Ásatási jelentés

 

2013. 09. 23-28.

Ásatásvezető: Mordovin Maxim

Munkatársak: Vargha Mária és Zandler Krisztián

 

2013 szeptemberében a Drégelypalánk felett emelkedő Várhegyen, Drégely várának déli végében megelőző feltárást végeztünk egy korábbi, 2006-ban lefolytatott, Majcher Tamás vezette próbaásatás folytatásaként. A feltárásnak kettős célja volt, mindkét esetben a következő évre tervezett műemléki helyreállításhoz kapcsolódóan. Az első – az építészeti tervekhez szükséges szintadatok megszerzése; a második – a helyreállítandó falak, ill. az ismeretlen részletek feltárása.

A kutatás pontos helyszíne a vár déli végén, a vár legkorábbi részének helyet adó sziklától egy sziklaárok által elválasztott sziklatömb volt, melyen már a kutatások megkezdése előtt is falszakaszok maradványait lehetett nyomon követni. A szabálytalan formájú szikla felszínén a falomladékokat magában foglaló kultúrréteg kúpos feltöltést képezett, középen alkotva legvastagabb rétegsort. A 2006. évi ásatás során két szondát nyitottak a sziklatömb nyugati felében – 7. és 8. számmal (ld. melléklet 1.). Az ásatásról – az összesítő felszínrajzon kívül – dokumentáció nem áll rendelkezésre, így csak feltételezni tudjuk, hogy a már a felszínen is látható falszakaszok helyzetét és vastagságát tisztázták, ill. az északnyugati sarokban egy kályhaalap kerülhetett elő. A kutatások alapján annyi mindenképpen kiderült, hogy itt a vár egy déli elővédműve állt, egy olyan ágyútorony, mely a török támadás előtt épülhetett. Már csak a 2013. évi kutatás során derült ki, hogy a szóbeli elmondások ellenére – a helyszín nyugati fele nem lett teljesen feltárva, ahogyan az egykori járószintet sem érték el.

A 2013. évi kutatást két szonda kijelölésével kezdtük. A 2013/1-es szelvény a szikla délkeleti negyedében helyezkedett el, nagyjából 4x3,5 m-es alapterületű volt. Ettől északra, egy 1 m-es tanúfal meghagyásával jelöltük ki a kb. 4x5 m-es 2013/II-es szelvényt. Mivel látható volt, hogy az utóbbitól nyugatra még mindig jelentős feltáratlan terület terült el, s a tervezéshez mindenképpen szükséges volt a falak helyzetére és irányára, itt – egy újabb 1 m-es tanúfal után – nyitottuk meg a 4x4-es méretű 2013/3-as szelvényt. A terep adottságai miatt mindegyik szelvény szabálytalan, inkább körcikk formájú volt.

A feltárás során három meghatározó réteget figyeltünk meg. A legfelső a falomladék és a modern humusz keveredéséből alakult ki (SNR-001-003), kb. 15-20 cm vastag. Alatta kezdődött a vastag pusztulási feltöltés, mely már részben az épület természetes pusztulásával jött létre. Erre utal a kisebb mértékű rétegződése, mely főleg a 2013/2. szelvényben volt megfigyelhető (ide tartozó rétegek: SNR-005; SNR-008; SNR-012). Ezek alatt értük el az eredeti járószintre boruló, az épület használatával és erőszakos pusztulásával összefüggő kultúrréteget (SNR-010; SNR-011; SNR-016). Ezek mind a legkorábbi járószintre fedtek, melyet részben a szikla felszíne (2013/3. szelvény), részben egy mesterséges, döngölt agyagos feltöltés (2013/2. szelvény – SNR-015) jelentette.

Az építmény falainak megtartási foka eltérő volt. Legrosszabban az eróziónak leginkább kitett délkeleti részen (2013/1. szelvény) maradtak fenn, ahol a falvonulat határai helyenként csak a vésett sziklafelszín és a rajta látható habarcsnyomok alapján volt rekonstruálható. Jól meg lehetett figyelni azonban itt is – és a 2013/2. szelvényben is ‑, hogy a természetes sziklahasadékokat a falalapozások helyén másodlagosan felhasznált, általában törött téglákkal töltötték ki. A 2013/1-es szelvény területén a belső járószintet csak egy nagyon kis foltban értük el, a többi a tanúfal alá esett. Az északkeleti és az északnyugati szelvényekben a falak már jobb megtartásúak voltak. Egyaránt megfigyelhettük az oldalsó hosszanti (keleti és nyugati) védőfalakat és a keresztirányú (északi) zárófalat. A falvonulatok alapján meg tudtuk erősíteni, hogy a drégelyi vár déli kapujától még délebbre lévő sziklán egy oválishoz közelítő, de inkább szabálytalan alaprajzú ágyútorony emelkedett. A támadásnak kitett falai rendkívül vastagok voltak: nyugaton 3,5-3,8 m; keleten 2,5-2,8 m. Az északi oldalon, a falszoros irányába a zárófal mindössze 70 cm vastagságú volt.

A 2013. évi feltárás során egy ágyúlőrés is előkerült. Ez a keleti oldalon helyezkedett el, a várkapu felé vezető útra nézve. Ennek vízszintesre faragott, lépcsőzetes kialakítású alja volt, s kifelé szűkülő oldalai.

Az ágyútoronynak bonyolult megközelítési rendszere volt. Egy kizárólag gyalogos megközelítési lehetőség nyílt a keleti fal északi szakaszán (2013/2. szelvény). Itt a védett sziklaszoros kapuja mellől egy sziklába vésett folyosó indult az ágyútorony sziklaplatójához, vagyis az ágyútorony falához. Az íves folyosó alját habarcs töltötte ki, vagyis itt egy lépcső lehetett. A lépcső valamilyen – egyelőre nem rekonstruálható ‑ módon az ágyútoronyhoz vezetett, ahol egy kisebb forduló után befordult egy keskeny ajtóhoz, melynél két lépcsőfok vezetett le az ágyútorony járószintjére. A két lépcsőfok másodlagosan felhasznált gótikus kőfaragványokból állt.

A torony másik, jóval szélesebb „bejárata” az északi oldalon nyílt. Itt, a keskeny falon egy jóval szélesebb nyílás volt, melynek két szélén, a fal belső oldalán egy-egy perselykő került elő. A perselykövek elhelyezkedéséből arra következtethetünk, hogy a kapu kifelé nyílt. A keleti perselykő (2013/2. szelvény) egy tojásformájú kőből lett kifaragva, míg a nyugati egy kocka alakúból. Az utóbbi talán szintén egy másodlagosan felhasznált kőfaragvány lehetett. A nyugati perselykőtől még nyugatabbra egy faragott kövekből álló masszív alapozás került elő. A kapuhoz való közelsége és a felületén lévő nagyméretű vaslemezek alapján kézenfekvő magyarázatnak tűnik, hogy ez volt az ágyú- és lőszeremelő daru alapozása, s éppen a katonai felszerelés beemelése miatt volt szükség az egész északi nagyméretű kapura. A kapun kívül egy kisebb rámpa lehetett, mely részben sziklába lett faragva, részben fából készülhetett. Az utóbbira több egyértelmű nyom is utalt, a szikla oldalába és aljába faragott gerendafészkek formájában. Valószínűleg a daruval beemelt felszerelést erre a rámpára helyezték, s onnan már betolták (behúzták) az épületbe.

Az ágyútorony északnyugati sarkában, a nyugati falban egy kisebb fülkét alakítottak ki. A fülke alja nagyobb faragott kövekkel volt kirakva, ezeket átégett agyagréteg borította. A jelenséget leginkább egy kandallóhelyként értelmezhetjük. Kályhának ezért nem alkalmas, mert három felülete is kőfal lenne, s ezzel kifejezetten pazarló lett volna. Ettől függetlenül az ágyútoronyban biztosan kellett lenni egy szemes kályhának is, amire nagy mennyiségű, vörös anyagú, erősen bordázott felületű, összeszűkülő végű, poháralakú kályhaszem utal. Ilyen kályhaszemekből minden szelvény területén kerültek elő töredékek.

Az ágyútorony fedése fából készülhetett. Erre több részlet is utal. Egyrészt az omladékban nagy mennyiségű vasszeg került elő, másrészt a falomladék térfogatából egy boltozatra már „nem tellett” volna. Ezek alapján az ágyútornyot úgy rekonstruálhatjuk, hogy egy szabálytalan alaprajzú, kelet és dél felé néző ágyúlőrésekkel áttört, északkelet felől gyalogosan megközelíthető, észak felől felszerelés-beemelő kapuval rendelkező egyszintes épületen egy feltehetően rejtett vagy sátortető helyezkedett el.

Az épület – építészeti jellege alapján legkorábban a 16. században épülhetett. A történeti adatok alapján ezt könnyedén leszűkíthetjük. Nem tűnik valószínűnek, hogy egy egyházi kezelésben lévő várat indokolatlanul egy ágyútoronnyal erősítenék meg. A megalapozott indokot erre először Buda 1541-es, legkésőbb pedig Nógrád 1544. évi eleste szolgáltatja. Tudjuk, hogy Drégely, számos más nógrádi várral együtt, 1552-ben, egy háromnapos ostrom után elesett, s szerepét utána, az 1570-es évektől Drégelypalánk új erőssége vette át. Az utóbbi miatt vethetjük el azt a lehetőséget, hogy törökök építették volna az ágyútornyot. Mindezek fényében az építés ideje 1541/1544 és 1552 közé szorítható.

A korábbi hiedelmekkel ellentétben már az írott források is egyértelműen elárulják, hogy Szondi György hősies ostroma után a vár még jó ideig használatban maradt. Úgy tűnik, hogy a védelem hősiessége ellenére a három napi ágyúzás nem okozott komoly károkat az épületekben, s a vár eleste után azonnal török helyőrség került bele. A feltárt ágyútornyon nincsenek erre az időszakra keltezhető pusztulási rétegek vagy bármilyen egyéb nyomok. Minden bizonnyal, a Tizenötéves háborúban Drégely vára is visszakerült a keresztény csapatok kezére. Egyértelműen jelzi a vár 17. századi használatát is az ágyútorony járószintjén, a keleti lőrés mellett talált visszakarcolt díszű, ólommázas táltöredék.

Az ágyútorony pusztulása leginkább természetes módon történhetett. A járószintjén nincsenek vastag pusztulási rétegek, sem jelentősebb in situ leletek. A legalsó rétegből vastöredékek, szórt kerámiatöredékek és állatcsontok kerültek elő. A falomladék maga tartalmazott nagyobb mennyiségű ólom és vas puskagolyót. Ez utóbbi önmagában keltezhetetlen, így csak a két ismert ostrom valamelyikéhez (vagy akár mindkettőhöz) tudjuk azokat kötni. Valószínűnek tűnik, hogy valamikor a 17. század második felében, a vár felhagyása után a torony is pusztulásnak indult. A használható tárgyakat elvitték belőle, a kályhát széttörték, a kályhaszemeket szétdobálták. Amíg még állt a tető, a toronyban laktak, a padlót tüzeket raktak, majd a födém beszakadásával megindult a megállíthatatlan pusztulása.

Az ásatással párhuzamosan a vár oldalában műszeres (fémkereső, GPS) terepbejárást végeztünk. Ennek során nagyobb mennyiség fém- és kerámialeletet gyűjtöttünk össze, többségüket az ágyútorony nyugati és déli oldalain. Említésre méltók közülük egy 15. század második felére keltezhető gyertyatartó, könyvveretek, egy Árpád-kori vésett díszű gyűrű, különböző ruhadíszek (csatok, gombok) és számos pénz (középkortól a 17. századig).