„Még gyermekfejjel kezdtem neki...
Zsongott legbelül sok érzés
Papírra és tintára váltott
Egykor megélt furcsa élmény”
A "homályos alak"
Az üresen hagyott téren
Összefirkált falak,
Emlékeim közül előjött
Egy "homályos alak".
A régi placcon még
Morzsát csípnek a madarak,
Te ott ülsz a padon,
S melletted a "homályos alak".
Megvan még a sarok
Hol szívem néked adtam,
S révetegen tekintek
A homályos alakzatra.
Elmegyek a romhoz
Hol lényem valaha fogant,
S a dohos falak közt
Ott áll az a "homályos alak".
A poros tükröt nézve
ámulok, csodálkozom...
Mert benne áll a "homályos alak"
Ki nem más, mint én vagyok!
1989.
Felhőtlen égbolt
Felhőtlen égbolt,
Melleden vérfolt.
Rohanó katonák
Lőnek az éjen át.
Süvít egy gránát,
Egy gyerek sír árván.
Halottak a szülei,
"Edzettek" a szemei.
Sírokon koszorúk,
Még tart a háború?
Romhalmaz házak,
Terád is várnak.
Hullaszagú levegő,
Óriási temető.
Nem lesz itt béke,
Hiába kéred,
Túl mohó a hatalom,
Világvége-fájdalom.
Sírokon koszorúk,
Még tart a háború!
Tömegsírokon koszorúk.
Még tart a háború!
1994.
Az utolsó állomás
Csomagolsz, utazol,
Vár a nagy világ.
Poshadt sör, kopott fal,
Ócska szállodák.
Senkit se hívsz -
Egyedül utazol…
Az imbolygó lámpa alatt
Magaddal barátkozol.
Senkid sincs s nem is volt,
A semmihez tartozol.
Évek teltek csendben el,
Te még mindig kóborolsz.
Senki se hív -
Egyedül utazol…
Pókhálós szobában
Magadért imádkozol.
Fáradt vagy, jól tudod
Ez a végső éjszaka.
"Ő" most rád kiált:
-Kísértsd meg önmagad!
Testszagú illatok.
Kéjes a csábítás.
Tudod hogy vége, mégis mész:
Ez az utolsó állomás.
1999. 05. 10. hétfő
Életem
Álmaim polcain vastag már a por.
Alóla nagyon halkan mélabús zene szól.
A kopott könyvek közt lassan ballagok el.
Néha egyet leveszek s a múltat lapozom fel.
- Volt öröm, kellemes óra.
Halál a köbön - gyötör azóta.
Szélhámosság, szerelem,
Rengeteg ellentmondás, tengernyi érzelem.
-Ennyi az életem.
1999. 06. 10. csütörtök
Végtelen fonat
Végtelen fonat az életünk,
Sok-sok válaszút...
Többet nem kérhetünk.
A nappal és éj egybe ér,
Kinyílt egy kisvirág
A valóság peremén.
Itt vagyunk, álmodunk,
Bíbor felhőkön magasan szárnyalunk.
Időtlen időkben élhetünk,
Számos titokkal,
Melyet még nem érthetünk.
Az Őrző már rég nem regél,
De itt hagyta harmatát,
Ránk hagyva mindenét.
Itt vagyunk, álmodunk,
Letűnt korokon szabadon szárnyalunk.
Végtelen fonat az életünk,
Ezer színvarázs...
Mi ebben élhetünk.
Hold és a Nap frigyre lép,
Kigyúlt egy csillag
Vágyaink színterén.
Itt vagyunk, álmodunk,
Fantáziánk tengerén szabadon szárnyalunk.
1999.
A végzet szonátája
Fekete zongorán játszik a Végzet,
Mellette kísér a Halál.
Jó ez a zene megkísért téged,
Ilyet máshol nem találsz.
Füledbe kúszik, az agyadba rág.
Nem várt élmény "drága kincs".
Karod és lábad fura ütemre jár,
Nincs benne semmi emberi.
Állsz a porban a Végzet rád talált.
Zenéje eltalál...
Ha vagy még egyáltalán.
Fagyos az éj, melletted csak a semmi.
"Úgy" lettél ahogy senki más.
Nincs kedved enni, nincs kedved lenni,
Fülednek ez búgó csalogatás.
Rövid az élet, hosszú az álom,
Ez egy kényszerképzetes látomás...
A képregényhőst nem találom,
Elvisz a mesebeli nagy madár.
Állok a porban, a Végzet megtalált.
Zenéje eltalál...
Ha vagyok még egyáltalán.
1999.
Helyzetkép
A harmatcsepp, amit a párkányon
találtam: a múlt.
A horizonton tomboló vihar: a jövő.
Most épp a szelet várom.
2004.
