"Az vagyok, kit látni vélsz:
egy-hetvennégy-nullahárom-huszonhat..."
Hazafelé
Lassan lépdel velünk a nyár.
A sarokig még biztos elkísér.
Azon túl valami megfoghatatlan
Mindenkitől enni kér.
Lelkeket rág és énekel,
Hullajt könnyet, vércseppeket,
Kezeid csonttá fagyva szorítják
A megmaradt perceket.
Az vagyok!
Az vagyok, kit látni vélsz:
egy-hetvennégy-nullahárom-huszonhat
- őrült elmekivetülés.
Szenvtelen arc a temetésen,
síró férfi születéskor,
lelki szenny és
tucatjaira bomló gondolat.
Sor(s)okat török és jelek által ordítok
halhatatlant szádba.
Rímekbe kényszerített vadállat
- az vagyok.
Hisz…
Vagyok!
Magyar, férfi, ember.
Csak annyira, mint Ady.
Mondjon ellent bárkivalaki.
Élek , beszélek, álmodok,
határok nélkül esős délutánokon.
Az ősz engem is múlat,
mint héjákat nász után.
Sorsom, mint az Bandié
Bálban furán…
Bál?
Ősz?
Tagadom létüket ha kell!
Nekem nem kell halálfej
rímeim köré.
S mégis…
Ki hinni tér,
kocsmákban nyúl ostya után
okosan és bután:
ki szeretve, ki szerettetve…
Én meg csak sután nézek
a kibaszott keresztre
mint aki HISZ.
Isten csak visz.
Ígéretek sokaságát
apadó lelkivilágomon át.
Hangos némaság
Megtalálni önmagam…
Mindig is ez volt az álmom,
de míg szagtalan csókok ölelnek
nincs esély.
Gyermekkori tévedések -
útjaim vakon járom.
Burokban üvölt az ősi
szenvedély.
Gömbben leélt életem
hogyan téphetném szét,
hogy ne sérüljön végtelenben
oly sok érzés?
Döngetem – spanyolfalvilág.
Itt bent - csak félhomály.
Hangos némaság.
Altatódalt sosem kaptam,
mégis kába Káin ébredése.
Elringató kígyók sziszegtek
molymesét .
Reggelente szétszakadtam.
Vájó karmom érvelése
kétkedő szívemen hagyta
dac-sebét.
Gömbben leélt életem
hogyan téphetném szét,
hogy ne sérüljön végtelenben
oly sok érzés?
Döngetem - spanyolfalvilág
Itt bent - csak félhomály.
Hangos némaság.
Légy minden
Légy a csend szavaim között.
Angyal, ki éjjel könnyel öntözött,
sóhaj, páradús reggelen,
a csók elernyedt testemen.
Remény, ha keserű száj ontja szennyét,
otthon, mi mindentől megvéd.
Láz: forró, perzselő.
Nő, anya, tiltott szeretőm.
Te meg én
Alkusz vagy!
Olcsóbb remény fejében
szítasz végső tüzeket.
Lángmegalkuvást.
Vajon mi marad?!
Parázsló lélektrombita
nyáltól elhaló hangja.
Te meg én.
Kopott románc koszos göncei.
helyettem
csak néztem amint a gyermekem
mécsest gyújt az öreg dómban
„áldjon meg mindenkit az isten”
- ember volt ő helyettem a szóban
szelíd játékok
szelíd játékok - falon árnyékom
játszik veled
köszön és elmegy majd visszajön
hisz ez csak játék
mely közted és köztem létrejött
megszokott érintés
húsvér és álmodás
fáradó Nappal
oszlik e látomás
megszökött érintés
közeli távolság
fogod kezem és mégsem
egy kőporos ház falán
Darwin üvölt
Azt mondta Darwin
aki olyan szép volt mint Malvin
a perzsamacskám,
kinek szőre héthatáron híres
és kényes mint versbe
hígult királylány -
Hogy a majommal
egy ősünk volt.
A kettőhúsz volt a baj
azt hiszem. Hiánya hibája.
A vaj olvad fejekben én meg
elviszem a szajrét
egy ember-majom csontját
abból is a medence csonkját.
Darwin üvölt.
Megtagadott Isten kúszik a szájra
hogy őkelme húzzon a retkes karácsonyára.
Darwin üvölt.
Süvölt mint keleti szél a szétlőtt kórteremben
Gyermeki jajok hátán.
Darwin üvölt.
Szakálla mereng és dereng már neki.
Az én HARCOM számára nem emberi.
- Neandervölgyteki.
Látod…
óvatlan voltál.
Türelmet ölő szádban
már vízzé vált a bor,
s ha még nem is nyíltan,
de már növekszik a sor,
s kezekben nem csak penna lesz,
hanem fejedre ütő vádak.
Hajbóktizedesek csontszívű ledért hágnak.
Magas hegynek láttat
a Félsz – én csak egy kopott szirtnek.
Aki akart, már megmászott,
s rothadó ágypanoráma
pelenkás illata terel újra a magányhoz
(mindenkinek, ami jár).
Más helyek s idők bosszúja tiéd.
Bántlak-utad követed büszkén,
(Long Hard Road out of Hell)
acélszóvirágok mentén,
retkes nyelvekre várva.
Az ajtó tárva – már értem is.
Lábad zsámolya az, ki belép.
Balga tudatlanság!
Hiszed hogy a csúf Lilith mézes
szavai neked is hoznak megújulást.
Látod…
járdaszurok lelked ragad,
mint csecsemő nyála,
s hiszed a virtus megszépít,
dokkok pincéi alatt
vagy egy ósdi várban.
De a csúf az csúf marad
kívül s belül egyaránt.
Beteg bensőddel együtt nevet
az ideges hiénatudat,
ha meglát egy paródiát.
Hej Öreg
Hej Öreg ha látnád,
mivé váltak nemes tornyaid.
Gőg és harag táncol
álmaid romjain.
Ember embert gyűlöl,
kosztos az alázat.
Zászlód elrongyolódott
- a jelen: gyalázat.
Mert az út nem mindig kikövezett
…mert az út nem mindig kikövezett,
s olykor távoli múltba vezet fájdalmak között.
Láncok sokasága tartaná vissza gyermeki éned
a jelen hangjaitól. E kép hamis – az elme törött.
Nyugtató színekből épít erős várat magának
- egyféle bölcsőt – belső szavára hajló szereppel,
de mire felocsúdik, a nap hidegen ragyog
és kolduló lélekkel a jelenben andalog mázsás terhekkel.
…mert az út nem mindig kikövezett.
Szegek
…és csak mondod
szemembe vágva vádjaid hajthatatlanul
- mellemre böksz vádlón. Az álarc lehull
s hústalan fehér indulatom felsziszeg
baljóslatún. Tenyeremben vasszegek
megnémult átkaid. Töviskoszorús reggel
pillant át leszakadt redőny mögül a korai szennyel.
Kékesen
Nem ringatnak többé
hiszékeny álmok.
Ébredő hajnalt riaszt halál-fejem.
Hollóként tekint rám a sors
korhadt cölöpökről,
miközben gyöngyöket rejt
szárnyai alatt
kékesen.
Teérted
Fekete könnyek a lavórban
- kezem már tiszta.
Ótvaros szívem magamat akasztja
kilincsre bénuló percek fölött.
Dagadó ereim mint folyók
partokat mosnak - teérted.
Te érted.
iker-írisz
egyek vagyunk
közös gyilkos ösztönünk
néz farkasszemet:
iker-írisz
arcok vitrinén
savanykás szájíz a bortól
- szótól az ember halni kész -
ódon falon a mész mint
étken a penész
bezöldül a kortól
ember ha búsul inni kér
miért a fék ha nem segít
kié a gyász reggelén
a hit? – minden lerí
az arcok vitrinén
végül marad a csend
rímek…
minek ha ölnek
lelket és szívet
harangok hördülése
fájdalmak íve
magam bömbölése
szabadon
életet, verset, gondolatot
fájdalmas énekek
kopott hegedűből megszökött
hangjegyek sóhaja
végül
marad a csend
magányom végső rezdülése
merülök
merülök
bűnnel születéssel
arcom gránit
szívem vaj
- kenhető alázatosság
tudathasadás
idegen szerelmek
halk puffanásai késztetnek
irigységre
zajos lélekfurdaló
kopott szavak
(lélekvérálmodás)
húznak fel kilincsre
tu-dat-ha-sa-dás
Golgotán
Halni születtem, mint mindenki más
de, nem férgek közt rohadni meg.
A szem, maga a lélektisztulás
s majd pennám maga lesz a szeg,
amely ráfeszít irigy nappalomra.
Órák lesznek bőr korbácsaim.
Jézus jön felém hitehagyottan -
helyére feszül a bőr s az ín.
Folyómnak kanyaros íve
szép mezőket csak képeken láttam
tarackos jelenem megrémít
utak mellett görnyedve álltam
terepszínarcod elnémít
Vajon segítenek –e a rímek
ha géppisztoly mosolyog rám
Folyómnak kanyaros íve
húzza majd rám gyászruhám
halálom előtt
írj verseket
én meg a fájdalmakat
terheken ácsolt lüktetést
ríj cseppeket
gyilkost ártalmasat
úgy is enyém immár a büntetés
tövis kell?
mennyit adjak?
homlokom megannyi szenvedés…
röviddel halálom előtt
forgasd meg bennem a kést
egykor ki felemelt
zajtalan lépései
a zűrzavarnak
- csak én hallom őket?
nem hiszem hogy nem látod
a lélekzendülőket
tépik ruhám
vele húsom is
egykor ki felemelt
ma a mélybe visz
…elkísér
Láttam a fényt
mielőtt fékcsikorgás
tépte szét
e hangos világot.
Azóta csend van és béke -
összeragasztott
emlékvilágom
naponta enni kér.
… s az éhezők dala elkísér…
Anyád!
Anyád! – szóltam mogorván
mint aki ölni rest
s a kocsiban az arc meg
se rezdült – talán halni ment
Álom - valóság
Ködös reggelek sikolyai,
vekkerként ébresztenek
bársonyos rémálmok
bűvöletéből.
Cseberből vederbe.
Küzdök itt,
ott.
Magammal érted.
Veled magamért.
Velünk magunkért.
Gomolygó pára serkent
vért az agyba -
a félelem nagy úr!
Az emlékvitrin kifosztva már…
- nincs ott semmi.
Nem lel rám jó barát
odaát.
Csak a por…
S benne egy rajz
- forevör -
mi készteti lényem
az utolsó harcra.
Kiszáradt szemgödör
díszíti, arcra felvarrt mosolyom.
Hulló fogak tartják
bennem a lelket harapva
- a jó öreg kuruzslót,
ki nekem is hazudott
nem egyszer -
álomból álomba csalt.
Ma kedd van
- szerdát álmodok.
A következőt,
vagy a tegnapit,
nem tudom.
Láncok között
boncolom
önmagam valóságát.
Sötétre virradok…
A végeredmény
mindig ugyanaz. Zokszó nélkül
tűrő fájdalom enyhít hisztis
miheztartásokat, önzetlenül.
(Zárójelben) – Nem feltétlen
önként.
átragyog
éretlen kalászok dacolnak
a vén nap könnyeivel
még zöldben – nem sejtve:
sárgában tündököl az elmúlás
csillagok mögül átragyog
a tétlen megnyugvás
Szemekbe ágyazott titkok
Feküdj le mellém
korgó fekete Félelem.
Nélküled élhet –e
szikár, büszke értelem?
Repeszt –e tükröt
lélek keser jajgatása?
Szemekbe ágyazott
titkok - mély hallgatásban.
Ködbe szálltam
Ködbe szálltam.
Tejfehér sóhaj kövezi utam
Éltem végén járva,
az agy új dolgokat kutat.
Veszett angyalok szárnyalását,
Isten dühödt-lánc csörgetését,
hófehér ördög lányos mosolyának
véres cseppenését.
Sziklák porladását,
Kihunyó csillagok megbékélt énekét,
homlok mögött bujkáló
szemérmes felettes ént.
Ködbe szálltam.
Vásárhelyi Sirató
Égbe írtam
Kőbe véstem
Mindennapos szenvedésem
Jaj – jaj – jaj.
Fáj a szívem,
Fáj az nagyon.
Mélyen fészkel a bánatom.
Jaj – jaj – jaj.
Elloptad már,
Minden kincsem.
Verjen meg hát a jó isten.
Jaj – jaj – jaj.
Kincsem is volt,
Álmom is volt.
Mára már mindkettő megholt.
Jaj – jaj – jaj.
Eltemetem
Ifjúságom.
Nincs már semmim a világon.
Jaj – jaj – jaj.
Földet szórok
Szemeimre,
Felszáradó könnyeimre.
Jaj – jaj – jaj.
Nem hiányzom
A világnak,
Se asszonynak, se barátnak.
Jaj – jaj – jaj.
Felköltözöm
Hát az égbe.
Őseimnek tengerére
Jaj – jaj – jaj.
Vakon és bután
Rozoga ágyon még rozogább nő
Kiégett lelkű száraz vadvirág
Várja csókkal az esti nagyvitát
Hol ha teheti, majd a fejemre nő
Keresi gyengém, gyengédség után
Az okokat hogy lelkembe marjon
A repedt tükör rossz smink az arcon
Én meg szeretlek vakon és bután
Köszönés nélkül
Jobb lenne így. Álmosolyok
libbenése, már csak fájna.
Féligaznak tűnő sorok-
kal törsz kulcsokat a zárba.
Mily gyönyörű volt, mikor még
tenyérbe simult a kéz, és
álom, mint gyönyörű szép
lepke, belehal a végén.
Keserű görcse a fának.
Igen, azzá vált e kérges
Gyönyörű. Vénülő szádnak
keserű hamva megéget.
Megszegett eskük szegeznek
elkorhadt keresztjeidre,
bár még szemeid szeretnek
földet hord jelenjeinkre.
Köszönés nélkül... Jobb lenne
így. Szerelem: kérész élet.
Beleavultunk csendesen
mi is, önmagunk szépségébe.
szeretők
átölelő mészkő múlt
- a hideg szél
éveket őröl
társad lett immár
te gyönyörű lélekszobor
- hozzáfehérlesz a rideg kőhöz
Partokat mosva el
Alvadt szavak
száradnak ajkamon
- kényszervetélt indulatok.
Bilincset raktam akaratomra
- nem kellenek igaz szólamok.
Nézd, hogyan hömpölyög
a talmi nagy folyam!
Partokat mosva el
zúzza szét, összes álmomat.
morzsalék
maréknyi kincs-cafat
lapul korhadt zseb
rejtekén
elherdált emlékek
rozzant vázai
avas tenyérnek
feszül a perc
míg kisimulnak
agg ráncai
fogatlan sóhajok
gőzölögnek
kongó vágyak
alvadékán
lassú tétova mozdulat
- morzsolom múltam omladékát
Mint egykor
Mint egykor…
Székek alatt bújva,
sátrat húzni a szoba közepén
- így játszanak most .
Én is játszanék,
de már túl öreg vagyok:
felnőttem.
- mondják sokan.
Nem látják azt,
amit te és én.
Egyek vagyunk kisfiam.
Építek várat ha kell.
Tócsába taposom az őszt.
Eső alatt nevetek
a nyári széllel,
s réteken futunk
szerteszéjjel,
cserebogár után.
Zseblámpázunk
minden éjjel,
majd tücsök altat
ringatón
éji zenével.
Dzsinn vagyok neked
- álmaid őrzője.
Sárkányölő harcos,
érzelmek bölcsője…
Mint egykor…
Egyedül, apátlanul
- így játszanak most
a csonka lelkek.
made in az idők hajnalán
olvasztó tégely a város:
rohanó alakok hadarnak
sablonmondatot
- jó reggelt -
arcuk egy és ugyanaz:
archaikus mosoly viaszból
egy vagyok én is
a sorozatgyártottakból
- lépésre lépés a válasz
egyenes fejjel
rögzített háttal
ólom vállakon
hagyott plasztik kereszttel
járom kiszabott utam
velem tart az idő
percei visszafelé folyva
ketyegteti az öreg zsebórát
- valami emberi szerkezet -
made in az idők hajnalán
furcsa egy hely lehetett
verejték szagú reggelek
rótták az éj lábnyomát
- szerettek is
írták valahol -
szemükben nedv volt
és félhomály
Apokalipszis( a mai Ádám monológja)
Csészére hangolódva
peremszakadtáig
olvasok
amíg bélsár illatú
falak rám nem omlanak.
Éva ,almával kezében
ajtómban állva,
szavakat ontana
(ont is)
isteni tettekről.
- megszólíttatottak lettünk!
Majd nevetünk huncutul
- kinyilatkoztattunk.
Kedvellek…
bár, egy kicsit fájsz.
A kés, mit belém ajándékoztál,
még szívemben lüktet
nyelestől.
Ha kihúzom, elhagy erőm
szenvedélyem, naivságom,
visszerestől.
Tégy róla: ne fájjon.
Végy rólam példát,
s az ágyon hagyott
képzetet,
engedd felszáradni
magától.
Kedvellek…
bár sajátosan fejezed ki
azt hogy szeretsz,
mikor tejüveg szemembe
nevetsz, simítasz egyet
arcomon.
Bőrömre nevedet karcolod
szenvedéllyel!
Tégy róla: ne fájjon.
Végy rólam példát
s az ágyon hagyott
képzetet,
engedd felszáradni
magától.
júdás
savó szemek:
mindegyik egy vádirat
ki szelet vet
annak vihar jut
s nem áhítat
lépések:
előre – hátra – félre
ingoványok között
dacból és nem félve
tapostam perceket
titkon tiszta lelkeket
fizetség:
ezüstből van elég
az erszény dugig
majd nyomot hagyok általuk
ahogy földre hullajtom majd
könnyekbe rejtve
csak neked
végül:
lógok magam által
kisemmizve
apátlanul
