"A sorsom a jussom – ember legyek,
Mint a Költő az embertelenségben.
Példát, igen, tőle is veszek,
S mindenkitől ki szavát igaznak élte..."
Harminchetedik tavasz
Egy nyelv van csak, melyen szólhatok;
Nagymamám becézése minden délután.
S bár tudom, nem beszélek tisztán, hadarok.
Gondolatom nem csak szó-fonák.
Értem a kimondott szavakat,
Szívem mondta tollba nemrég.
Megélem most a harminchetedik tavaszt.
Ha Isten segít, leszek korosabb is ennél.
Hányszor dobtam sutba: Nem kell!
Fiatalság bizony bolondság.
Hányszor kértelek: Vedd el!
Irgalmad, egyfajta alázatosság.
A feje-lágy is összébb megy,
Ahogy nőnek, nyúlnak az évek.
Újszülött, majd karon ülő lett,
Ma már a mellemig ér fel.
A sorsom a jussom – ember legyek,
Mint a Költő az embertelenségben.
Példát, igen, tőle is veszek,
S mindenkitől ki szavát igaznak élte.
Bízom, lesz még időm, s elég tavaszom
Szeretni fiat és nőt.
Talán lesz még erőm hogy a szavakon
Innen és túl, karomba zárjam Őt.
Majdan fekszünk réteken
Unokák zsivajai között,
Remélem, még lesz annyi tavaszom
Mielőtt az égbe költözöm.
Minden lehetsz
Te még minden lehetsz:
haldokló énem,
megfáradt sóhajom,
végső napon az utolsó mondatom.
Mosoly másnapos reggelen,
mérgező csók
kiszáradt nyelvemen,
haláltusám
lelkes szurkolója.
porcelán
bájos kicsiny arc
megfestett érzelem
porcelánon
mosolygós kék szemedben
a életet nem találom
pedig olyan élethű vagy
kalap a fejen
nyaklánc a nyakban
ahogy porcelánfogak
harapnak rést
testeden
valami kiszökött
egykor nagyon régen
mint most
talán valami lélek?
kezed is mintha mozdulna
hideg kaolin
mellém simulva
töröl
gördülő könnyeket
olyan élethű vagy
álmaimban táncot járva
bontakoztunk
mind a ketten
gyönyörű ruhákban
egymásra várva
hajnali rideg szem
jelzi: mától zárva
roleksz
hab a hajban
kávéban kádban
fürdik álmosan
a felismerés
válságos szédelgés
álságos
lakberendezés
a lélek utca hetvennégy alatt
a csuklón roleksz
ketyeg
visszafelé
bomlik az agy öt perc után
jelzőfények
alak-útján
homályosan
tükörtelenül
késem vajban
késem vajban
baj van itt bent
egyenesen majd lent
a mélybe
nem értem
(nem értem?)
kérem naponta
tablettás borokban
igazodik az igazság
hosszú sorokban
moha és páfrány
penész és kenyér
sajtban egérszőr
levesben vér
vajban kés
Én!
Egy kicsit még
Fertőző vagyok.
Romlásba viszem környezetem
Minden pillanatát.
Galamb lelkek válnak általam
Rothadó kényszer-semmivé,
Ahogy az ember válik
Ösztönös gyilkoló géppé
Ha érzi itt a vég.
- Ha van időd, szeress még –
Sebeket adok.
Hatalmas lédús fekélyeket
Illatuk az örök boldogság.
Sose várd!
Mint ahogy én sem várok már
Angyali megbocsájtást
Bűneimre,
Csak egy zugot belőled,
Ahol megpihenve
Készülhetek a kegyes halálra.
- Hallgatok majd szavára –
Kettős énem,
Gyermeki sátán kacajával
Repeszt bemattult tükröket.
Ártatlan pillantással öltem
Szeretni vágyó, társtalan lelkeket.
Száradó tintafolt:
Kékesen megfakult.
- Talán e sorok által, egy kicsit még élhetek –
Hátra se néz
Hosszú éjeket virrasztottam
gúzsba kötött akarattal:
Menjek vagy maradjak?
Mész vagy maradsz?
Azok az éles szavak!
Öltél velük. Tudod jól.
Hátra se néz a remény
- úgy csomagol.
Jó éjt kedvesem
Maradtam magamnak ágyunk
hidegebb felén - széltelen
jeges borzongás.
A tévé csendesen sistereg
nem értve mire fel e némaság.
Hallgatunk, s szemünk sötétbe
mered fakón, éhesen…
Böjtöl a gőg.
- Jó éjt kedvesem!
kapu az elmúlás felé
sárga lé
a sarokban
műköröm a vajban
gyomornedves párnán
ringatja a hajnal
elhasznált testedet
kedvesed is alszik már
valahol véres arccal
cipő még a lábán
(harminchét és fél)
maszatos combjain
átharapott erek
nyitnak kaput
az elmúlás felé
anyám megmondta
anyám megmondta
- sorsomra jutsz
s majd gyermektestben
lélegzel
kór-fehér
halált
vén vagyok
vén vagyok
szemeim száz éves baglyok
kezeim ezer éves szobrok
lelkem a kezdet
csak a szívem fiatal
mert gyermekemben él
rohanni át
rohanni át mindenen
piroson
sárgán
életen
s ha majd megpihensz
tested visszanéz
üres szemekkel
pirosas
csendben nézem
ahogy kezed a pohár után nyúl
pirosas keveredik vízzel
úgy ahogy én is
ezzel az újabb évvel
(bár)
nem látom még a májust
addig még köd is lehet
így hát elmerengek
lelked kincseiben
mint ajkad a pohár
pirosas vizében
csak átment kifliért…
előtte mondta – szeret
majd karon ragadta
életem
s helyettem élhetett
csak átment kifliért
Szükségálmodó
Idegen vagyok apám földjén
vad kényszerbujdosó,
beton dzsungel legmélyén
holnapba álmodó.
Lépcsőházak mogorva
kikodult morgása
veri vissza szívem
életunt sóhaját,
mint beton-echo
a lét óhaját.
Nemzettelen korlátok
szabják lépcsős utam,
csikkeken taposva
járom az ösvényt.
Halványuló neon lámpák
kéklő hada
vetít falakra
vérző ínyű
farkastörvényt.
Maszkos lidérc
a hajnal
- arcomba mar napkutyája.
Csahol a barma
mert tudja jól
estére lesz vacsorája.
Csak én nem ettem
még ma semmit.
Nem akadt torkomra szó.
Álmos buszok jajgatása
mentén
válik sárrá a tegnapi hó.
Idegen vagyok
ezen a földön
vad kényszerbujdosó.
Tejködben
meg-megbotló
szükségálmodó.
Illanó
Fagyott lelkek őrzik a reményt,
az olvadást.
Egyszer kiengedünk mind,
kik bennrekedtünk fagyos szavakban,
csontot vájó jég-könnyek közepén.
Felolvadunk s elillanunk,
mint harmat,
delünknek mezején.
Kérdések
Kérded:
Szeretsz e még?
Hát nem látsz szemeimen túl,
hol az úr a kétségbeesés? A félelem,
hogy elveszítelek…
Minden porcikám téged hív
mikor vergődve ébredek
sárral bekent álmokból,
s kezed keresem minduntalan.
Láz vagy. Égető!
Hiány - éltemet elvevő,
ha nem érzem sóhajod.
Nézd!
Arcomon ott van mindenem.
Boldogságom, bánatom.
Te szeretett, féltett Angyalom!
Neved örökké suttogom majd
kedvesen , Kedvesem.
Kérdem:
Szeretsz e még?
végtelenségbe
sápadtan merengsz
ledöfött éned már nem mozog
leszakadt rostély a perc
amely a szélben
gyászdalt nyikorog
sercegő gyufák
szórják melegét
karod ölelésének
hamvadó remények
füstjén át
a végtelenségbe
ébredtem
ébredtem
életunt matracok sokaságán
testnedvek tengerében
nem éreztem még
gyermeki mosolyom
hervadó illatát
kerestem istent
tű hegyén megtört fényben
andalító teák kortyaiban
kicsiny kapszulák ízében
nagy pohár italok mélyén
mindhiába
ébredtem
reszkető öntudat sikolyára
ma már nélküled
egykor veled:
mindent
- életet halált
bizalmat árulást
fájdalmat reményt
életszagú regényt
fagyos tintával
kicsi szív mintával
tele rítt könyvek
préselt könnyek
a naplóban
szakadó esőben
ajtóban hagyott viszlát -
egyszóval: MINDEN
ma már nélküled - saját utamon
élj
Halált lesel őrült álmaidban,
szótlan dac vinnyog és tarol.
Dobj el mindent
s majd leszek a bűnbak,
ha penge majd
szívedhez simul.
Embernek lenni
nem is oly nehéz,
nem áldozat az ösztönlét,
racionális képletek
törnek végleg
(ha hagyod)
szerteszét.
Légy álnok,
hazudd; szenvedés a lét.
Dobj el mindent,
élőt és holtat,
vérben fűtött szenvedélyt,
és élj!
Magam adtam
Kértél s kaptál
Húst és lelket
Megharaptál
Enned kellett
Magam adtam
Enyhítésre
Kértél s kaptál
Ígéretet
Kaptam vissza
Ítéletet
Magam adtam
Enyhítésre
Kérted legyek
Örök tiéd
Éles szemed
Hasít belém
Magam adtam
Enyhítésre
Kérted: Ölelj!
Kérted: Altass!
Kérted: Csókolj!
Kértem: Hallgass
Magam adtam
Enyhítésre
A por
Porlepte vágyak apró szusszanásai
mint, pergamen rózsa az asztalon,
ringatják el ösztöneim.
Ringatják – hagyom.
Rothadó érzés merevedik
a pókhálós sarokban,
döglegyek fürdenek
tejszínhabos
savanyú napokban.
Zöldes mennyországom penészes kenyerét,
avasodó szerelem keni,
miközben rá a feltétet,
húsomból
a halál szeli.
Már nem gőzölög a lélek,
A kanál is hideg.
A kanális hideg
jégdarabjain,
arcod néhány darabja lifeg.
Eltűnő eltűnődés…
Ami egykor eltörött,
ragaszthatod.
Repedések közt beléd mar
úgyis a fájdalom.
Hagytam.
Én hagytam ott.
Halni mentem
mert, úgy éreztem
más vagyok.
Embrión köldökzsinór,
anyán a gyermek,
megvetés, gyáva szemekben.
A por…
Alászálló lelkifurdalás
ürüléke.
Belőlem, belőled, belőlünk.
Utazó
Haldoklik kezemben a penna.
Betűk helyett tintavért fröcsög.
Mártott papír siralomháza,
a zsebben, velem együtt döcög.
Én is útnak eredtem végre.
Eldobva nőt és álmokat.
Elsötétült busz végében
még tákol nyelvem átkokat.
Keserű gyógyír a feledés!
Az évek olykor rám köszönve
mosolyognak, mintha vélnék:
Megállt az idő körülöttem.
A visszatérő
A környék még ugyanolyan:
öreg házak egymás után.
Megváltásra váró szemek
mögül néz a tegnap sután.
Szelíd a pap errefelé,
üvegét még meg-meghúzza,
három gyér miatyánk között
- Fülébe a cigány húzza.
Olcsó bor az utca végén,
ha leszáll az éj, az élet is.
Derengő fény kisablakból
sejtelmesen rád kacsint.
Éji bagoly az öreg bátya,
serceg a gyufa, ahogy rágyújt.
Besárgult ujj reszketegen
megőszült tincsekbe túr.
Éhes a hold, felfal mindent:
keserű füstöt, csillagot.
Aranyló szép udvarában
gyermekálmot ringatott.
Napfény szárít harmatokat,
mint könnyeket az ébredés,
kezeim közt folynak évek
csobogón - lélekvízesés.
A környék még ugyanolyan:
öreg házak egymás után.
Megváltásra váró szemek
mögül néz a jelen sután.
Itt születtem én is egykor.
Barátaim utcák, terek.
Zsiroskenyérrel kezemben
itt vagyok hát - újra gyerek.
Én szíveken tapostam
Altattam valóm,
Hogy ne láss be mögém.
Én szíveken tapostam.
Ezernyi kínon keltem át,
Csak hogy ember maradjak.
Öltem ölben nyugvó csecsemőt.
Otthonom sár mosta temető.
- sár mosta lélektemető.
Ne nézz szemembe!
Hagyd úgy a függönyt…
Én szíveken tapostam.
Fogammal téptem inas húst,
Haldoklót és halottat,
Ástam pusztakézzel, körömmel.
Minden nap egyszerű közönnyel.
- lélekölő közönnyel.
Én szíveken tapostam.
A szobrász
Vésőt adott kezembe az idő
s most faragom lelkem,
mint szobrász, az öreg gránitot.
Lepattogzott képzelet
hull lábaim elé, midőn
a csendben felzokog
évtizedes bánatom.
Tébolyt játszik szememben a perc,
amely rám borulva
takará el groteszk szobromat.
E merev arc anyámé:
Halott. Már nem sikolt, mert
kő szívét kivéste
a bennem rejlő indulat.
Egykoron
Egykoron egyek voltunk
Közös szív lüktetett bennünk
Ma már csak vegetálunk
S gyászzenét dúdol felettünk
Az idő
Egykoron bennem éltél
Élted örömöm-bánatom
Megkönnyezted helyettem
A mérhetetlen fájdalom
Kínjait
Egykoron érted éltem
Láncokon óvtad álmaim
Amíg te bilincsbe verve
Menekültél gyémántjaink
Fényein.
Elringatott
Magányom temeti az őszt.
Rám terül egy ócska nagykabát.
Barátnak fogadtam egykor -
Ő az egyetlen lelki társ.
Óv a hidegtől, a széltől,
hogy ha fázom, ottan legbelül.
Magamra karolom a kedvest,
s velem együtt elszenderül.
Dér-lepel őrzi az álmom,
régi cipőmön átfut a szél.
Fejem felett egy vén akác,
elhullott gyermekről mesél.
Azt is mondta ismer engem,
csak valahogy már más vagyok.
Felemelt kérges tenyerével
és csendesen elringatott.
Még néha félek
Amikor gyerek fejjel
meséket hittem,
s két kezemmel
kantákat vittem,
nem gondoltam
milyen egy érzés,
mikor anyám okozza
a legnagyobb vérzést
szívemben és számban egyaránt.
Nekem ezt hozta titkon a mikulás.
Torkon ragadott
a részeg élet.
Anyám képében
jött a végzet.
Apám meg messze
valami kínpadon,
motyogta magában:
Egyedül vagyok.
Én is és akkor mi van?
Adtam én is,
amit nekem adtak.
Pofont, élcet
és akkor mi van?
Magamból csak annyit adhatok
amennyit ősök, belém raktatok.
Azért, nem csak
verést kaptam.
Néha az öledbe,
fejemet hajtva
szipogtam át az éjszakát,
mint kisgyerek,
ki megnyugvást talál.
Pedig már felnőttként
írom soraim.
Egykor volt
fű és kokain.
Nagyon sok dolog az életben.
Tártam az ajtót szélesre,
hogy jobban kilássak
magamon.
Volt úgy hogy megyek,
de döntöttem: Maradok.
Mert amíg hiányzok másnak,
fiamnak, társnak,
a világnak ezzel, igenis tartozom.
Láttál már engem meggyötörten.
Nem szégyen az ha összetörtem
minden álmom
és a számon reszketve
tör ki a szó: Sajnálom.
Mert a lényeg
hogy belátom hibám
és ha vitát szül, vádlottá válva
sem teszek lakatot a számra.
Kimondom hát még egyszer:
Sajnálom.
Az igazamért, viszont
harcolok bátran,
még ha éles szálka
is vagyok más szemében.
Mindig belenézek
mindenki szemébe,
mert nem tudhatom
mi rejtőzhet a zakó mellényzsebében.
Talán kés, talán revolver.
Álltam szembe velük nem egyszer.
A reszkető kéz bizonytalan.
Amikor nem számítasz rá,
meghúzza a ravaszt.
Manapság már lenyugodva élek,
de vannak napok
amikor félek
tőled, az italtól,
attól a homályos alaktól,
aki a tükörből
mosolyog rám,
miközben pár
sort vetve
nyomot hagy
a papír legalján.
Még néha félek.
Nevem a világ
Világból futva
Erdőbe érek
Magam maradtam
Szemben a széllel
Vágnak az ágak
Bőrömbe tépnek
Árnyékok közt is
Nézek az égre
Nézek az égre
Semmit se látok
Fejemen ott ül
A jó magyar átok
Billog a szívben
Serceg a bánat
Idegen vagyok
Szerte hazámban
Szerte hazámban
Otthonom nincsen
Erdőket járom
Ez minden kincsem
Búval és bajjal
Telítem gyomrom
Otthonom ásom
Kiszáradt dombon
Kiszáradt dombon
Hervadó virág
Keresztre véste
Nevem a Világ
a pillanat alkonya
utolsó perceim egymás
vállán törtetnek
a bemattult idő
lüktető homlokán
ott izzadok köztük én is
mint lüktető hús
a pillanat alkonyán
Békét kötöttem
Békét kötöttem a halállal.
Még nem barát,
de nem is ellenség.
Egyszerű mozdulat:
olyan emberi.
Csontot ráz az őszi szél.
Agnija
Tiszta, fekete szemek
rabjaként
óvlak akarva- akaratlanul.
Múltamból ölellek
- a moston át -
a jövőbe, amíg az eső csitul
odakint.
Idebent már szárad.
Derült égből,
semmiképp sem
a mára.
Arcod kezemben,
sóhajod legbelül,
szívem a szívedben
mélyen elmerül,
amint a vállamon
elszenderülsz.
Egyszer ha meghalok
Egyszer, ha meghalok,
vers leszek.
Szavak, szótagok,
rendszerben
megszerkesztett
érzéki mondatok.
Feltörő indulat,
mely szíveden fészkel,
megszokott gondolat,
kopott ékszer,
ami fényesen ragyog,
ha másban nem, benned.
Egyszer, ha meghalok.
- Írj! –
Ezt kell majd tenned.
