Régi megsárgult iratok igazolják, hogy Dombrád mezőgazdasági kultúrája minden időben gazdag volt. A ma élők szívesen emlegetik, hogy apjuknak, nagyapjuknak, dédapjuknak hol, melyik dűlőben, mennyi földjük volt. Az erőszakos téeszesítés nagyon megtörte a magángazdálkodás hagyományait. Nyomában fokozatosan megszűntek az évszázadok során kialakult és folyamatosan átalakuló, formálódó falusi népszokások. Ugyanakkor a gazdáktól elvett földön a közös gazdaságok új növénykultúrákkal, nagyüzemi módszerekkel gazdagították a mezőgazdálkodást, s a kezdeti néhány év után tisztes megélhetést, nyugdíjat adtak a parasztembernek. Sajátos helyzetet eredményezett, hogy a téeszesítés után is megmaradhatott a gazdák szőlője, még akkor is, ha a háztáji földből a szőlő területét levonták. Idős paraszt emberektől azt is tudjuk, hogy alig félévszázaddal ezelőtt a magángazdálkodás idején még a legnehezebb őszi betakarítás közepette is talált a parasztember lehetőséget a pihenésre, a szórakozásra. A kender kisparaszti feldolgozása a törés, tilolás, dörzsölés, majd a fonás a hasznos munka mellett a vidámság lehetőségeit is kínálta főként a fiatalság számára. A kukorica betakarításakor a suskolás, vagyis a kukoricahántás, a kötözött tengeri éjszakába nyúló munkálatai, aztán a szilvamagolás, a lekvár főzés adott vidám szórakozási lehetőséget a paraszt fiatalok számára. Az őszi időszakban voltak a messze földön híres dombrádi sorozó és bevonuló bálok, a pántlikás kalapú regruta legények által a kedvesüknek vitt zenés búcsúszerenádok. Nagy tekintélye volt a faluban, ha valaki új tulajdonosként, örökösként Önteleken vagy Dombrádon hegyközségi tagságot szerzett, s néhány sor szőlőhöz jutott. Akkor még a névnapi, karácsonyi köszöntőket, barátokat, napszámosokat, a jószágot a legelőre hajtó pásztorokat a sörös korsóknál lényegesen kisebb decis pohár rizlinggel, ezerjóval, polyhossal, erdei fehérrel, ferivel, a XIX. század második felében a filoxéra által kipusztított szőlő helyett telepített amerikai fajták (Delaware, Othello, Izabella, Noah) borával kínálták. Tény, hogy a múlt (a XX.) század második felének közepéig még jobban tudtak az emberek mértéket tartani, s azt a gazdát, akinek szőlője, bora volt, még az 1950-es, 1960-as években is megsüvegelték a faluban. A hágóhegyi, az égetőhegyi, a dévéresi, a dombrádi (Ó)szőlőben és a remetehegyi homokdomb futóhomokját megkötő szőlőültetvényeken a gazdák takaros rendet tartottak nemcsak a szőlősorok között, de a dűlő utakon, a szőlőgarád (kerítés) és a hegyközségi kezelésben álló kutak körül is. A régi szüretek pedig a munka ellenére is családi, rokoni, baráti közösséget erősítő ünnepnek számítottak. (Orosz K., 2001.)

A SZÜRETI MULATSÁG KIALAKULÁSAPontosan nem tudjuk, hogy a szüreti szokások, a fiatalok szüreti felvonulása mióta tekinthető kisebb-nagyobb megszakításokkal közösségi hagyománynak. A régi öregek és az egyházi feljegyzések szerint már az előző századokban, nagyszüleink gyerekkorában is voltak – s nemcsak az uradalmakban – szüreti ünnepségek. Sajátos dolog, hogy már a II. világháború előtt is az önkéntes tűzoltó egylet patronálásával és közreműködésével bonyolították a szüreti felvonulásokat. Ez aztán a háború után, s leginkább az 1950-es évek elejétől a diktatúra nyomására egy kicsit hangsúlyosabbá is vált. Mint minden szőlős településen, Dombrádon is ősszel a szürethez kapcsolódó szokások, s leginkább a szertartásosan előkészített szüreti felvonulás mozgatta meg legjobban a falu apraját, nagyját. A lányok maguk hímezte magyaros viseletet: rávarottas szoknyát, pártát, pruszlikot, a fiúk bő ujjú ünögöt (vászoninget) vászongatyát, árvalányhajas kalapot, lajbit öltöttek, s lóháton kísérték a daloló, táncoló csoportokat, a szekérre rakott szőlőprést, hordót, kádat, no és az ízlésesen megépített szőlőkoszorút. A szüreti felvonulók szabad elvonulásáról, a közlekedés eltereléséről, a rendőrök segítségével, hosszú ideig a tűzoltók gondoskodtak. Híres dombrádi magyar vagy cigánybandák: a balatoni Hoksz fiúk magyar zenekara, Horváth Gyula, Gombos Jaszi, Balogh Gyula cigány bandái, a Nagy József tangóharmonikás és Zson Sándor dobos vezette „Vidám fiúk” zenekara húzták a szüreti talpalávalót, a kéményseprő, a kacsás meg a libás pedig szórakoztatták a szépszámú nézősereget, zavargatták a népes gyerekhadat. Előfordult, hogy a kéményseprő – a Cocónak csúfolt tiszaújsorosi Szabó János – a fehér lovát feketére meszelte, s szegény ló önmagától, no meg a csúfolódók hadától annyira megijedt, hogy még a kerítésnek és a ház falának is nekidobálta a lovasát, s viselkedésével évekig beszédtémát adott a falu fiainak, lányainak. A háború előtt az idősek szerint a szekér elé fogott bivalyok a vénasszonyok nyara melegében beleborították a csőszlányokat a páskomi pocsolyába. Miközben a pocsolyában hendergőző bivalyokat a hajtók hiába próbálták az erős korbácsokkal felállásra bírni, a parton, a más kárán örvendezőket a kéményseprőnek öltözött mókamester maszatolta össze. Végül is a szüreti felvonulás többnyire a szegényebb rétegek, a kisparasztok színpompás felvonulása, igazi népünnepély volt. Valójában a népszokások és hagyományok őrizőjének is jobbára ez a réteg tekinthető. A telkes jobbágyokból lett tehetősebb középparasztok nem szívesen vegyültek még ilyenkor sem a szegényebbekkel, a „zsöllér” napszámosokkal. Kivételek persze mindig akadtak, s a mai időnkben ilyennek számított Vajda Menyus, aki az 1950-es évek elején-közepén egyik fő szervezője volt a szüreti felvonulásoknak. E mögött azonban már az új hatalom ifjúság-mozgalmi oszlopa: a DISZ, majd a MADISZ szervezet állt. Az 1950-es évek eleji kulák üldözések és a kitelepítések idején pedig politikai sugallatra távolságtartás a parasztok között csak növekedett. Az azonban mégis igazi seregszemlévé tette a szüreti felvonulást, hogy a lovaikra – rangtól függetlenül – mindig is büszke dombrádi gazdák szívesen odaadták a cselédeiknek, napszámosaiknak a felvonuláshoz a lovaikat. Így a szüreti felvonulást olykor a 40-50 lovas csőszlegény vezette. Őket a legszebb lovak által húzott hintón a legények által választott „hegybíró” követte. A szüreti felvonulást azonban a fényesre csutakolt pejek, szürkék, vasderesek által húzott szekereken daloló csőszlányok tették igazi seregszemlévé, a falu ünnepévé. Ők még az 1950-1960-as években sem szálltak le a szekérről, hogy a falu különböző csomópontjain táncoljanak, de dalaiktól és a zenekaroktól hangos volt az egész falu.

A TÉESZESÍTÉS HATÁSAI

Tény az is, hogy az 1980-as évek végéig a szüreti mulatság a szőlő éréséhez igazodott. Akkor még nem kellett attól tartani, hogy akár október közepén – élősködő szemléletű emberek – ellopják nemcsak az érett szőlőt, de még szőlőkarót is, mint manapság. Ennek az eredménye, hogy az a néhány gazda, aki még vállalja a bosszankodást a zsiványokkal, az utóbbi években augusztus végén, szeptember elején leszüreteli a termést. Tekintettel arra, hogy a szüreti felvonulás és a másnap reggelig tartó bál a szőlőfürtök nélkül elképzelhetetlen, a szüreti ünnepségek időpontját is a korábbi szüretekhez igazították. A mezőgazdaság erőszakos termelőszövetkezetesítése után jó időre feledésbe merültek ezek a szokások. A szüreti felvonulásokhoz elengedhetetlenül szükséges lovakat ugyanis előbb a téeszbe kellett adni, majd onnan nagy részüket – akkor úgy mondták – „elvitték a baráti országokba, főként a megszálló Szovjetunióba”, s aztán az agyonhajszolt, kiöregedő párákat százával vitték a hazai vágóhidakra, jóllehet a lókolbász így is hiánycikknek számított az országban. S a lovak helyett a több-lóerős traktorok járták a dombrádi határ dűlőit, földjeit, s lassan a nagy múltú dombrádi lótenyésztés hagyományai, majd kis fáziskéséssel a szüreti alkalmak is feledésbe merültek. A csőszlegény, csőszleány korba jutott dombrádi fiatalok ugyanis az ország más vidékein keresték a boldogulásuk útját. Aztán az 1980-as évek elején az ingázók, az iparban, kereskedelemben vagy éppen a helyi tsz-ben és a tanácsnál dolgozó, egykori szüreti felvonulók fiait, lányait a helyi Művelődési Ház munkatársai aprólékos munkával maguk köré gyűjtötték. Velük együtt megannyi buktatón át gyűjtötték össze, elevenítették fel az egykori szüreti szokásokat. Ezeket a jövőre, no és az unokákra gondolva videón is megörökítették. S nagy öröm, hogy a legújabb kori, dombrádi szüreti felvonulásokon mindig volt mit videóra rögzíteni. Előbb a parádés kocsira ültetett magyaros ruhájú fiúk, lányok vezették a felvonulókat. Őket a sokat mókázó kacsások, a szerényre méretezett, s már nem a szekéren, hanem a legények által vitt szőlőskoszorú, punkfrizurás leányokból, fiúkból álló néptáncosok követték. Nekik Gombos Józsi cigánybandája húzta, és az általános iskola énekkara dalolta a talpalávalót. Az új, a régi szüreti hagyományok egyes elemeit még hasznosító szokás szerint ugyanis a fiatalok leszálltak a szekerekről, s szinte az egész falut végigtáncolták. Aztán már szekér nélkül, menettánc-szerűen járták a település utcáit, s minden útkereszteződésnél nagy tapssal hálálta meg a szokatlanul sok érdeklődő a hagyományápoló fiatalok bemutatóját. Szántó Jancsi a régi híres kacsás hagyományokat elevenítette fel, s a hápogni alig akaró, pórázon vezetett kacsát olykor, természetesen „véletlenül”, elengedte. Lett is nagy riadalom a táncosok meg a nézők között, amíg újból kézre került az esti szabadtéri táncmulatságon a szőlőkoszorúval együtt kisorsolt kacsa. A nagyközség vezetői is elismeréssel szóltak a népszokásokat ápoló fiatalok és a művelődési házi szervezők törekvéseiről, amikor a község főterén ünnepélyesen köszöntötték a felvonulókat és a nézőket. Mint mondták, motorizált világunkban sem feltétlenül kell minden értéktől szabadulni, csak azért, mert régi. Sőt! Őrizzünk meg minél többet azokból a szokásokból, hagyományokból, ami közösségkovácsoló erejével az egész falu hangulatát kedvezően befolyásolhatja, a fiatalokat összetartja.

ÚJKORI MULATSÁGOK

Az 1983-ban újrainduló szüreti ünnepségek rendezésében az Ady Endre Művelődési Ház és Könyvtár ifjúsági klubjának fiataljai: Szántó Magdolna, Révész Sándor, Fülöp Imre, Bányácskai Zsuzsa, Szikszai Zoltán, Csáki Éva, Csáki Zoltán, Ágoston Pál, Szántó Erika, Almási József, Orosz Ferenc, Nagy Sándor és Vincze Menyhért vállalták a legnagyobb munkát. Az országban a TV, a videó hatására abban az időszakban felerősödő közömbösség, befeléfordultság idején ezek a fiatalok „csak azért is” tenni akartak valamit. Balajti Zoli, Gyerák Bandi, Harsányi Zoli (Dzsoni) tangóharmonikával, Gombos Jaszi cigányzenekarával húzta nekik a talpalávalót. S az akkori „átkosban” is voltak olyan vezetők, akik nemcsak külső szemlélői, de támogatói is voltak a fiatalok szüreti lendületének. A Petőfi MGTSZ fogatokkal, a Dombrád és Vidéke ÁFÉSZ és a tanács a költségek egy részének átvállalásával, Gombos János, Teremi Kálmán és Balla Sándor a lovas fogatok díszítésével és hajtásával segítették a szüreti hagyományok és szokások legújabb kori felelevenítését. Sajnos az akkori táncosok, fogatosok közül már többeket hazaszólított a Teremtés Ura. Akik az 1980-as évek közepén a szüreti táncosok közösségének erősségei voltak, azok közül ma már Bíró Marianna gyermekorvosként; Tóth Anikó, Budaházi Annamária, Harsányi Erika, Szanyi Julianna, Ágoston Julianna, Fábián Katalin pedagógusként; Ardó Annamária, Lukács Angéla, Rittli Szilvia közgazdászként és jogászként; Tóbiás József politikusként; Tóth Ibolya, Tóth Erzsébet, Tóth József, Révész Sándor, Nagy Sándor és Csáki Zoltán vállalkozóként; Vincze Menyhért népművelőként gazdagítják településünket és a magyar társadalmat. 1986-tól új táncos-lábú fiatalok kapcsolódtak a szüreti felvonulókhoz: Siska Géza, Barati Ottó, Gombos Attila, Juhász Szilvia, Harsányi Valéria, Szikszai József, Szécsi Krisztina, Szántó Imre, Hermel Albert, Széplaki Lenke, Vincze Zoltán, Katona László, Szántó László, Berencsi Attila (Dai), Berencsi Zoltán, Ágoston Lívia, Samu Anikó, Kocsis Zoltán, Kovács Attila, Szántó András, Szántó János, Oszlánszki Attila és mások. Érdekességként említjük, hogy Révész Sándor településünk híres lakodalmi vőfélye, szüreti táncos párját, Tóth Erzsébetet vette feleségül, s hasonlóan alakult Szikszai Zoltán és Csáki Éva, Oszlánszki Attila és Ágoston Lívia élete is. A hagyományápolást, a néptáncosok becsületét és rangját olykor a véletlen is emelte. Történt ugyanis, hogy a kisvárdai színház statisztákat keresett A falu rossza című előadáshoz. Pribula László és Szeregnyei László a gyulaházi és a dombrádi néptáncosokat hívta meg statisztának. Az előadást négyszer adták elő – Józsi az úthengerrel (Szabó Sándorral) az élen – a színészek, ahol a dombrádi táncosok bemutatkozhattak. Egy budapesti tánctanár tanította be az öt dombrádi tánc-párnak a koreográfiát. A fellépő táncosok a következők voltak: Ágoston Lívia – Oszlánszki Attila, Budaházi Annamária – Szántó Imre, Szántó Erika - Vincze Menyhért, Csáki Éva – Szikszai Zoltán és Ágoston Júlia – Almási József. Valójában ők alkották éveken keresztül a szüreti felvonulásokon is a tánccsoport magvát. Az 1983-tól felújított szüreti hagyományokhoz eredetileg kétévenkénti felvonulásokat tervezett a nagyközség vezetése. A fiatalok táncos kedve, erősödő közösségi élménye azonban évenkénti felvonulásokat eredményezett, s csupán egyetlen évben nem volt az óta szüreti ünnepség. Sőt, ügyes szervezéssel a dombrádi szüreti alkalmak a térség más településein működő néptánc csoportok alkalmi találkozója, fellépési lehetősége lett. Így felléptek településünkön a gyulaházai, ajaki, kisvárdai, cigándi, tornyospálcai, mándoki, tiszabezdédi és a dombrádi fiatalok. A Kelet-Magyarország tudósítója is azt írta: Ilyen még nem volt. S valóban, még a legöregebb dombrádiak sem emlékeztek arra, hogy régebben a II. világháború előtt, vagy az 1950-es években valaha is nyolc község dalosai, táncosai, hagyományápoló együttesei vendégszerepeltek volna a dombrádi szüreten. A siker óriási volt. A költségek miatt a következő években mégsem lehetett ilyen tömeges szüreti felvonulásokat tartani. A dombrádi táncosok azonban – akik közé újabb generációk képviselői épültek be – igyekeztek a lakosság kedvében járni. A táncprodukciók még mindig helyi szabályok szerint történtek, ami tetszett a tömegnek, s ez motiválta a millenniumi előkészítésben, a millenniumi évben és a várossá válás idején is a táncosokat. A teljesség igénye nélkül megemlíthető az is, hogy mindig voltak kiemelkedő dombrádi táncos fiatalok, akik elkerültek a faluból és Budapesten, vagy az ország más táján nagy sikerrel folytatták az amatőr táncolást. Közülük Ágoston Julianna feltétlenül említést érdemel. Az elmúlt 20 év alatt nagyon sokan jelentkeztek az Ezerjó néptánc csoportba, főként a helyi és a Kisvárdába bejáró középiskolások, szakmunkástanulók, valamint a mezőgazdálkodással foglalkozó családok gyermekei. Tőlük tudjuk, hogy a többszöri gyakorlás eredményeként akár egy másik megyében is büszkék voltak arra, hogy a hagyományos csárdás táncolásánál nem az asztalt és a pohár fenekét nézték, hanem a szó igazi értelmében tudtak mulatni, és másokat is szórakoztatni. A szüreti mulatságok szervezésében az 1998-as év mérföldkőnek számított. A közművelődésben ugyanis – mint az élet más területein is – a Bokros-csomag nyomán összezsugorodó pénzügyi lehetőségek miatt óriási visszafogottság volt a jellemző. Az, hogy a szüreti felvonulások és szokások mégis tartották magukat, az csakis a táncosok lelkesedésének és közösségi tenni akarásának az eredménye. 1993-tól 1998-ig a művelődési házban és a könyvtárban csak egy főállású dolgozó volt, ami csak arra volt elég, hogy kinyissa, illetve bezárja az intézményt. Szakmai munkára így nem volt lehetőség. Az 1998 augusztusában visszaállított igazgató-népművelő a pályázatában kitért arra is, hogy a hagyományokat ápolni, fejleszteni kell. Külön öröm volt a szervezők számára, hogy a hagyományos csőszleányok, csőszlegények táncos felvonulásához új színt hoztak a Móra Ferenc Általános Iskola és a Dr. Bereczky Zsigmond Református Általános Iskola mazsorett csoportjainak, valamint az egyházi iskola néptáncosainak színes bemutatói. Ez a nézők érdeklődését és a számát is tovább gyarapította. Ennek ismeretében felkeresték Tiszakanyár, Kékcse és Újdombrád polgármestereit, hogy gondolkodjanak egy olyan szüreti felvonuláson, ahol mind a négy települést végigtáncolják a fiatalok, s a költség fedezetet közösen biztosítanák. A javaslatot elfogadta Pál Józsefné kékcsi, Lenyu Mihály tiszakanyári és Harsányi Menyhért újdombrádi polgármester, valamint Solymosi László Dombrád polgármestere is. Az előkészületi munkálatok jól sikerültek. Külön örömöt okozott az, hogy a csoport ismét ki tudott állítani néhány lovas csőszlegényt is. A felvonulás Dombrádon zenés ébresztővel és a régi hagyományokat felelevenítő vidám vásárral kezdődött. A kirakodók, kereskedők már reggel 8 órakor a piactéren voltak. A fiatalok nagy szakértelemmel díszítették fel a hintót és a stráfkocsikat a papírból készült rózsákkal, szegfűvel, selyem szalagokkal, szőlőfürtökkel, almával. Solymosi László polgármester köszöntőjében kiemelte, hogy Dombrádnak mindig volt igénye a kulturált szórakozásra, melynek egyik jó példája a szüreti hagyományok megújulása. A köszöntő után a lovasok a dombrádi és a magyar címeres zászlóval az élen megindultak Újdombrád irányába. Őket követték a stráfokon, hintókon a csőszlányok és a mazsorett csoportok, s a sort a vásárosnaményi fúvós zenekar zárta. Az időjárás igen borongós volt, lógott az eső lába. Az újdombrádi fellépés mégis nagyon sikeres volt. A táncosok és kísérőik minden fellépés után borral, pogácsával kínálták a nézőket. A Kékcsére átvonulás a csepergő esőben igen hosszadalmasnak bizonyult, mivel a fellépők létszáma meghaladta a 150 főt, a kisegítők, szervezők, rendőrök, polgárőrök létszáma is 40 fő fölött volt. Kékcsén azonban a helyi szervezők elfelejtették a plakátokat a faluban kirakni. Így sok helyen csak csodálkoztak, hogy mit keresnek ott a dombrádi táncosok. Hamar kiderült azonban, hogy a fiatalok szórakoztatni jöttek, és nagy tetszéssel fogadták a csoportokat. Nagy meglepetést keltett, hogy a kékcsi fellépés után a cseményiek sem engedték el az ott áthaladó szüreti menetet addig, amíg ott is be nem mutatták a produkciókat. Mire Tiszakanyárra ért a csapat, már az égbolt is kezdett kitisztulni. Kanyáron is három csomóponton léptek fel a táncosok. Az utolsó kanyári fellépésnél a felnőtt néptáncosokat Lenyu Mihály polgármester és Háda Sándor TSZ elnök vendégelte meg. Még így is a sok visszatapsolás miatt a szüreti csoport fiataljai nagyon megszomjaztak. Dombrádon a Kék-Lagúna étteremhez érve szinte minden fellépő és segítő pótolta a folyadékveszteséget, s megrohamozták az étterem illemhelyeit. A kis pihenő után egy teljesen felfrissült csapat lépett a Tisza-borozó előtti tér képzeletbeli porondjára, ahol már a szép napfényes idő és a meglepően sok néző is a kegyeiben fogadta a táncosokat, mazsoretteket. Mint minden településen, most is a Móra Ferenc Általános Iskola mazsorett csoportja kezdte a felvonulást a vásárosnaményi fúvós zenekar kíséretében. Őket az egyházi iskola néptáncosai, majd a művelődési ház gyermek csoportja, az egyházi iskola mazsorett csoportja és zárásként a művelődési ház felnőtt táncosai követték. A siker a hazai pályán is óriási volt. A Tisza-borozónál bemutatott programot aztán a Poca-Tiszaújsor sarkon, a Gégényi úti elágazásnál (Tutor sarkon), a Vasút utca és a Kölcsey út saroknál (Futuránál), majd az önkormányzati hivatal előtt is megismételték. A nagy siker még a táncosokat is meglepte. Sokak szerint 1983 óta még soha nem volt annyi ember kíváncsi a szüreti felvonulásra, mint abban az évben. A lakosság minden csoport műsorát visszatapsolta, s az egész szüreti felvonulás sikert aratott. A bemutatók után minden csoportvezető részére ajándékot adtak át és a művelődési házban a Dombrád és Vidéke ÁFÉSZ, a Petőfi MGTÉSZ, Újdombrád, Tiszakanyár, Kékcse és Dombrád polgármesteri hivatalai közösen finanszírozott fogadást adtak a fellépők tiszteletére. A szervezők örömére szolgál, hogy mintegy húsz dombrádi vállalkozó és polgár anyagilag is támogatta a jól sikerült szüreti ünnepségsorozatot. A táncosoknak a zenét Balajti Zoltán, Gombos Jaszi és Horváth Imre szolgáltatta, Bacskai Sándor, Gombos Attila, Tamás Bertalan, Révész Béla és Kassai Miklós gazdálkodók pedig a lovas fogataikkal segítették a szüreti program bonyolítását, a szomszédos községekbe átjutását. Az ünnepséget a Kossuth szobor előtt reggelig tartó utcabál zárta. Ez utóbbi azonban már nem hasonlítható a régi szüreti bálokhoz. Sajnos az 1983 óta felújított hagyományból szőlőfürtökkel díszített kultúrházi bál kimaradt, s annak helyébe a diszkó lépett. Így a szüreti hegybíró szerepe is csak formális lehet, hiszen a csőszlányok, csőszlegények nem foghatják meg szőlőkoszorúból, a teremben felfűzött fürtökből a kedvesüknek szőlőfürtöt, almát „szerző” legényeket, hogy a bíró által megállapított „díjat” kifizettessék velük. Így az a vidámság sem ismétlődhet, ami ezzel a folyamattal együtt járt, s nem lehet az így befizetett pénzekből a közösségi munka finanszírozásához afféle jótékonysági alapot képezni. Bonyolítja ugyanakkor a szüreti táncosok törekvését, hogy a Képviselő-testület tagjai közül egyesek továbbra is vitatták, hogy szükséges-e minden évben ez a rendezvény. A választ már tudjuk: igen is szükség van ilyen jellegű „népmulatságra” még akkor is, ha Dombrád városi rangot kapott. Sőt a művelődési ház dolgozói vetélkedőkkel, képtári tárlatokkal, vidám vásárral, gyermek vidám parkkal, kisvasúti programokkal is színesítik újabban a szüreti ünnepség megszokott programjait. (Orosz K., 2001.)

SZÜRETI MULATSÁG A XXI. SZÁZADBAN