Mennyi szép
Mennyi szép, édes
keseredik éveken át
a gyönyörű függöny mögött.
Romló kedvességgel
ölellek nap mint nap,
titkon arra várva
hogy talán meggyűlölsz ma,
s utamra engedsz.
Álmaim hosszú útjára,
ahol a valóm üvölthet végre.
De mikor kilépek
az ősi burokból,
rám tör a rettenet.
Fájdalom feszül a félelem
minden sejtjéhez,
és csak nézem
az elillanó álmokat,
ahogy intés nélkül
tűnnek el a ködben...
A maroknyi csöndben.
Szégyennel lelkemben
kopogok, s hasadt tudatom
elfogadja a helyzet komikumát.
Összehúzom a gyönyörű függönyt
s átölelve kívánok neked
jó éjszakát.
Szívedbe száll majd
Csendesülő éjben
Amikor a mesék valóra válnak
Ott leszek majd melletted
S ha kinyitod két szemed
S rám nézel Kedvesem
Szívem a szívedbe száll majd
Benned vétkezem
Érzem érintésed
Öledben dobbanok
Halkan de kéjesen
Belém mar sóhajod
Véredtől szomjazom
Csókodtól éhezem
Felfaló pillantás
Tebenned vétkezem...
...ne ébressz fel.
Egy kicsit még…
Fertőző vagyok.
Romlásba viszem környezetem
Minden pillanatát.
Galamb lelkek válnak általam
Rothadó kényszer-semmivé,
Ahogy az ember válik
Ösztönös gyilkoló géppé
Ha érzi itt a vég.
- Ha van időd, szeress még -
Sebeket adok.
Hatalmas lédús fekélyeket.
Illatuk az „örök boldogság”.
Sose várd!
Mint ahogy én sem várok már
Angyali megbocsájtást bűneimre,
Csak egy zugot belőled,
Ahol megpihenve
Készülhetek a kegyes halálra.
- Hallgatok majd szavára -
Kettős énem,
Gyermeki sátán kacajával
Repeszt bemattult tükröket.
Ártatlan pillantással öltem
Szeretni vágyó, társtalan lelkeket.
Száradó tintafolt: Kékesen megfakult.
- Talán e sorok által, kicsit még élhetek -
Szeresd!
Szeresd az életet
ha már ő nem szeret
Szeresd a végtelent
A végső kezdetet
Szeresd a nőt
Szeresd a férfit
Szeresd a ``bölcset``
Ki úgy hiszi érti.
Szeresd a fakót
Szeresd a színeket
Szeresd búsuló
Elárvult lényemet
Búcsú
Nem kell szánalom
Nem éri meg
A fájdalom
Csak az én kiváltságom
S nem adom
Csak úgy mindenkinek.
Hagyd hogy égjek el
Hagyd hogy tisztuljak
A jövőm is része lesz
Majd a múltamnak
Nem kell a féltés
Írj inkább tovább
Írd meg nem is oly szép
Ez a nagyvilág
Írd meg
Helyettem azt a szót
Tudod…
A csendben halkulót
Cs. K. T.
Mint cédrus,mit a szél tép,
s gyenge talajon
a gyökerek is jajdulnak.
(sárga búcsú…)
Sárga levelek hullnak
s holnapra avar-katonák őrzik,
mára összetört álmunkat.
csapda
ölellek
végtelen álmodás
öllek
örök kárhozás
kényszeres megalkuvás
sző csapdát
életünk felett
- a pók jóllakottan
szendereg
játék
pofonok jobbról,
pofonok balról
adok-kapok
játékot játszik
a Sors velünk
...kegyetlenkedünk
por
térdelő lelkiismeret
rogy acélos lábak elé...
kéz a porban...
arc a porban...
por a porban...
port a pornak
ne vedd el
ne vedd el
egyetlen kincsem
koldus lelkem
maradékát
szűnjek meg
mintsem
veszni lássam gyermekem
- életem hagyatékát
júdás
a gyermek felnőve már...
meztelen álom
sokatmondó éneke
készteti árulásra
csókol...
- érzelmes hitszegés
melankolikus tavaszon
Csendesül…
Szenderegni készül, vackához lép,
Megfáradt testtel aludni tér.
Magára húz egy feslett takarót,
Érzésből szőtt, vele álmodót.
Csendesül…
Magzati pózban várja az álmot.
Tejfehér köd feszül a tájon.
Gyermeki mosolyt érint a párna,
Harag-katonák messzire járnak.
Csendesül…
Bilincs és ékszer
Éltetem reményem
Bús pillantás mögött,
Hogy ott a legmélyén
A keseredő szív alatt,
Még ég a tűz
Amely egyszer lángra kap.
***
Tovatűnő pillanatot
Álmodik az álom,
Szívvöröslő pirkadaton
Hervad el virágom.
***
Szeresd bennem a költőt
ha már az embert nem tudod.
Sorsunk egy emberöltő
lázas szeretetfájdalom.
***
Voltam…
Voltál…
Még vagyok…
Még vagy…
Leszek…
Leszel?
***
Bilincs és Lánc.
Húsz éve már…
Most kattan a zár!
***
Szabadulsz hogy szabad lehessek
Döngeted a már omló falat
Szabadulok hogy szabad lehess
(belül bömböl az öntudat).
Ami most...
Ami most megköt
A szabadság áráért
Egyszer eloldoz
Ami most megköt
A bűnös tettedért
Egyszer feloldoz
Ami most megköt
Az önző vágyaiért
Egyszer még feláldoz
fényhozó csillagom (Vénuszhoz)
rózsaszín felhők mögött
fekete angyalom
óvja az álmom
áldja a nappalom
meséim által érti a tegnapom
általa Én, Én maradhatok
talány
lebegsz a mában
tested inni kér
koffein ízű szádban
az édes mit sem ér
lebegsz az ágyon
tested enni kér
meghasonlott éji-kéj
öledbe sírni tér
lebegsz a térben
mélysége rémítő
arzén a vérben:
életet elvevő
lebegsz az égben
bájosan andalgón
nyakadra most az ösztön
kötni fog egy csomót
vársz egy hangot
egy mosolyt felőlem
az élettől betépve
vajon mit vársz még tőlem...
lehetnék Isten
életet nyújtó
lehetnék ördög
lelkedet pótló
szörnyeteg
talán ha lesüllyednél
álmaid szintjére
a felettes én
eret vágna magán
mosolyogva nézné
ahogy folyik a lelke
miközben a malom
bűnöket darál…
bűnliszt
(csak darál)
vérliszt
(a javát)
vért szív
(csak tovább)
miért hisz?
(talány)
Ahol az lehetek...
Tiéd lehet az egész világ,
csak egy kis zugot hagyj nekem.
Ahol meghúzhatom magam,
formálhatom életem.
Ahol az lehetek aki akarok,
nincsenek súlyok a könnyelmű szavakon.
Ahol az lehetek, aki Én akarok:
Hattyú a halott tavakon...
Így járok, kelek
Bűnök.
Vannak, léteznek.
Bennük és rajtuk lélegzem
be általuk kifújt permetnek
Minden bűzös illatát.
Vérmocskos szavát falom
a kéjnek, a gyilkoló
énem tudatalattiját.
Így járok, kelek
Lelkem földalattiján.
Amíg fáj
Hagyd rám.
Engedd, hogy tomboljon haragom!
Tomboljon az izzadó fájdalom!
Zúzzon össze mindent, mi kedves nekem.
Mindent... Kedves,
nézz rám,
őrjöngve tépkedem lelkemet.
Tépem, szakítom hűtlen hitemet.
Összezúzom a Mindent; mi kedves nekem.
Mindent, mi kedves neked.
Mindent, mi belőlünk született.
Múltat, Jelent, Életet.
Fejünk felett úszó kék eget.
...s ha majd romokon állva
szürkén, a homályba nézve
megnyugszom végre,
megsiratom tetteim.
De addig is...
Malom köveket
Porlasztok.
Hegyeket aprítok.
Életeket taposok.
Életemet taposom,
amíg fáj a Világ,
amíg fáj a hiány,
amíg fáj a hiányod.
Embernek...
Embernek lásd, nem váltam be.
Költőnek is túl rossz vagyok.
Köszörüld hát rajtam nyelved,
Legyen egy jó pillanatod.
De legalább én vállalom!
S érzelmek tinta-tengerén
Előhívom gondolatom...
Szárítom napom bús egén.
Saját tollak ezek bizony!
Tépett és néhol ragacsos.
Pöröl az Én, én is szidom,
Minden elárult hajnalon.
Te is tépsz még rajtam párat,
Biztos legyen e szép halál.
Kínzó szavak ülnek szádra
- Hová lett a lelked babám?!
Rád is ragadt épp elég sár,
Még ha fel sem tűnik néked.
Egódból nőtt fényes zománc
Takarja el álszent lényed.
Embernek lásd, nem váltam be.
Ajándékba semmit adok,
- Tűzből feltámadó főnix... -
Az nem Te, hanem én vagyok.
Hazug, gyatra pillanatok...
ringató reggelek
álomba álmodom
szépjét a tájnak
ringató reggelek
óvó subában
ébresztik édesen
álmodó álmom
"élettöl" édeslő
szájad a számon
Minek?
Minek a száj, ha most hallgatag,
s édes csók helyett
csak keserű pirulát nyel.
Minek a kéz, ha nem simogat,
s kincseknek híján
holmi talmi álmokat lel.
Minek a szó, ha súlya nincsen,
s csak lebbenti szél
tettek kormos romjain át.
Minek a lét, ha messze vinne
s karjába zárna
egykoron nemesebb Halál.
Ilevön
Tizenegy dobbanás – ennyi az élet.
Kilenc meg kettő nagy kaland. Tétova
szívek lobbannak újra, nézném, nézem,
amint hullámzik a lelkes népfolyam.
Már csak egy óra és kondul a holnap.
Ébredő Nappal ébred a nép, lázban
égő össznemzedékem, zászlót vonna
felfelé. Szabadnak tűnő ég felé.
Mint tebenned egykor a hiszekegy, úgy
dobban bennem a nemzeti tizenegy.
Szívemben élő – tizenegy hiszekegy.
Sosem feledlek el
Gyere, ülj hát mellém
Ahogyan azelőtt.
Mintha két szerető
Utoljára tenné.
Emlékezz a szépre.
A múltra, a jóra,
Pár szerelmes szóra,
Amit fába véstem.
Pihenj még vállamon.
A jelen múltat sző.
Ajkad, mint gyilkos tör
Sebet ejt ajkamon.
Menj hát, ha menned kell
Emléked őrizem.
Mint legszebb kincsemet:
Sosem feledlek el.
Leszek támaszod
Ha kell, dacolok a széllel
Testem feszítem viharnak
Táncot járok penge élen
Magot hintek bús ugarnak
Ha kell porba nyúlok érted
Leszek végső kapaszkodód
Meleg kályha hideg télben
Vágyaidat felborzoló
Ha kell tűzbe megyek érted
Lángoló főnixé válok
Megteszem érted és értem
Álmodnak újra az álmok
Didereg
Amikor véget ér a nyár
S télbe fordul az ősz
Kopár, sivár már a táj
Kopár, sivár már a vágy…
Napod nem melegít
Fénye lám megkopott
Andalító zene hív
Andalító zene sír…
Látod, egyedül, hidegen
Várlak még valahol
És didereg életem
És didereg életem…
Így leszünk...
Benned élek
Bennem élsz
Így leszünk a végtelen
Veled félek
Velem félsz
Csak Te és ÉN érthetem.
Hosszú az út
Még gyermekfejjel kezdtem neki...
Zsongott legbelül sok érzés,
Papírra és tintára váltott
Egykor megélt furcsa élmény.
Úgy kezdődött: Homályos alak...
Jobb lett, mint ahogy reméltem!
Kézből kézbe gyűrődő papír
Lett hát éltem nagy miértje.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Volt olyan, hogy boldog voltam.
Hosszú az út, de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom.
Fájt a világ - tollat ragadtam...
Kiírtam minden bánatom,
Tinta mellé könnycseppek hulltak,
Nem volt ingyen a szánalom.
Tíz éven át gyűltek a sorok...
Felhőtlen égboltok alatt
Végtelen fonatként kígyózó
Sorok - így jött hát napra nap.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Kínjaimban dúltam-fúltam.
Hosszú az út de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom
Meghasonlás évei alatt...
Tűzre dobtam száz versemet,
Magamat közéjük vágva
Égettem szénné bús lelkemet.
Meddő napok romjai között
Ringattam steril lényemet,
Álomittas árny-takaróval
Fedtem el gyengeségemet.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Nyomaim a szél elfútta.
Hosszú az út, de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom.
Nagy pofonnal keltett a hajnal...
Halálig szédültem vele,
Kapaszkodtam a nagy semmibe,
Úgy volt, örökre elmegyek.
Jég voltam perzselő tűz alatt,
Fájón semmivé olvadó.
Harmatcseppé váló, arctalan
lélek, szíveden átfolyó.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Nem láttam végét az útnak.
Hosszú az út, de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom.
Jöttek karok, húztak a fényre...
Sötétségből a nap felé,
Ismét tollat, papírt ragadtam,
Jöjjön a kínom kifelé.
Jeleket vésettem a bőrbe,
Igaznak tűnő szavakat,
Hordozom őket halálomig,
Így döngetek omló falakat.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Önmagamat húztam-vontam.
Hosszú az út, de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom.
Változó időkben változtam...
Nyitottam a szív ajtaján,
Vágyaim mostan táncot járnak
Sorsom fekete gyémántján,
Pedig törtem zúztam mindenütt,
Ahol csak értem, találtam.
Ostoba ábránd bolond álmát
Űztem volna a halálba.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Dobbant a szív, dobbant újra.
Hosszú az út, de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom.
Vállalom szárnyaló bűneim...
De miért is ne vállalnám?
Kit nem égetett égi tűz,
Hát az vessen majd követ rám!
Itt vagyok, utam e szakaszán
Lassan járva tovább érek,
Tovább küzdök és bízva bízok.
Felcsendülve szól az ének.
Hosszú az út, melyen elindultam,
Árnyékom vetül a múltra.
Hosszú az út, de végigjárom -
Ez már az életem és a halálom.
Megint...( Útvesztőben 2. )
Megint egyedül a Nagy házban...
Dohos képzeletek megannyi
testet öltött démona, harapja
az idegen húst.
- a penge lelket nyúz -
Képtelen képregényhősként
harcol az életösztön a kiragadott
valóság ördögeivel, melyek
valótlanabbnak tűnnek,
mint egy globális rémálom
összes szereplője.
- az én a félelem teremtője -
Ma már vaskezű bírámként
ítél felettem a lelkiismeret
tétova hadnagya,kivel
valaha kézen fogva jártam
meggyónni gyermeteg bűneim.
- vakuként villannak képeim -
Megint egyedül a Nagy házban...
Ajtó a semmibe.
Ajtó a mindenségbe
Ajtó az életre.
Ajtó a halálra.
Vészkijáratok magamból, magamnak.
- elmém, kulcsra zárt darabja -
A kulcsok...
Valaha rád bíztam őket.
Álmodó vágyad feledékenységén
imbolygó gazdátlan kulcscsomóként
várja, hogy megtaláld.
- várom hogy rám találj -
Ha az ember...
Lelkem vére folyik
Lelketlen napokra,
Semmit mondó
Hetekre, hónapokra.
Így vérzik el maga a lét,
Ha az ember, többé már nem remél...
