
Mert nem tudom
Jobb ha elfutok???
De túljutok
A hatalomfalakon
És rombolok!
Mert csak így tudok
Átjutni rajtatok.
Elhallgatott
Nem hívtalak vissza,
Mert tudom, Te döntöttél így.
A döntés szabadsága
neked is megadatott,
te mint ember, éltél vele,
S itt most minden elhallgatott.
Velem együtt
Te önkezeddel véget vető
hiszékeny csúf Halál,
miért hitted hogy csak
te lehetsz nekem a megoldás?
Miért hitted, sugalltad,
csak te vagy és senki más?
Most meg itt lógsz
- velem együtt –
Az elkorhadt almafán.
Egyedül maradtál
Már hangod sincs.
Csak néma sikoly
mi elhagyja szádat.
Utolsó tetteként
még dobban párat
a szív.
Utána hazahív
- mint apa a gyermekét -
a bölcs Halál.
Ő már előre látta
amire te csak gondoltál:
…egyedül maradtál.
Add vissza arcom
Add vissza arcom!
Szeretnék tündökölni
mint egykor, hajdanán.
Nevetni, sírni,
Halál felé grimaszolni
S közben a Nap felé tartanám.
…ha visszakaphatnám.
Add vissza arcom!
Elég volt gyászos maszkok
mögé bújva élni.
Árnyékban, éjben,
Önámító sötétségben
Mindig a szereteted kérni.
…nem akarok félni.
Megalkuvón
Vakolatlan vágyak között
Halkan siklik a halál.
Jéghidegen átölelve
Ajkamról ajkadra száll.
Dermedt csendben felkacagva
Rád leheli dallamát,
Elernyedő tested felett
A megalkuvás ajtót tár.
Lényegtelen gondokat
Van úgy hogy fárad a szív
Néma közöny az uralkodó
Hiába kér és hiába hív
Nem mozdul a percmutató
Örökös fájó gondolat
Rágja, marja az izmot át
Lényegtelen gondokat
Fontossá tesz a megszeppenő halál
legyen
legyen fekete mint az éj
amikor a csillagok szerteszét
nem ragyognak már
s oly vörös akár a vér
- megálmodott álomkép -
mely érfalakon törne át
legyen sárga – irigyek fénye
fásult lelkek szenvelgése
szívbe főtt öntudat
olyan zöld mint a remény
beszippantott szenvedély is
látszat kéj után kutat
legyen hát bármi…
legyen éji vér
irigy remény
szenvelgő lélek
lent tartott szenvedély
legyen bármi
és nem baj ha árt is
csak érezzem…
az Ember él!
Megéri -e?
Megéri e,
ha a ``hamar`` túl későn
tör rá hanta lelkeinkre,
s forgácsolt ösztönünk
vérbőn ostorozza
krétaszínű álmaink
megannyi rabszolgáját?
Kelepcébe csalt sértések
maradnak csupán s dac,
mi ha kell haraggá válva
ragyog egykor tündöklő szemeinkben.
Ez nem egy vihar,
mely marad és elmegy.
Ez maga a VIHAR!
Sebez, rombol, felkap és eldob,
ha a ``hamar`` túlkésőn jön el.
Kunyhó a hegyen
Tündöklő színekben
pompázó kerítés
öleli az ódon falakat,
hol szellő-lányok járják
bús táncukat.
Megkapó kép az emberi szemnek,
Mint színek a palettán...
Felhőszagú úton,
rénszarvas-magány
öleli át itt az embert
minden éjszakán.
álmodás
vért a vérrel
tüzet a tűzzel
vizet a vízzel
szeget szeggel
szemet szemért
szemed szemét
szemét fény
UV fény
fény az alagút végén
dalom az életem végén
az országút szélén
utamnak végén
siratom magamban...
a falat
a földet
a nőt
a gyermeket
az életet
a halált
a bírót ki megbocsájt
a bírót ki elbocsájt
a bírót ki elítél
a bírót ki megadja
a bírót ki én vagyok
most tükörben állhatok
a túloldalon
tükörképem tükörképén
trükkösen álmodom
