visszaszámlálás
tévelygőn
mába veszett
maszkos képzelet
kacsint a szembe
vajon mi végre
támad a holnap
lucskos esőként
tétován
hulló pillanat
tekint az égre fel
sárba döngölt
fakó kincsek után
percek pillanatok
csókok indulatok
eldobott csikkek
csellengő jelen
vak tükrében
kötéltáncot járva
december alkonyán
színpadra írt
bájos haláltánc
esti romantika
éjféli
nekrofília
az érintés
bájos lehelete
nyakamra feszült
kéretlen szó
mint könnyező fában
az ék
egy pillantás
így tépi szét
az utolsó perceket
visszaszámlálás…
néma tollal
új utat
koptat a láb
szem kutat
apró dolgokat
isteni kéz
munkál
megannyi sorsokat
nap olvaszt
múltakat
lelket sorvaszt
haragos szél
ébredő harag
(mint Te is)
a zászlót
tépi szét
amíg…
én csak
állok
vacogva várok
vértelen éjre
amíg
néma tollal
írom az égre…
legyen már vége
erkélyen
…fázva papucsban
füstös kilégzés
minden szavam
- szeretlek…
(halkan)
átölelve reszketegen
mindent
- tegnapot
mát
holnapot
téged
önmagam
őt is…
fázva papucsban
nyomaid megmaradnak
vakolat hull
korosodó lélekzet
fúj párát
a jelen ablakára
- megtört gyermeki emlékek –
keresed önmagad
halott szeretteidben
lépést tartva
ártatlan pillantásokkal
mélyből felhozott
hamisgyöngy
semmi más
szigorú pincehideg tekintet
fojt el gátlástalan
gátlásokat
megérkeztél
a hajó révbe ért
innen már csak
a láb és a szív kopik
véresre lépett
körök
- mindig ugyanúgy
nyomaid megmaradnak
rajzolva
- szívekben
benned élek
az éji lámpás mosolya
fagyos arcomra lép
- hiányzom -
nem tudom mi csúf
mi szép
ezen a furcsa világon
de egyet tudok
érzek
- benned élek…
Isten oldalán
Néztél már mélyre?
Karmoktól hemzsegő
Zegzugokba, ahol nap, mint nap
Lelkek haldoklanak?
Ott van a Kánaán.
Gyilkos vágyak otthona.
A halál szerelmi fészke,
Ahol újrahal megannyi lélek.
Néztél már mélyre?
Ott vagyok
Valahol a romok között.
Kezem kötött
A fejem fölött.
Ott vagyok…
Még lélegzem…
Éveken át éheztem
Megannyi hús között,
Avas zsírral és vérrel öntözött
Tetteid súlya.
Isten oldalán feszítek
Karóba húzva
nincs már szó
nincs már szó
se pillanat
tört fény a szerelem
megcsiszolt emberi érték
ahol nincs mindig ott keresem
nincs már hang
se érzet
libben a némaság
meg nem értett fél mondatok
sírnak nekünk jó éjszakát
Lassan bealkonyul
Létem szűkölködve
Várja a holnapot.
Szűk terek közepén
Beszűkült ordasok.
Marják a tegnapot,
Terített holnapon.
Rágom jelenem zöld,
penészes gubóját.
Rágja velem lassan
Több ezer lelki társ.
Mennyei mannát
Már sehol sem találsz.
Határon innen,
Határon túl:
Nincsen már béke.
- háború az egyetlen út -
Lelkemen innen,
Lelkemen túl:
Nincsen már béke.
(Lassan bealkonyul…)
Haldokló nemzetek
Gyermekei vagyunk.
Haraggal telve várjuk
Meddő holnapunk.
Az Istennél szállást
Már soha nem kapunk.
Mindent mi emberi
Magunk mögött hagyunk.
Határon innen,
Határon túl:
Nincsen már béke.
- Háború az egyetlen út -
Lelkemen innen,
Lelkemen túl:
Nincsen már béke.
(Lassan bealkonyul…)
Ébredj velem
Valaha rend volt.
Még röviddel a káosz után.
Hol volt, hol nem volt,
Kurtán és furán
Egyszer csak eltűnt
Mint szürke szamár
A tejben.
Zavaros gondolatok
A zavaros fejben minden reggel
Amikor az álmodból kilépve,
Küszködsz a felszáradó könnyel.
Odabent is zűrzavar van.
Pedig hinné az ember
A polcokon már rend uralkodik,
S a szép sorokba rakott vágyak
Mind valóra váltatik.
Ébredj velem!
Hajnali érintés szájon át.
Talán elűzi, az éj
Méregbe mártott
Halál-bársonyát.
Ébredj velem.
S akkor talán
A nappali fény sem lesz
Örök kárhozás.
Valaha rend volt.
Egyszer rend lesz,
De addig is…
Őrzöm a igazak
Bölcselő szavát.
Szereteted titkos
Zálogát – Kincset,
Ami emberi.
A kéz egyszer rá talál,
Majd felveszi…Ébredj velem.
Nem találunk a romok között…
Felépült életek dőlnek össze,
Mint kártyavár a konyhaasztalon,
Amikor a gyermek, egy ujjal
Bök bele halált, így vacsora előtt.
Mi is mint vadóc angyalok,
Őrizzük a látszatlét álmait,
Melyekre ráncokat varrunk
Az idő tűjével.
Foltozunk lyukakat,
Megannyi stoppolás a lét.
Fájdalmak árán tűzzük magunkra
Jelenünk kopottas gönceit,
Pedig már semmit sem ér.
Tékozló angyalok vagyunk.
Meztelenként félni jó.
Jókora álom-szőttes
Minden egyes szótakaró.
Jéghideg szavak
Vágják a csendet.
Ellep a hó, a véres hó.
Talán ha minden elfelejtek
Lenne nekem is, neked is jó.
Tudásunk nem elég.
Az érzés, mely maga a gyűlölet,
Ajtót nyit
A jó öreg házra,
Ahol már vár ránk
Mint mindig, a lánc.
Lélekbe, szívbe vágó.
Húsba és ínba rágó.
Éhesen és véresen
Keressük a nemlét
Boldog szomorúságát.
A szellem és test közös hiányát.
Kopott ruhánk, mint lelkünk,
Foltozott.
Egykor angyalok voltunk.
S ma, koldusok.
Pergamen szemek könnyezve sikoltják:
Nem találunk a romok között…
Így vagy ma is… (Áginak)
Nincs már mit adnom neked.
Szívem, életem már tiéd.
Tenyeremben csak sorsom vonala
húzódik. – Vajon mit ér?
Vajon mit érne nélküled?
Fagyos telet, kopár időt.
Harminchat év – egy teljes év.
Így vagy ma is szerethető.
A Nap, a nyár, a tél s a fagy
Amikor utoljára láttalak,
Arcodon az elmúlás pihegett.
Még jó pár napig vártalak,
Majd kopogás – Ki lehet?
Tudtam hogy Te vagy az,
Így csak te tudsz kopogni.
Az a kis homályos alak,
Csak az tud így csoszogni.
Mint karácsony éjjel, emlékszel?
Apró lábak verték a havat.
Féltél, s én hibáztam - emlékszem
az volt az utolsó tavasz
Amit megértél, megértem.
Veled haltam én is hidd el.
S most hogy itt vagy, temérdek
Könny vár rád – Vidd el.
Mást nem adhatok...
Abban minden benne van...
Szeretetem, sós bánatom,
Nap, a nyár, a tél s a fagy.
( A kisöcsém, Csaba emlékére, aki ma lenne 25 éves )
2009. 11. 12.
Mindenen
Már tizenhárom éve várom
A nagy találkozást.
Anno elmaradt a búcsúzás.
Csak intettem, de te már vissza nem.
Túl voltál mindenen...
( A nagymamám emlékére, aki ma lenne 97 éves )
2009. november. 12.
Megtörtént
Megtörtént
Mikor és miért
Na meg kiért
Már nem érdekes
Szemünk véreres
Látomása
Késztet ha nem is másra
Legalább az elmúlásra
Megtörtént
Feldolgozni talán érdemes
Kívül belül
Egyaránt
A kimondott szó erős
Később ha majd
A dac leül
És megpihen
A pilledő értelem
Belenyugszik majd -
Múló percek érzelem
Idővel új rügyeket hajt
Megtörtént
Így a jó
Minden elmegy egyszer
Anya, apa, villamos
Léghajó
Meg Te is
Nem kell többé a szó
Megtörtént
Lehunyt szemmel
Légy boldog bárkivel…
Belőlem csak képek maradnak tán.
Szabályos, ollóvágta, megsárgult,
Gyűrött papírfoszlány.
Benned halványulok.
Az idő jól dolgozik.
Te is már csak bujkálsz
Lelkem titkos zegzugain.
Átlátszón, mint üveg,
S törésekké vált repedések
Vágják, sebzik a szívet.
Ez így van jól.
Romokra majd új várat húzunk
Jó erős falakkal, tanulva
A ki nem mondott hibákból,
Szélmalomharc vitákból.
Azért egy szoba neked is épül ott.
Kicsiny és poros lesz.
Lakat őrzi majd ajtaját.
Időnkét kinyitom,
S majd úgy teszek
Mintha nem is hallanám a jelen hangjait.
Lehunyt szemmel ölelem majd
Múltam csillagait…
Élni születtem
Vajúdó tegnapok hoztak világra.
Fényt, levegőt, szerelmet szívni.
Tétova lépés minden mozdulat
Ahogy az én ébredezik.
- a vér is már csörgedezik -
Pillantás alatti tudat
Tör utat magának
A lélek rejtekútjain.
Tör, zúz… majd csak bekopog
Mint megfáradt vándor
Kinek fehér ujjai
Satuként tapadnak a „nagybetűs”
Vándorbotjára.
- Időt és esélyt az oltárra -
(papot majd csak halálkor)
Néma órává állnak össze
A sikoltó percek, s az ember
Csendben, de tudatosan közli magával:
Élni születtem.
fényben
sebezz meg mélyen
majd kötözz be szépen
fektess a fényre
szemem az égre
ragyogjon
teríts rám leplet
a világnál szebbet
angyal a fényben
érted és értem
daloljon
A Tiéd!
Arcizmom se rezdül amikor
Néven említed
Yes! Ez jól esett.
Áldott legyen szád
Dögök közt próféta
Exit
Ciróka!
Szólt az ex,
miközben az ágyon tespedett.
Rest volt ő, nem kicsit.
Remegő álmát a kényszer,
egyszer csak megszüli.
Hanyatt az ágyon,
Háttal mindennek, ami szép.
Lehulló karjai közt
Vár helyett, csak omladék épül.
A világ nem a haragtól
És a bosszútól szépül.
Sárga orgazmustól
Remeg a Drága.
Pedig négyütemű herceg várja.
Kinek talán semmi sem drága
S a szíve mégis a harcot generálja.
külső és belső
alvadt könnyek könnyezik
karcos halálomat
- a szív sósan dobban -
hol van már a hit
amiért az ember robban ha kell
s az életét is felteszi
mint örökvesztes a rulettre
- a nap ma nyugatról kel -
felemás fájdalom -
inak és izmok szakadnak
a szívre piócák tapadva
szívják a vért
talán ha ma nem is
egyszer lesz ki engem is megért
de nincs időm várni
akarom hogy tudd
fájok és haragszom
az ellen a Világ
külső és belső egyaránt
a külső álnok és képmutató
bennem a múlt ordító
Könnyekből tó…
Hajnallal együtt megy el a bánat
Évek óta kéz a kézbe járnak
Együtt sírják el a poros múltat
Baljós könnyeik egymás mellé hullnak
Könnyekből tó lesz, tóból tenger
A tenger közepén ott él az ember
Ápolja múltját, öntözi jelenét
Így éli nap, mint nap szürke szerepét
Háború után
Elcsendesedett.
Fegyverek szavai némaságot rejtenek.
Kicsorbult kardok véres pengéi
Többé már nem ejtenek
Mély sebet.
Hallod?
Már nem zokog ki árva.
Bekötött sebek várnak
A sárguló kalászra.
Már csak egyet
Kiáltsd tele a csöndet.
Vágd a fejéhez örömünk.
Seperd le fejemről a földet
- Ne lássam már a túlvilág
Értetlen angyalát.
Mutass fényt nekem.
Napot, esőt, felleget.
Már csak egyet akarok:
Arcomon érezni két kezed.
Fény a végeken
Láncok csörögve hullnak a földre.
Szakad velük szét lélekfurdalás,
Düh és dac, bosszús mámor,
Kényszerképzetes meghurcoltatás.
Remény az alkonyban…
Új nappal új a Nap is,
Sugara mint szerelemeső
Szitál könnyedén fejemre
Mint nyári harmat ha jő
Fény a végeken…
S lám édesen melegít
Bár őszülő az idő
Dühöng a tél a kertek alján
De mögötte már a tavasz jő
S a nyár…
Télhomály
Nagy mellénnyel köszöntött a Tél.
Csikorgó foggal tépi, szakítja a szél
A megcsontosodott ágakat.
Hófödte tájakat, hófödte vágyakat.
Dermesztő…
Nagy mellénnyel köszöntött a Tél.
Fehérbe lepte rég, a mára vén
Megfáradt, kihalt legelőt.
A tőlem megőszült, reszkető szeretőt.
Dermesztő…
Nagy mellénnyel köszöntött a Tél.
Télhomályba úszó mindentelenség
Adhat csak választ a semmire.
Megfagyott pillantás kékes tekintetire.
Dermesztő…
Elmerül…
Haldoklunk!
Két üveg abszint a lét.
Öklök falakba ágyazva…
Meséli szerteszét
Az erőszak passzív lételemeit.
Karokon, kék foltokon
Úszik a gőg bután.
Szenvelgő álarcokon
Nézek én is sután.
Törjön az ajtó,
Mint kilincs a kézben.
Vesszős szakajtó,
Smaragd a vízben elmerül.
Bennem a „benned” lényegül.
Elmerül…
Feketén a Fekete szenderül.
Magamon magam elterül.
Leszek ember (Bajó Alex átirat)
Magányom ordít fáradt válladon,
Gúnymosolyod mar árkot hátamon.
Légy te Isten, hogy fel fogd a könnyem,
Leszek ember, fában és szögben.
Légy Te Isten, hogy felfogd a könnyem,
Leszek ember, az elhaló csöndben.
Alvadt vért a szívemben…
Elment pedig megígérte
Hajnalig velem marad
Kihűlt párnán, kihűlt fejem
Tűzagyam ketté szakad
Elment itt hagyott…
Egy emléket itt hagyott
Vért a szívemben
Alvadt vért a szívemben…
éltem
tűzben fogantam
jégben születtem
viharban éltem
szélcsendben temetnek…
Álmodás
Álomra hajtom fejem
rejtett zegzugodban.
- elhúzott függöny a lét -
Csendesedő álmok híján
harangot kongat a szél.
Baljós hang ez megint…
Biztos csak álmodás?
Valójában te alszol bennem,
testem a kárhozás.
Apámmá fogadlak ínség
Anyámmá fogadlak fájdalom.
Ringass el – örökre.
Két karod marja meg lelkem
Csókod ne legyen irgalom
Apámmá fogadlak ínség.
Vezess mint Isten, a gyermeket.
Oly magasra nőttél
Arcod arcomon kínt él.
Eretnek 2.
Lám eltemettetett.
Isten meg nevet véres kezei között.
Halj meg Halhatatlan!
Hallj meg most!
Lelket adtál hogy gyűlöljelek.
Te lelketlen lehetetlenség...
Ha lesz rá mód megöllek,
S bár már fiad nem vehetem el,
A reményt igen.
Soha nem kapsz meg.
Várjon a pokol
Őrt állnak felettem az indulatok.
Őrzik a harag rácsait.
Mennék már - nem indulhatok.
Bilincsbe vert álmaim
Visszafognak.
Feszülő izom a gyötrő fájdalom.
Súlyokat cipel nap, mint nap.
Nem kell se könny, se szánalom,
Imát se mondjon a pap
Értem immár.
Várjon a pokol
Ha már el kell égnem.
Lélekben, szívben
Úgy sincs menedékem.
Legyen mély a mély,
Szédítő, tátogó.
Legyek sóval hintett föld,
Fel nem szántható.
Arctalan magzat,
Ki fullad a burokban.
Ember megfeszítve,
Fortyogó szurokban.
Maradok tisztelettel…
Arcomon kín a smink.
Naponta lemosom
Mert az új, mindig újabb.
Új seprő jól seper…
A régi a sarokban a többi mellett hever.
Maradok tisztelettel…
Változunk
Változunk.
A ki nem mondott gondolatok
Belülről feszítik a húrt.
Pattanásig és még tovább.
Csak óvatosan ember!
Tudd kinek, mivel tartozol.
Az oldalak kiosztva…
Lelkeink kifosztva sírják vissza
A véletlen pillanatot,
Amely talán meg sem adatott.
Változunk.
Mások kárára,
Magunk hiányára.
Megrajzolt, féltett kincseim
Már szétszórva hevernek
Úton, útfélen.
Ajtód előtt a végtelen semmiben.
Változunk…
Sajátos búcsú
Jöttél, s még oly keveset láttál.
Tenyerén hordott a nagyvilág.
Nőttél s mindent odaadtál,
Hogy elfogadjon a valóság.
Most messzire vándorolsz
Sűrű éjszakákon.
Messzire vándorolsz...
Kezedet többé nem találom.
Kísérjen utadon békesség és áldás.
Ne érje nevedet többé bántás,
Kísérjen utadon békesség és áldás…
Mint téged is…
Földön futó lettem,
Rohanok körbe-körbe…
Kenyerem javát rég megettem,
Szeretteim elfeledtem,
Adósságom megfizettem,
S mindenkivel elhitettem,
Hogy élni fogok még.
Mert élni fogok még!
Ha kell hát mindörökké…
Ezernyi villám sújtson belém.
Ha kell, szakadjon rám az ég.
Akkor is bírni fogom még!
Mert erre teremtett az ég,
Mint téged is testvér.
Halj meg most!
Hallj meg most!
Nem kellesz már.
Nem érdekel többé
mit is súg az a gyűlölt száj,
amely ott torzul a tükörben.
Szór átkokat üvöltve mindenkire.
Anyámra, - kettőnkre - apámra,
erre a kibaszott világra.
Halj meg most!
Ha kell halok veled.
Öklömön vöröslik titkos neved.
Kimondom ha kell,
még ha fáj is a szégyen.
Haragnak Harag a neve.
Halj meg most!
- Én már halott vagyok -
Magamból én már mit adhatok neked?
Csontot, rothadó húst…
Néhány zöld legyet.
Hallj meg most!
Élni már neked sem érdemes.
