A falu a Gyöngyös-sík legészakkeletibb szegletében fekszik, a Kőris-patak mentén. A megye északi részén, a 86-os út mellett található kis község. A főútnak és a vasúti megállónak köszönhetően elérhetősége egyértelműen jónak mondható, Sárvár 19, Szombathely 23 km távolságban fekszik. A település első okleveles említése 1465-ből ismert. Egyes helytörténeti írások szerint valószínű, hogy a XII-XIII. században lakott hely volt. Etimológiája az ótörök „temír-temür“ szóra vezethető vissza, amelynek jelentése „vas“. A középkorban és még a XVIII. században is Pósfát „Tömörd“-ként említik. Egyes feltételezések szerint ez Árpád-kori vasművességre utal. E területen királyi-kiránynéi szolgáló népek éltek és a mai Pósfa névadója az itt élő Pósa-család lehetett. Pósafalva az előtagként szereplő Pósa (Pál), utótagként a birtokos személyraggal ellátott „falu“-ból tevődik össze. A község római katolikus temploma XVIII. századi eredetű. Egyhajós, félköríves, keletelt szentélyű, déli oldalán sekrestyével. Alaprajza és arányai alapján román kori templom, 1879-ben romantikus stílusban bővítették és átalakították. Szent Jakab tiszteletére szentelték. 1758-ban Répceszentgyörgy filiája, 1945-64-ig – mint filia – Felsőszelestéhez tartozott, majd onnantól ismét Répceszentgyörgyhöz. Az 1804-es népösszeírás adatai szerint a házak száma 10, a családok száma 46, a lakosoké 159 fő. Zömében zsellérek és uradalmi napszámosok. Birtokosai köznemesek: a Pósafalvi-, a Tulok- és a Vági-családok. Földesurai: Szentgyörgyi Horváth Lajos, Dr. Tulok Lajos, Leszner György, Domjánszegi Domján Lajos. Az 1930-as népszámlálás szerint a házak száma már 71, lakosainak száma 416 fő. Sokáig kizárólag földművelésből éltek, mivel a földesúri és a közeli püspöki birtokon dolgoztak. A második világháborút követő időszakban először a kiosztott saját földön, majd 1951-től termelőszövetkezeti gazdálkodási formában próbáltak megélhetési forrást találni. A későbbi években egyre több lett az ingázók száma, a közeli Sárvár és Szombathely munkahelyeire, ipari üzemekbe járva.

Pósfa ahol élek

Das Dorf liegt am Kőris Bach, im nord-östlichsten Zipfel der Gyöngyös Ebene. Sie ist eine kleine Gemeinde im nördlichsten Teil des Komitats, an der 86er Hauptstraße. Dank der Hauptstraße und der Bahnstation kann ihre Erreichbarkeit für gut betrachtet werden, Sárvár liegt 19 km, Szombathely 23 km weit entfernt. Die erste bekannte urkundliche Erwähnung der Siedlung ist aus dem Jahre 1465. Nach manchen ortsgeschichtlichen Schriften ist es wahrscheinlich, dass sie in den 12-13. Jh. ein bewohnter Ort gewesen ist. Ihre Etimologie kann auf das alttürkische Wort „temír-temür“ zurückgeführt werden, das „Eisen“ bedeutet. Im Mittelalter und auch noch im 18. Jh. wird Pósfa als „Tömörd“ erwähnt. Manche nehmen an, dass das auf die Schmiedekunst der Árpádenzeit hinweist. In diesem Gebiet lebte ein Dienstvolk der Könige, Königinnen, und der Namensgeber des heutigen Pósfa dürfte die hier lebende Familie Pósa gewesen sein. Pósafalva wird aus dem ersten Wort Pósa (Paul) und aus dem mit dem possessiven Suffix versehenen Wort „falu“ (Dorf) zusammengesetzt. Die römisch-katholische Kirche des Dorfes stammt aus dem 18. Jh. Sie ist einschiffig, das rundbogenförmige Sanktuarium geht nach Osten, die Sakristei befindet sich an der Südseite. Auf Grund ihres Grundrisses und ihrer Proportionen ist sie eine romanische Kirche. Sie wurde 1879 im romantischen Stil aus- und umgebaut. Sie wurde zum Ehre des Hl. Jakab (Jakob) eingeweiht. Im Jahre 1758 ist sie die Filie von Répceszentgyörgy, von 1945 bis 1964 gehörte sie – als Filie – zu Felsőszeleste, dann von nun an wieder zu Répceszentgyörgy. Auf Grund der Angaben der Volkszählung 1804 ist die Anzahl der Häuser 10, die Anzahl der Familien 46, die der Einwohner lautet 159 Personen. Sie waren überwiegend Einlieger und herrschaftliche Tagelöhner. Die Gutsbesitzer sind Kleinadeligen: die Familien Pósafalvi, Tulok und Vági. Die Gutsherren: Lajos Szentgyörgyi Horváth, Dr. Lajos Tulok, György Leszner, Lajos Domján von Domjánszeg. Laut der Volkszählung 1930 ist die Anzahl der Häuser schon 71, die der Einwohner lautet 416 Personen. Sie lebten lange ausschließlich vom Ackerbau, weil sie in den Ländereien der Gutsbesitzer und in den nahe liegenden bischöflichen Ländereien arbeiteten. In der Zeit nach dem zweiten Weltkrieg versuchten sie zuerst auf den aufgeteilten eigenen Feldern, dann ab 1951 in der Wirtschaftsform der Produktionsgenossenschaft eine Einnahmequelle zu finden. In den folgenden Jahren nahm die Anzahl der Pendler immer mehr zu, die Arbeit in den Arbeitsplätzen, industriellen Betrieben der nahe liegenden Städte Sárvár und Szombathely fanden.

Lying in the north-eastern corner of the Gyöngyös-plain, along the stream Kőris, Pósfa is located in the northern parts of the County, at main route 86. Due to the main route and its railway station, it is clearly easy to access. The village lies at a distance of 19 and 23km from Sárvár and Szombathely, respectively. Pósfa was first mentioned in a writ from 1465. Some papers on local history, however, believe that the place was inhabited already in the 12th or the 13th century. The name Pósfa originates in the old-turkish word ‘temir or temür’ which means iron. In the Middle Ages and up until the 18th century Pósfa is often referred to as Tömörd, which is regarded as evidence of iron-making in the Árpáds’ Age. The area was once inhabited and owned by royal servants and the name of today’s Pósfa was probably given by the local Pósa family. The name Pósafalva was put together by combining the family name Pósa (the owner’s Christian name was Pál) and the word falva meaning ‘his village’. The local Catholic church dates back to the 18th century. The church has a single aisle and a semi-circled sanctuary, looking eastwards, and a sacristy on its southern side. Its layout and proportions suggest that it was a Romanesque church, rebuilt and extended in 1879 in Romantic style. The church is dedicated to St Jacob. In 1758 it was the affiliate of the village Répceszentgyörgy, and between 1945 and 1964 it was the affiliate of Felsőszeleste, and from 1965 on again that of Répceszentgyörgy. Data from the general census in 1804 show that the village had 10 houses and altogether 46 families with 159 local residents most of whom were tenants and day-workers in nearby estates. At the time the village was owned by members of the lower nobility, the Pósafalvi, the Tulok and the Vági families. Its squires included SZENTGYÖRGYI HORVÁTH Lajos, Dr. TULOK Lajos, LESZNER György and DOMJÁNSZEGI DOMJÁN Lajos. Data from the general census in 1930 show already 71 houses and a population of 416 most of whom lived from agriculture only as they worked on the fields on their squire and on the bishop’s nearby estate. The locals tired to live on the yields of plots allocated to the families after WW II and from 1951 on they were employed by the local agricultural cooperative. The past few decades saw the number of commuters to Szombathely and Sárvár grow steadily, most of whom are employed by industrial plants.