Bejelentés



Elektronika és egyebek
Tanulj, csináld, élvezd

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.






Novellák

Tartalomjegyzék: 1.Anko Trabió 2.Magyar gépregék 3.Palingenezis 4.Mertünk nevetni-seregnyi élmény 5.Élettér 6.Vakáció 7.Erdei történet 8.Budai eposz 9. Vizek vándora Molnár István Anko Trabio Öreg volt már Anko , négyszáz év szállt el fölötte, nemrég a születésnapján léptették elő őrnaggyá. Jó katona volt, a szívós fajtából, edzett és kitartó, vastag bőrhéján sok mély barázda jelezte, hogy állt már közel a halálhoz. Mindenki halálnak nevezte a bőrhéj teljes átütését, mert néhány órán belül a sérült vedleni kezdett és egy új lény, a repgyík bújt elő testéből, a maradék pedig gyorsan fonnyadt és persze bűzlött, ezért annak rendje és módja szerint a maradékot eltemették. A repgyíkok értéktelenek voltak, nem védte őket bőrhéj, a legcsekélyebb találat is végleges halálukat okozta. Korábban próbálták páncélozni testüket és csatasorba állítani,de használhatatlanoknak bizonyultak, mert gyávák, érzékenyek voltak, semmi hajlandóságot nem mutattak a technikai-harci eszközök megtanulására. A bőrhéjúak körében tehát gyűlöletes változásnak számított egy ilyen puhánnyá válni, napi fohászukban kérték a mindenhatót, ne érje őket mély sérülés. A hadikórházakból tehát szinte naponta gyűjtötték be a repgyíkokat, és egy szállító járművel a szomszédos bolygóra szállították őket. Anko Trabio harci századot vezetett, a hozzá beosztott 80 bőrhéjú egyenruhája vékony páncélzatból állt, a mattfeketére színezett revlán rugalmas és gyémántkeménységű volt, a lövés erejére rugalmasan besüppedt, de átszakítani szinte képtelenség volt. Fő és tartalék fegyvere is volt minden katonának, a nagy dezintegrátor mellé mindeki hordott az övére akasztva egy elektronpisztolyt. Ellenfelük a szőrgolyók szónikus fegyvereket használtak, ezek a rezonanciavonalban roncsoltak, néha a bőrhéj is belesérült. A szőrgolyók főbb vonalakban megfeleltek elnevezésüknek, golyószerű testükből rövid végtagok nőttek, egész testüket sötét szőrzet borította, bár harc közben ebből semmi sem látszott, ugyanolyan anyagú páncéljuk volt, mint amit a bőrhéjúak is alkalmaztak. Ők ugyan csak háromszáz évig éltek, viszont nem estek át semmiféle átalakuláson, szinte bármilyen sérülést túléltek, testük gyorsan behegedt, úgyszólván percek alatt. A dezintegrátor azonban sokszor félméteres darabokat tüntetett el belőlük, ezt már nem tudták visszanöveszteni, elvéreztek. A 120 éve folyó háború a szolérc bolygóért folyt, túl azon hogy politikusaik folyamatosan szították a két faj közti gyűlölködést. A szolérc bolygó nagy érték volt mindkét félnek, örökre megoldhatta a birtokló energiagondjait, minthogy a felszínről is bányászható szolium diónyi darabkája több millió kilowattnyi energiát tárolt. A csatatérnek használt bolygó ettől mindössze egymillió kilométerre keringett, az anyabolygók azonban ennél jóval messzebb voltak. Volt még egy bolygó a körzetben, a Szenír . Erre deportálták a repgyíkokat, itt ugyanis a vegetáció feltételét a természet megteremtette:volt ivóvíz, a csekély területű szárazföldön erdők, a végtelen óceánokban pedig mindenféle hal tenyészett, ami pontosan beleillett a repgyíkok étrendjébe. A nem túl értelmes lények gyorsan beilleszkedtek a környezetbe, élték egyszerű életüket, a bőrhéjúaknak ez nem került semmibe. A század egy sziklás völgyet védett, amely olyan volt mint egy folyómeder, persze víz nélkül, csak a sziklák „hömpölyögtek” benne. A lapos sziklák mögé muszáj volt lehasalni, néhol még a talajt is ki kellett vájni maguk alatt. Anko sokadszor kérte főnökét, küldjön műszakiakat a megerősítéshez, de azok éppen nem értek rá, a jobb szárnyon sík terep volt, a szőrgolyók áttörték, a műszakiak ott vetették be a gyorsbeton ágyúkat. A mellvéd massza perceken belül megkötött, de folyton pótolni kellett a megsemmisítő csapások következtében. Ahol mégis létrejött a szükséges szélesség, ott nem volt elég magas, tehát mindig szükség volt a műszaki csapatokra szomszédjuknál. A főnök már ezredes volt, jól átlátta a helyzetet, és - 2 - megnyugtatta Ankot , olyan terepszakaszt kaptak ami a legjobban védhető az ezrednél., a természetes akadályok megvédik századát. Ez igaz volt, sokkal rosszabb helyzetű csapatok is voltak az ezredben, de összességében a hadműveletek jól alakultak, remélhető volt, hogy a szőrgolyókat felmorzsolják, menekülésre késztetik és birtokba vehetik a szolérc minden kincsét. Kúszott vissza harcálláspontjára, bár nyugodtan lépkedhetett volna, mert az ellenség éppen ebédszünetet tartott, nem törődtek a mozgolódókkal. - Hé, Főnök! – dörrent egy hang mögötte, aki nem lehetett más, mint Donio, nála erősebb hangú nincs a században – Erre jöjjön, aggaszt valami. Visszakúszott pár métert, lekuporodott beosztottja mellé, a nagy szikla fedezte. - Ejnye öreg harcos, szorít a mellényed, vagy üres a hasad? Mert ilyenekért szoktál aggódni. - Az már régen volt, figyeljen Főnök: látja Teriót? Mert én aztán nem! Anko körbenézett, és rájött, hogy a baloldalon valóban hézag van, a következő harcos a szokásos tíz méter helyett vagy húsz méteren gubbasztott. - Ott annál a sötétebb sziklánál ásott magának fészket, ott láttam utoljára. - Elment szarni az erdőbe, nem? - Á, ez a fickó nem olyan. Ez mindig dumál, még azt is az orromra kötötte, hogy átkocog a mellette lévőhöz.. Most meg se szó se beszéd, mégis hűlt helye. - Telitalálat? - Szó sincs róla: se csattanás, se villanás. Már egy fél órája csend van odaát, zabálnak. - Körülnézek arrafelé, fedezzen Donio. Vagy ötméteres szakaszon nem volt szikla, egészen a földhöz lapulva kúszott Anko, beosztottja a szikla mögül kikandikálva figyelt. Aztán már bátrabban haladt, a sziklák fedezetébe ért. Rövidesen ott feküdt a sötét sziklánál és figyelmesen átvizsgálta a terepet. Ásónyomokat látott, amelyek bekanyarodtak a szikla mögé. Ahogy követte, majdhogynem egy lyukba csúszott, ami váratlanul bukkant elé. A pereméhez hasalt és lekiáltott: - Ott vagy, Terio? - De örülök most magának Főnök! Itt kuksolok már vagy fél órája, összevissza vertem magam ahogy leértem, de nem törött el semmi rajtam. - Mekkorát estél? - Vagy hat métert, elég meredek,csak kötéllel tudnak kiszedni. - Jól van mindjárt jövünk. A második lépcsőből kijelölt két harcost, kötelet és csigát vételeztek, aztán elindultak vissza a gödörhöz. A csigatengelyt keserves munkával bekínlódták a köves talajba, a kötelet belógatták a lyukba, a többi részét a csigán átvetve jól megmarkolták és együttes erővel húzták. Rövidesen kidugta fejét Terio a lyukon, hálálkodva mászott kifelé, segített a szerkezetet szétszedni. Pörgött a nyelve, semmit sem kellett kérdezni tőle, kikerekedett a történet.: - Csend volt, mondom ások egy kicsit, komfortosabb lesz a helyem. Az egyik helyen egy követ kellett kimozdítanom, csöppet megemeltem, abban a pillanatban a kővel együtt már csúsztam is lefelé. A többit már tudjátok, de van itt még valami. Nem sokat láttam ugyan a lyukban, de annyit azért észrevettem, hogy a lyuk nem ér véget, tovább is van, csak vízszintesen. Anko felfigyelt erre, összeszedett egy kis felszerelést, aztán leereszkedett a lyukba. Szűk földalatti járatot látott, enyhén lejtett, beljebb vizes volt. Biztosra vette, hogy a folyómeder vize erre tünt el valamikor régen. Elindult és sejtése szerint pont az ellenséges erők irányába haladt az üreg. Vagy hat kilométert haladt így, aztán véget ért a járat, kisebb szikla zárta le az utat. Alig kellett fülelnie, jól érthetően ellenséges beszélgetés jutott le hozzá. Valahol a hadtáp területe alatt járhatott, mert vételezésekről folyt a szó. Visszaindult és haladtában egy tervet - 3 - kovácsolt, csiszolgatott elméjében, formálódott benne egy támadás gondolata. Amint visszatért papírra vetette, és elvitte főnökéhez. - Ezredes úr, szeretném a második lépcsőt a peremvonalon szétosztani, a század első lépcsőjét pedig a lyukon keresztül az ellenség hátába bevetném. - Több sebből vérzik az elképzelése Anko. A maga tartaléka csak egy szakasz, nagyon hézagos lenne az a peremvonal. Valódi összehangolt támadás kellene, ahhoz pedig egy másik század, az én tartalékom a megfelelő. Holnap hajnalban négy nulla nullakor a legjobb ötven emberével bevetésre indul a lyukon át. Úgy időzítse, hogy pontban négy óra ötvenkor kezdje a támadást, addig kényelmesen kiérnek és felfejlődhetnek. Frontálisan is ekkor támadunk, remélem rövid harc lesz. - Értettem, máris intézkedem. Visszaballagott alakulatához, elkészítette a névjegyzéket, utasította őket hogy vételezzenek gránátokat és dupla energiapatront a fegyverekhez. Este rövid eligazítást tartott, ahol a lyukról még nem beszélt, nehogy valahogy kiszivárogjon az akció lényege. Hajnalban aztán egyesoszlopban megindultak a kibővített nyíláson az ellenség hátába. Az alagút végét záró követ négyen szép csendben kitolták, és a felszínre jutottak. Jobbról mintegy 200 méterre szokatlanul erős moraj hallatszott, két ügyes harcosát elküldte felderítésre. Pár perc után vissza is tértek igen kellemetlen hírrel: egy egész századnyi szőrgolyó van pihenőben a területen, harcbalépésükkel számolni kell. Mivel már csak öt perc volt a megbeszélt időpontig, Anko nem módosított a terven, felfejlődtek a támadáshoz. Meg kellett osztania csapatát, húsz főt a pihenő szőrgolyók elintézésére jelölt ki, a harminc emberével csatárláncot alkotva megindultak a harcvonal felé. Négy óra ötvenkor az ő lövése adta meg a jelet a harcra. Az egyik szőrgolyó épp hátrafelé sétált, a lövés levitte a fejét. Mindenhol felmorajlott a dezintegrátorok zümmögése, a megsemmisítő villanások kék és vörös visszfénye szétrobbantotta a hajnali szürkületet, a disszonanciát csak a sebesültek vijjogása növelte. A meglepetés teljes volt: a szőrgolyók rövid lábaikon össze-vissza cikáztak, aztán meg gördülve próbáltak fedezékhez jutni. A távoli hadtápterületen gránátok is robbantak, a pihenőben levő csapat gyorsan felmorzsolódott, a húsz harcos csekély veszteséggel negyedóra alatt végzett velük. Elöl azonban kemény mag volt, a peremvonalban edzett szőrgolyók voltak, velük már nem ment minden simán. Ha mind az ötvenen zúdultak volna az ellenségre, bizonyára rövid harc után győztek volna, így viszont a megosztott erőkkel keserves küzdelem alakult ki. Ankót már kétszer is eltalálták, de mindkettő karcolás volt csupán, érezte, hogy nincs baj, rohant tovább a perem felé. Átugrott egy gránáttölcsért, de még időben észrevette, hogy egy szőrgolyó lapul benne. Megpördülve hanyatt dobta magát és estében egy lövést vágott ellenfelére. A dezintegrátor kellően nagy darabot tüntetett el a másik testéből, úgy látta, az a seb már nem fog begyógyulni. Felállt, közeledett a szőrgolyóhoz, hogy egy kegyelemlövéssel megváltsa a szenvedéstől, de azt még nem hagyta el az ereje, a kezében lévő pisztolyból tüzelt rá. Vállon találta, ott ahol a páncél érintkezik a karvédővel a vékony résen a sugár áthaladt, de még a bőrhéjon is, félig levágta jobb kezét. Nem a fájdalom csikarta ki belőle a velőt rázó üvöltést, hanem a félelem, a tudatát szétrobbantó gondolat, hogy eljött a vég, nem úszhatja meg az átalakulást, nem úszhatja meg az újjászületést, lassan eluralkodott rajta az önsajnálat, szeméből könny csordult, utolsó gondolatfoszlánya mégis a harchoz rángatta vissza: az egész energiapatront felhasználta a szőrgolyó totális megsemmisítésére. Eszméletét vesztve a földre rogyott, már nem tudhatta, hogy a győzelem nélküle is beérik, a dolguk végeztével erősítésül érkező húsz katonája eldöntötte a küzdelmet. A szanitécek gyorsan megérkeztek, megvizsgálták a sebét, de nem nyúltak hozzá, látták, hogy a sejtváltozás beindult. Hordágyra tették és egyből az elkülönítőbe vitték. A csata nyolc sérültje is ide került, összesen kilencen kezdték meg a létforma váltást. A hadsereg számára halottak voltak, a civil állapotot még nem érték el, formálisan a senki földjén voltak. Ezredese már írta a parancsot, melyben - 4 - poszthumusz ezredessé lépteik elő Anko Trabiot, mire a parancs napvilágot látott, Anko már vedlett, egy órával később pedig törékeny testben új külsővel, de ködös tudattal ébredezni kezdett. Új neve ettől kezdve Trabio Anko lett. Lassú tanulási fázis kezdődött számára. Már az átszállítás alatt tömték a fejét különféle szabályokkal, a trénergépek folyamatosan a fejükön voltak. Megtudta, hogy az új bolygón szabad mozgásuk lesz, de hetente egyszer a legközelebbi közösségi házban be kell jelentkeznie,saját biztonsága, no és persze a nyilvántartás végett. Az is kiderült, hogy mivel ők növényevők, és a bolygó e tekintetben bőséggel ellátja őket, így nincs utánszállítás, pótellátás, viszont ez azzal az előnnyel is jár, hogy nincs kötelező munka sem. Mindent tanulniuk kell, a járástól a repülésig, az étkezéstől a gépkezelésig, régi énjükből legfeljebb ködfoltok maradtak, eddigi tudásuk gyakorlatilag lenullázódott, beszédkészségük, kommunikációs hajlamuk azonban megmaradt. A zöld bolygó képe egyre növekedett, a pilóta és a lövész, mindketten bőrhéjú harcosok már türelmetlenül várták a landolást és kirakodást, ez a civil bagázs nem az ő világuk, minél hamarabb vissza szerettek volna térni a hadszíntéri bolygóra. Landolás után a kilenc repgyík kikacsázott a fogadóállomásra, ahol bejegyezték őket és adtak mindenkinek egy térképet a közösségi házak helyzetéről. Más útravalóra nem is volt szükség, mert a repülés alatt megtanulták, hogy a piros levelű, zöld bogyójú növények alkalmasak a táplálkozásra, a forrásvizek pedig ihatók. Rövid búcsúzkodás után szétszéledtek, szökelléssel, ugrálással, szárnypróbálgatással haladtak, a repülést még meg kellett tanulni. Trabio keletnek vette az irányt, sűrű növénytakaróba vágott keskeny ösvényen haladt, tépkedte a piros leveleket és zöld bogyókat, tömte a szájába, élvezte a fanyar-édeskés ízt,de rövidesen megunta és megpróbált repülni. Most még ötméterenként visszahuppant, kapkodta a levegőt, nem tudta, hogy erőfeszítés nélkül csak lazán vitorlázva célszerű repülni. Egy hét is beletelt, mikorra úgy-ahogy megtanulta, egyre magasabbra jutott, és egyre jobban élvezte. Gyűjtötte a tapasztalatokat, minden útjába eső közösségi házba betért tanulni, és egyre több társával találkozott. Már egy hónapja ott élt közöttük, és úgy érezte nem hiányzik előző élete. Remekül értett a komputerekhez, még hegyes orrával is a billentyűket nyomkodta, hetente hétszer járt közösségi házba ezért az egy dologért. Az egyik nap nem talált szabad gépet, dühös képpel ácsorgott a használók mögött, látta, hogy némelyik teljesen laikusan dolgozik, legtöbbjük csak beszélgetésekhez használta a hálózatot. Az egyik repgyík végre megunta, nagyot pördülve ugrott ki a gép mögül, a mögötte álló Trabiót jól képen törölte a farkával. Pimasz mosollyal kért elnézést, kaján tekintetén látszott, legszívesebben kacagna Trabion. Morgott valamit , tulajdonképpen alig történt valami, még piros sem lett képén a bőr, és hát látta a karcsú derékon, a vöröses sörényen, hogy egy lánytól kapta a taslit. Lehuppant a még langyos helyre, és vadul kezdte nyitogatni a lapokat a tanulmányozáshoz. Észre sem vette, hogy a leányzó le sem veszi róla azt a két gülüszemét, álmélkodva leste virtuóz mozdulatait. Beszédbe elegyedtek, később alaposan megismerték egymást, fészkeiket is egymás közelébe telepítették. A kezdeti szimpátia szerelemmé izzott, már csak együtt lehetett őket látni, és eljött a pillanat, mikor ünnepélyesen bejegyeztették magukat a központi közösségi házban: Trabio és Ittrio hivatalosan is egybekelt. Ezzel a gesztussal jogot nyertek a tojásrakásra is, ami néhány hét múlva bekövetkezett. Közös fészkük pompás helyen épült, a legősibb fa lombjai közt, ahol Ittrio négy jelentős méretű fehér tojást szült, melyeket hat hétig melegen kellett tartaniuk. Felváltva takargatták szárnyaikkal, hordták egymásnak az ételt, italt, elzsibbadt tagjaikat repülésekkel lazították. Lassan teltek a napok, a hetek, érezték közeleg a nap amikor csemetéik napvilágra kerülnek. Egyre izgatottabban röpködtek végül érezték, hogy itt az idő, cselekedni kell. Letelepedtek a tojások köré és karmaikkal finoman kocogtatni kezdték a héjakat. Válaszul bentről is kopogtatás hallatszott, ami a szülési idő egyértelmű jele volt. Egy erélyesebb koppantásra sorra megrepedt mind a négy tojás, és pár perc alatt valamennyi héj levált, világra került a négy csöppség, négy kis bőrhéjú… - 5 - A bőrhéjúakat 16 éves korukig a szülőknek, azaz a repgyíkoknak kellett gondozni. Ezalatt alapismereteket tanultak, utána valamelyik katonai szakon folytathatták tanulmányaikat,teljes állami támogatással. A négy kis lurkó már mindenevő volt, valamelyik szülő hetente egyszer vételezett a közösségi házból szintetikus húst a kicsiknek. Gyönyörű, erős ifjakká cseperedtek, nevelésükre pedig hatalmas energiákat fordítottak Trabioék. Az alapismereteken túl felvértezték őket speciális tanokkal, köztük olyanokkal, melyeket sehol nem követeltek tőlük életük során, mégis bonyolult jellemformáló hatásúak voltak. Az irodalom, a művészet kizárólag a repgyíkok világában létezett, a bőrhéjúak ilyesmit nem műveltek, nem érdekelte őket , hátráltatta volna a harcművészetek elsajátítását. Ez az egy művészeti ág volt ugyanis, amit tökélyre vittek, valamennyien értettek hozzá. Ez nem is csoda, hiszen tizenhat éves koruktól még tíz évig egyebet sem tanultak, mint ölni és azt elősegíteni. Nyilván voltak szakmai területek, melyeket a kiszelektált harcművészek vettek át. Aki nem mutatkozott tehetségesnek a gyilkolásban, annak technikai eszközök kezelése maradt, kiszolgáló csapatokhoz kerültek. A család szent dolognak számított, a tizenhatodik életévig senki sem szólhatott bele, hogyan nevelik a repgyíkok a bőrhéjú csemetéket, még a politikusok sem. A közösségi házakban folyt ugyan némi reklámtevékenység, győzködték a repgyíkokat, hogy az utódok kemény nevelést kapjanak, semmi érzelgősség, semmi fölösleges művészet pártolás. A Trabio házaspárt nem tudták meggyőzni, ők igenis humanoidokat képeztek a picinyekből, teljes értékű lényeket igyekeztek létrehozni. Történt ugyanis, hogy a hálózaton összeakadtak egy olyan társulattal, akik pacifistáknak vallották magukat, elítélték a rideg, számító, kérlelhetetlen politikusokat, a kiégett, szolgalelkű, kegyetlenkedő katonákat, a behódoló, talpnyaló repgyíkokat és egy humánusabb társadalom létrehozását tűzték ki célul. Bebizonyították, hogy igazi boldogságban élhetnek bolygólyukon, nincs szükség olyan többletekre, amelyek felhasználatlanok maradnak, az energiakavicsok pedig több évszázadra elegendőek a szőrgolyóknak és bőrhéjúaknak egyaránt. A pacifisták eszméi oly mértékben terjedtek, hogy a közösség soraiban már katonák és politikusok is szép számmal akadtak, bár a bőrhéjúaknál mindez eretnek gondolkodásnak számított. Trabio egyre szomorúbb lett, amint közeledett a fiókák életkora a tizenhatodik évhez, tudta, hogy akkor otthagyják őket és átmennek az őshonos bolygóra, ahonnan nincs visszaút, lassan végérvényesen elfelejtik szüleiket az ifjak. Pedig micsoda egyetértésben és boldogságban éltek, azt szavakkal elmondani nem lehet. Érlelődött benne a gondolat, hogy küzdeni kell, ha nem is fegyverrel, de az érvek erejével, változtatni kell a rendszeren, mert a szíve szakad meg ha széthullik a család az ostoba törvények miatt. A kis Ollio például olyan tehetségesen faragja a fadarabokat, hogy messze földről jönnek megcsodálni a fészek köré kihelyezett műremekeit. Vetio már most szebb verseket ír, mint amit a világhálón írogató koszorús költő valaha is összehozott. A többi gyereke is tehetséges, mégis az lesz a vesztük, hogy megnyílnak valamelyik csatamezőn. Meg kell akadályoznia hogy belerángassák gyerekeit is a pusztulásba, össze kell fognia sorstársaival. Egy napon átsuhant a közösségi házba, és beült a gép elé. Megnyitotta az elnöki honlapot, és jelentkezési lapot kért politikusi státuszra. Kezdte kitölteni, de már a második sorban elakadt, mert az igénylő neme alatt csak egyetlen lehetőség állt: bőrhéjú.! Törölni és átírni is próbálta, nem ment, ezért mellé írta: Repgyík. Nagy nehezen hasonló trükkökkel kitöltötte és beküldte az űrlapot, aztán várt. Várt egy hetet, egy újabbat, de semmi nem érkezett számára. Közvetlen kapcsolatra kérte a hivatalt és feltette a szokásos kérdést, vajon hogy áll az ügye. Az ügyeletes megnyugtatta, hogy az ügymenet zavartalan, éppen az elutasítási fázisban tart a papírja. Trabio haragra gerjedt, az ügyintézőt megfenyegette, hogy a háló elé viszi az ügyet, és máris szavazati fórumot nyitott ügye támogatására. Másnap bejött kíváncsi volt az - 6 - eredményre,nem hitt a szemének: 68 százalékos támogatáson állt, amilyet még az élpolitikusok sem értek el idáig. Ezzel ügye tulajdonképpen elintézést nyert, mert 50 százalék fölötti népességi szavazásnál automatikusan döntés is született. Ő lesz tehát az első Repgyík politikus, akinek határozott elképzelése a társadalom megváltoztatása. Az űrlap programom rovatába tulajdonképpen ezt írta némi körülírással, és tapasztalati érvekkel, bizonyára ez tetszett a vegyes társadalomnak. Készült tehát a feladatra, és eltökélte, megakadályozza mindenáron családja széthullását. A kiharcolt pozíció sok utazgatással járt, az egész családja kísérte ameddig tehette, nyilván bolygóközi utazásokra nem tellett és nem is követhették mindenhova. Az össznépi ülések, haditanácsok legtöbbje az őshonos bolygón volt, ott került kapcsolatba az elit politikus gárdával. Az egyik bőrhéjú meghívta ebédre, amit ő gyanútlanul elfogadott. Az étkezés menetében egy javaslattal rukkolt elő a bőrhéjú politikus: - Magának van négy gyereke , ha jól tudom… - Így van, és nagyon büszkék vagyunk rájuk a nejemmel együtt. - Nézze , én el tudom intézni, hogy együtt maradjanak. Tudom hogy ez a legfontosabb célkitűzés a családjában, és az Ön politikusi pályáján. Cserébe igazán csekély kérésünk lenne:álljon mellénk, ítélje el a pacifistákat nyilvánosan. - Ha ezt most komolyan gondolta, biztosan megártott a kumisz, vagy nem gondolta át az egészet. Ha köpönyeget forgatnék, magam is hiteltelenné válnék a többség szemében, ki hinne nekem ezután. A legfőbb gond, hogy ez a meggyőződésem és nem adhatom föl sem önös érdekből, sem a jövő generációja érdekében. Még sokan mások is próbálták hasonlóan befolyásolni, ám ő hajthatatlan maradt. Amikor pedig törvényjavaslattal állt elő, melyben követelte a békekötést és a családi kötelékek szentesítését, kelepcébe csalták és megvádolták hamis eszközökkel, hogy meglopta képviselő társait és a kormányt. Mindjárt akadtak tanúk is, tárgyi bizonyítékok is, tíz év elzárásra ítélték. A helyi börtönök teljesen automatizált egyedi cellák voltak, a fogvatartott hetente csak egyszer hagyhatta el egy órás testedzés céljából. A hét könnyedén telt, ugyanis a háromszor hármas cella kommunikációs eszközöket is tartalmazott, audiovizuális kapcsolatban állt szeretteivel. Jónéhány hétbe került míg a cenzorok észrevették, hogy Trabio tovább szervezi a pacifista mozgalmat, az ellenállók táborát egyre több bőrhéjú bevonásával erősítette. Ettől kezdve – mivel hivatalosan nem tilthatták be a kapcsolatot – egyre gyakrabban „romlott el” a vonal, „meghibásodott” a hangátvitel, néha órákra tehetetlen volt a béna eszközök miatt. Hitét megerősítette hogy hetente egyszer a kupolarács alatt repülhetett, és olyankor hívei tucatszám követték kívül, és szórták be a piros leveleket és gyümölcseit, a legfrissebbeket, cellájába is vihetett ezekből. Eközben felesége és gyermekei minden követ megmozgattak,hogy bebizonyítsák ártatlanságát. A törvény erre lehetőséget adott, mert alaptétel volt, hogy ha lehetett bűnösséget bizonyítani, akkor lehet ártatlanságot is igazolni. Munkájuk nyomán a zendülés olyan fokra emelkedett, hogy a parlament kénytelen volt népszavazást kiírni az új törvények elfogadásáról. Közben egy megbízott magánnyomozó sorra bizonyította Trabio ártatlanságát, minden egyes vádpont hamisságáról ravasz trükkökkel lerántotta a leplet. Új tárgyalást tűztek ki, melyen már a hamistanúk is visszakoztak, megérezvén a változás szelét, belátva a magánnyomozó érveit, fenyegetéseit. A felmentő ítélet lökést adott a pacifisták ügyének, kikényszerítették népszavazással az új törvények megtárgyalását, a többség nyomására hozzáláttak a békekötés kidolgozására. Nem volt nehéz, hiszen a harcok jelenlegi állásában a bőrhéjúak több fronton fölénybe kerültek, közel álltak a végső győzelemhez. A szőrgolyók utánpótlása akadozott, a hipertéri ugrásokban sok baleset következett be, moráljuk is meggyengült a hosszú háború alatt. Előbb fegyverszünetet kötöttek, aztán tárgyalóasztalhoz ültek, és napokig tartó vitában megállapodtak az energiakavicsok közös kitermelésében, igaz, hogy a bőrhéjúak javára hetven-harminc százalékos arányú osztozkodással. A béke - 7 - megköttetett, az egyezség része volt, hogy a maradék katonai erők a csillagrendszer határait védik saját területi megosztásban, de a szárnyakon folytonos kapcsolattal. Trabio visszatért családjához, beérte az egyik közösségi ház parancsnokságával. Az asszony határtalanul boldog volt, kényeztette férjét, leste gondolatait, állandóan unszolta, rakjanak további tojásokat. - Korai ez még – hárította el Trabio – majd úgy száz év múlva, ha már szétszéledtek a gyerekek. - Most, hogy tizenhat évesek lettek, muszáj valamit tanulniuk, nem lehetünk önzők, hogy itt tartjuk őket. A családi tanácskozáson eldőlt: ketten maradnak itthon és művészkednek tovább, ketten pedig a bolygó központjában űrhajózást tanulnak a szokásos tíz évig. Életük révbe ért, többre nem is nagyon vágytak, hosszú évekig a tervek szerint éltek. Néhány évvel később egy tragédia rázta fel őket az egyhangúságból: Ollio egy ősi szerszámmal, a baltával formázott éppen egy keményfát, a balta éle kifordult a szívós anyagból és a nagy lendülettől meg sem állt a lábáig. Áthatolt a bőrhéjon, csak a csontjánál állt meg. Néhány órán belül nála is bekövetkezett az újjászületés. Ettől kezdve Trabio, Ittrio, Ollio már hárman kergetőztek a hatalmas fák felett szárnyaikat suhogtatva… MOLNÁR ISTVÁN MAGYAR GÉPREGÉK I. Tűz Valaha, az emberi lét hajnalán számtalan „természet feletti” esemény riogatta az emberpalántákat. A zengő égbolt, a zuhogó eső, a cikázó villámok varázslatos jelensége nyomán pánikszerűen rohantak barlangjuk legmélyére, és összekuporodva várták a bűbájos erők csillapodását Volt köztük egy markáns arcú eszes legény, akit a többiek csak „Hun”-nak hívtak, mert állandóan izgett-mozgott, „hun itt vót, hun ott”, mindig ő merészkedett ki legelébb a közös barlangból. Rá is lépett egyszer a bejáratnál nőtt új piros virágra. Ismerte már előbb is, látta hogy hamar elvirágzik,de még ilyen közel nem kerültek egymáshoz.Aztán hatalmasat bődült, és akkorát ugrott, hogy a közeli mangófa gyümölcsét is leverte busa fejével. Fájt a lába istentelenül, mardosta valami egyfolytában, csak akkor enyhült, amikor véletlenül egy pocsolyába lépett. Aztán csúnya hólyag nőtt a talpán. Piszkálta a csőrét, mi lehet vajon, ami a vesztét okozta, így hát legközelebb, amikor megint vihar volt, keresett egy olyan imbolygó piros virágot, körbe-körbe járta, szagolgatta, közelítette felé a kezét, és hirtelen rájött: a piros virág MELEGET sugároz! Ahogy próbálkozott, rájött, hogy ahol nem virágzik, ott nem is annyira vészes,végül a fekete száránál fogva megragadta. A többiek ijedelmére bevitte a barlangba , és rövidesen rájött, hogy a piros virágot a gallyak éltetik. Az ősember törzséből sokan varázslónak hitték, amikor látták, hogy a piros virág kinyílik, terebélyesedik, fénye és melege beragyogta az egész barlangot. Ő volt az az előember, aki elsőként megszerezte számukra a tüzet, és nevéből adódóan az első magyarnak (HUNgarian) tekinthető. Ettől kezdve mindaz a technikai áldás, amely az emberiséget felfelé segítette a fejlődés létráján, az Ő leszármazottaitól, a magyaroktól ered. Hogy ez mennyire így van, megtudhatjátok a folytatásokból, melyek mindegyikében egy-egy bizonyíték lát napvilágot. II. SRAPNEL Az Úr 26. évében nagy veszedelem közelgett Jeruzsálem felé. A nabateusok hatalmas sereggel törtettek át a sivatagon, hogy bekerítsék Uziás király városát, és annak erősségét a vártornyokat lerombolva végleg megszerezzék a római birodalom eme darabkáját. A roppant seregben szolgáltak ijjászok, alabárdosok, szablyások, és még minden egyéb kisegítő személyzet, mint sötét felhő közeledtek a városhoz. Uziás király idejében bezáratta a kapukat, megkongatta a vészharangokat, kivezényelte a férfiakat a falak védelmére, és fohászkodott az égiekhez, hogy mentsék meg királyságát. A KRÓNIKA II.14-15.részében így írtak erről: „ Uziás király Jeruzsálemben seregét felpáncélozta, nyilakat, nagy köveket vitetett a tornyok tetejére,hogy a közelgő ellenségre zúdítsa…” Élt ekkortájt a király udvarában egy eszes idegen, aki Uziás seregében az örmesterségig vitte, és az Estephan névre hallgatott a vizimolnárok nemzetségéből. Azt állította, hogy Levédiából érkezett, ahol falujában magyarok laktak. Mindig fura szerkezeteken törte a fejét a gyakorlatok szünetében katonáit is bevonta a megépítésükbe, mivel hatalmas méretűek voltak a gépek. A nabateusok már a végső támadásra készültek, amikor Uziás királyt felkereste Estephan és imígyen szólt: - Nagy király hálás vagyok Néked hogy befogadtál, és persze nem szeretnék az ellenség rabszolgája sem lenni, ezért engedd meg, hogy kipróbáljam az egyik találmányomat az ostrom alatt. A király már minden reményt keltő szalmaszálba kapaszkodott, ezért kegyeskedett megengedni a gépezet használatát. Estephan katonái kötéllel hátrafeszítették a rúd végén himbálódzó kast, majd intésre elfordították az akasztó horgot. Az ívben meghajló fa villámgyorsan lendült vissza eredeti helyzetébe, a kasban elhelyezett öklömnyi kövek pedig srapnelként vágódtak az ellenség sorai közé. Egyetlen lövéstől 50 harcos maradt a falak előtti mezőn vérbe fagyva. Estig a nabateusok minden harci kedve elszállt,ritkuló soraikkal visszavonultak.A történet nyomán kétség sem férhet hozzá, hogy a sorozatvető kőhajító gépet is a magyarok találták fel, megnyerve ezzel az aeliai csatát. III. Puskapor Amikor az emberiség már jószerivel kifejlődött a barlangokból, kezdetleges házakat építettek, megjelentek az első bútorok, vele együtt a szegény és a gazdag fogalma is felerősödött.. Amikor egy-egy „összkomfortosított” barlang felszabadult, költözködési láz tört ki az ügyesebbeken, bottal, kőbaltával törtek utat a többiek között, hogy előbb érjenek a korszerűbb barlanghoz, amelyet régi tulajdonosa egyszerűen hátrahagyott. A szegények közt élt egy fürge kis emberke, eszessége és ügyessége folytán családtagjai nagy jövőt jósoltak volna neki, ha már ismerték volna ezeket a fogalmakat. Az egyik ilyen előkelő barlangot szerezte meg egyes-egyedül magának, mert számított rá, hogy eszközeinek, kacatjainak így is kevés lesz a hely. Nagyszerű lakhely volt, egy sziklaszirt alatt a mészkő és dolomit csatornák között,egy erecskében még víz is szivárgott, amelyet egy mélyedésben gyűjtögetett. Rendszerető is volt, ezért zavarta, hogy csúnya, szürke foltok éktelenkedtek itt-ott a barlang fekete falán, szorgalmasan lekapargatta ezeket. Nem akarta azonban hogy szennyezze testét,ágyneműjét amikor lefekszik, ezért egy elejtett állat bendőjébe söpörte. Amikor már alig fért a bendőbe , a barlang közepén pislákoló tűzre öntötte az egészet. Rögtön hátra is ugrott ijedtében: az eddig erőtlen lángok szilaj táncba kezdtek, lobogásuk az egész barlangot bevilágította. Törte erősen a fejét, mi történhetett, elkezdett hát kísérletezni. Lekapart a falról a szürke porból egy keveset és a tűzre dobta. A hatás nem elégítette ki, ezért mélyebbre kapart egy csonttal, így már a fekete falrészből is keveredett hozzá. Valamivel jobb lett az eredmény, de nem volt az igazi, hiányzott a harapós lobogás. Visszaemlékezett, hogy első alkalommal a barlang alján összegyűlt madárürüléket is felszedte és a bendőbe tette. Hátha az kell a lángszellem megidézéséhez! Hozott hát kintről guanót, hozzáadta az elegyhez,keverte-kavarta. A próba sikert hozott, ismét tűzvirágok színezték az egész barlangot. Elhíresztelte, miféle varázslatot tud ő, jöttek is hozzá a törzsbeliek, hogy szítsa fel az ő tüzüket is. Hősünk némi élelemért meg is tette, szórt egy keveset a keverékből a lankadó tűzre, máris felerősödött a láng. Lassan tehetőssé vált a legényke, gyarapodott, már a nászra is gondolhatott. Akadt is a szomszédban egy bögyös leányzó, megvette hát egy vaddisznóért, össze is költöztek. Az ifjú ara kedvében járt, takarított, elkészítette az ételeket, füstölte a húst, segítette ahol éppen tudta. Mivel kissé butácska volt, nem tudta megjegyezni, hogy melyik zacskóban vannak a porok és melyik a szemetes, így hát az egyik alkalommal az útjába kerülő zacskót mindenestől a tűzbe dobta. Hatalmas durranással szétrobbant a tűz, mert a poros zacskó volt az, inuk szakadtában rohantak kifelé a kijáraton, kint meghemperedtek a hóban, hogy sörényük lángját eloltsák. Hősünk- akit a többiek Pistnek hívtak-sokáig rágódott az eseten, végül arra a következtetésre jutott, hogy a zacskó okozhatta a váratlan eseményt. Apró mennyiségű porral töltött zacskót vetett a tűzre, bizonyossá vált, hogy a hatás ettől ismétlődik. Ennek tudatában elszegődött a törzsi varázslóhoz, és együtt hatalmas csodákat műveltek: égzengést idéztek meg, nehéz köveket mozdítottak el az útból, folyómedret készítettek, áldozati állatokat tüntettek el mintha az istenek vették volna magukhoz, sőt innen származik az a mondás is amelyik az egyik film végét ékesíti: - Hol az őrmester? - Szerteszét… Pist használta először öntudatlanul is a ként a szenet és a salétromot elegyként zárt formában, igazi robbanást idézve elő az ipari forradalomban. Mindez pedig a korabeli Kárpát medencében történt, ahol ma is élnek Pist-ák, Istvánok, Istik bölcsen és leleménnyel… IV. Gőzgép Vagyunk sokan, akik úgy véljük, a gőzgép James Wattól származik, mások Stephensonra esküsznek, többen vannak akik Papin találmányának tartják. Hát nem,igazából egy magyar kovácslegény érdeme a felfedezés. 1615-ben De Caus francia mérnök dolgozott egy olyan eszközön, amely alkalmas lehet mindennemű gépek mozgatására. Több más hajtóerő mellett a gőzt is kipróbálta, de sehogy sem jutott túl a síkban mozgó szerkezeten. Több szolgája is volt, akiknek esténként meghatározta a másnapi kísérletek összeállításához szükséges kellékek elkészítését. Az egyik fickó Magyarországról érkezett (korabeli vendégmunkás…), ügyes kezű volt, kovácsolta a hajtókarokat, dugattyúkat urának, De Caus mérnöknek. Egyik éjszaka rájött, hogy ha a dugattyú végét egy kerékhez rögzíti excentrikusan, akkor az forgásba hozhatja a kereket. Össze is állította masináját, és reggel elújságolta főnökének, hogy mire jutott. De Caus feldühödött, hogy a kézenfekvő megoldást nem ő találta ki, nyomban elbocsátotta a magyart , és intézkedett, hogy toloncolják ki az országból. Másnap rohant Richellieuhoz, hogy micsoda korszakalkotó találmánya van neki, gépével bármit meg tud hajtani. A bíboros átgondolta a dolgot, és arra az elhatározásra jutott, hogy nem támogathatja a találmányt, hiszen rengeteg munkás válhatott volna földönfutóvá miatta, akik most a gépek hajtásával keresik kenyerüket. Az elutasítás azonban nem szegte kedvét De Causnak, rendszeresen eljárt Richellieu nyakára, hogy végre alkalmazzák találmányát. A kardinális végül megelégelte az állandó zaklatást, és a mérnök következő látogatásakor átkísérte őt egy szomszédos épületbe, mondván, hogy ez az illetékes hivatal eszközének felkarolására. A nevezetes hivatal a korabeli bolondok háza volt, ahonnan már csak Richellieu jöhetett ki…. A későbbi kutatások igazolták a magyar kovácslegény elgondolását, a ma is létező gőzgépek hasonlóan alakítják át a dugattyú sík mozgását körmozgássá. V. Üveg Időszámításunk előtt 2480-ban járunk. Az egyiptomi birodalom a fénykorát éli, Mükerinosz fáraó híres mágusa Dedesnafrui Dedi nemcsak varázslatokat, trükköket dolgoz ki a birodalom elkápráztatására, hanem kísérleteket is folytat új anyagok, elsősorban arany előállítására. Segédeit csupa kreatív emberekből válogatta, így került keze alá egy távoli hun, akit Estevennek hívtak. Ez a fiú sok új ötlettel egészítette ki trükkjeit, és a műhely sarkába épített egy csodálatos tűzhelyet is, melynek lángját fújtatóval szítva olyan hőséget tudott gerjeszteni, ami vetekedett a pokol tüzével, mindent meg tudott olvasztani benne. Történt egyszer, hogy a mágustól utasítást kapott bronz olvasztására, amit egy kőből készült tégelyben akart elvégezni. A kőedény történetesen mészkőből készült, és amikor már nagyon melegedett, szokásukhoz híven nem vízzel hűtötték, mert az hirtelen hűtött, és eltört volna a kőedény, hanem homokot szórt a védendő felületre. Esteven megijedt, hogy túlhűl a kőedény, ezért megint fújtatni kezdte a tüzet. Kis idő múlva látta, hogy a bronz már folyik, sőt a kőedény és a homok is kezdett már egymásba gabalyodni, és homok egy szem se maradt. Kínjában egy másik kísérlethez előkészített darab szódát is beledobott, abban a reményben, hogy az edény falát visszahűti. Hírtelen szétesett az egész, a bronz pacaként hullott a tűzbe, az edény többi darabja a tűzhely gránitköveire hullott. Ott szétterült és lassan elkezdett kihűlni. Esteven kivette a bronz plecsnit, és félretette, hogy majd egy másik edényben újraolvasztja. Feltűnt neki, hogy a tűzhelyet övező gránitlap furcsa csillogásba kezdett. Óvatosan lefejtette róla az új anyagot, ami olyan csodálatos volt, hogy át is lehetett látni rajta. Rohant vele a varázslóhoz, aki töviről hegyire kikérdezte a legényt a történtekről. A mágus felírta az alkotóelemeket egy papiruszra, öntőformákat készíttetett, és amikor kékesfehér volt a tűz (1480Celsius) megismételte a kísérletet. Az öntőformákban a keverék felvette az alakzatot, aztán megszilárdult, így jutottak üvegtáblákhoz az egyiptomiak, és mivel szépen csillogott, gyöngyöket is készítettek belőle. - Esteven, végül is te jöttél rá az új anyag nyitjára, tiéd lehet a dicsőség, adj nevet az új terméknek. - Legyen ÜVEG – mondta Esteven, aki a mindennapjaink részévé vált csodás anyagot ekképpen nevezte el a magyarság dicsőségére. VI. Trója Ki ne ismerné a trójai faló történetét? Csakhogy jól ismerjük-e? Időszámításunk előtt a 13.században történt, hogy Párisz trójai királyfi elrabolta Menelaosz spártai király feleségét, Helénát. A feldühödött akhájok Agamemnón vezetésével egy hajóhaddal átkeltek a tengeren és megtámadták Tróját. Trója falai azonban olyan erősek voltak, hogy mindenféle próbálkozásnak ellenálltak. Eltelt tíz év, ez alatt a hatalmas akháj sereg ostromolta a falakat, de mindhiába, a védők minden támadást visszavertek. A csatában részt vett egy hős, Ithaka királya, Odüsszeusz, Agamemnon oldalán harcolt. A történetírók azt sugallják, hogy Pallasz Athéné a bölcsesség és hadicselek istennője javasolta Odüsszeusznak, hogy építsen egy hatalmas falovat, annak üregébe görög harcosokat rejtsenek el, aztán vegyék rá a trójaiakat, hogy vontassák a várba a monstrumot. Valójában az történt, hogy a görög seregek kiszolgáló táborában sok más mesteremberrel egyetemben volt egy magyar (hun) fickó, aki az íjakat javítgatta a harcok szünetében. Ez a legény a családját is magával hozta, a gyereke ott játszott körülötte. Amikor Odüsszeusz íjának húrja meggyengült, foszladozni kezdett, pont ehhez a legényhez vitte,hogy új húrt tegyen rá. A mesterlegény marasztalta, hogy rögtön kész lesz vele, a nagyúr meg is várhatja. Amíg a legény serénykedett, addig Odüsszeusz nézelődött, hiszen ritkán járt csapatuk hadtáp területén. Észrevette a kisfiút, aki az apja által készített fa lóval játszadozott: a ló belsejébe gyömöszölt néhány ólomkatonát, ugyanis az üregesre volt kiképezve. A lónak négy kereke is volt, a kisfiú könnyedén tologatta egy homokvár körül. - Hát ezt meg honnan vetted? – kérdezte Odüsszeusz a kisfiút. - Apám készítette .- büszkélkedett a fiú. - Tiéd ez a gyerek? –kérdezte most a mesterlegényt Odüsszeusz. - Enyém hát, azért kapta a fa lovat, mert így békén hagy, eljátszik vele. - Tudnál ennél sokkal nagyobbat is csinálni? - Igen uram, ha kapok segítséget. Odüsszeusz ezek után kiemelte a legényt, megbízta egy hatalmas faló elkészítésével, amiben 12 harcos is elbújhat. A ló elkészült, a történet innentől már az ismert módon folytatódik. Az egyik görögöt, Szinónt felkészítették, hogy vegye rá a trójaiakat vigyék be a városba a lovat, mert az megvédi őket a további ostromoktól. Az egész akháj flotta elhajózott a legközelebbi sziget mögé, ott várták a kapuk kinyitását. Másnap némi huzavona után (Laokoon ellenkezett, Poszeidon ráküldött két kígyót,azok a fiaival együtt elpusztították) bevontatták a várba a falovat, éjjel pedig Szinón kinyitotta a faló ajtaját, a görög harcosok lemásztak, és kinyitották a városkapukat, ekkorra visszatért a hajóhad, és beözönlött a sereg Trójába, simán elfoglalták. Ezek után nyilvánvaló, hogy a magyaroknak köszönhették az akhájok győzelmüket, ha mi nem segítünk nekik, talán még most is ott próbálkoznak a vár körül. ( folyt.köv.) Molnár István PALINGENEZIS - Hé Stewe, már megint túlsúlyos vagy, mi van nálad? - 1,62kg a többlet igaz? Ez egy régi laptop, még a kétezres évek elejéről. - Minek neked az az ócskaság? A főnök egyszer megbírságol érte. - Ekkora súlyban hozhatok magammal személyes holmit, úgy hogy engedj utamra, vár a Szinnosz. - Három órán belül ott vagy, de sietős! Na jól van lőjj ki, engedélyezem a felszállást. Stewe startolt, aztán mindjárt átadta a melót az automatáknak, felrakta lábait az űrhajó vezérlőpultjára, és csak nézett ki a semmibe. Ez volt a 37. útja, ma is csak ugyanaz a feladata,mint a többinél: az adatgyűjtő konténer tartályait üríti, és elhelyezi bennük az üres rögzítőelemeket, no meg ellenörzi a napcellás akkumulátorokat. Kezdő űrpilótaként kapta ezt a feladatot, lassan már csillagközi hajóra kellene váltania, a gyakorlóidő régen lejárt. A laptopot még apjától örökölte, és van rajta néhány régi film, unalmában végignéz egyet-egyet a rövid út alatt. Most nem volt kedve hozzá, csak bámult ki a fejéből. A tunyaság ilyen állapotában robbanásnak hatott a halk csipogás: az automata valamilyen hibára figyelmeztette. Lekapta lábát a pultról, széttekintett és döbbenten nézte a bal stabilizátor villogó jelét. Leszálláskor gondja lesz, enélkül akár fel is bukfencezhet. Átfuttatott egy gyors céltesztet, a gép kiírta: „mechanikai sérülés a fordítónál” - Beszorult az a dög!-gondolta, és jobb vibrációval megpróbálta kirázni. Semmi. Az a makacs lámpa tovább villog.Mindjárt a célnál lesz, másra már nincs lehetősége, leviszi valahogy a tohonya gépet. Ereszkedni kezdett, de érezte, látta hogy dől, oldalkörözésbe fogott. Igy sodródva egy erdő mellett sikerült többé-kevésbé egyenes leszállást produkálnia. Hívta a bázist, de meglepődve tapasztalta hogy Frank egy szót se válaszol. Jobb híjján tette a dolgát, beöltözött, lecserélte a tárolókat, és körbejárta az űrhajó testét. Szomorúan nyugtázta, hogy ezzel ugyan vissza nem jut, nincs meg a bal fúvóka,valahol elhagyta. A magas cintofák leszálláskor leborotválták az összes antennáját, még csak bejelentkezni sem tud. Szokás szerint egy nap múlva úgyis értejönnek,de biztosan nem hoznak alkatrészt, itt kell hagyni a sérült űrhajót. Valami megoldáson töprengett, őrültebbnél őrültebb ötletek kavarogtak fejében. - 2 – - Megpróbálom, nincs mit veszíteni. – gondolta, és elővette régi laptopját. Emlékezett rá, hogy rádiós modem van benne, igaz a hatótávolsága nem túl nagy, de mégis...Bepötyögte a bázis WEB címét, és kereste a kapcsolatot egyszer, kétszer százszor is megpróbálta. Minden alkalommal leadta az üzenetet, melyben kérte az alkatrészeket és a mentést. Eltelt 10-12 óra, elfáradt, abbahagyta és aludni tért. A mentőűrhajó dübörgésére ébredt, éppen mellé ereszkedtek. Ládákat cipeltek a hajója mellé és mire leért hozzájuk, már javában dolgoztak. - Helló megmentőim, de jó hogy itt vagytok. Honnan vettétek,hogy pont oldalfúvóka kell? A vezetőjük elmesélte: van az állomáson egy Jacob nevű fickó, aki rádióamatőr, vette a laptop adását, és felismerte, hogy adatok jönnek, így rápakolta a rögzített anyagot a számítógépére. Kibogozta,hogy Stewe segélykérését veszi, továbbította a főnökségre, így tudtak intézkedni. - Mondja még valaki, hogy anakronisztikus a laptopom – szólt Stewe és titokban megsímogatta masináját... Molnár István Mertünk nevetni Seregnyi élmény… 1. Közel harminc éves hivatásos katonai pályám nagyobb részében komoly munkával,kemény próbákkal tűzdelve tettük amit kellett. A fél emberöltőnyi ciklusban a legsanyarúbb helyzetekben,zord konfliktusok közepette,néha teherbírásunk határán kirobbant egy-egy villanásnyi derültség,ez feloldotta a feszültségeket,elviselhetővé tette a ránk nehezedő nyomást, emberivé varázsolta az elvadult kapcsolatokat. Visszatekintve talán azt is megkockáztatom hogy a vidám pillanatok nélkül belerokkantunk volna a folyamatos idegi megterhelésekbe,vagyis értéke volt a nevetésnek, hivatásunk komolysága ellenére kincset jelentett sok görcsöt oldó pillanat. sziporkázó gondolatokat, fiataljaink örömére, kortársaim nosztalgikus fellazítására. 2. 1967 augusztus elsején pontban 17 órakor gördültünk át a Csepel-350-es platóján szorongva a debreceni kaszárnya kapuján, megilletődve, még civil ruhában. Valamennyiünknek rossz volt a hangulata, valahogy nyomasztó volt a környezet a gondolat, hogy búcsút kell vennünk a szabad civil élettől. Amint megálltunk és letereltek bennünket a gépkocsiról, előkerült egy öreg főtörzs, mogorva egy alak volt, illett a hangulatunkhoz. Goromba hangjától végképp megrettenve kapkodtuk össze civiles holmijainkat, és tőlünk telhetően sorbaálltunk. Elvezettek bennünket egy alagsorba, hatalmas zuhanyzó labirintus volt, talán az ausviztzi lehetett hasonlóan félelmetes. Levetettük minden ruhánkat, minden civiles emlékkel együtt papírzsákokba raktuk és fürdés után (no meg a fertőtlenítő porozás után!) felvettük az első felszerelésünket. Egyetlen méret sem stimmelt sokan siránkoztak,hogy ez nekik túl szűk, másoknak túl bő volt , az osztást végző öregkatonák rá se hederítettek. A vén főtörzs üvöltözte megnyugtatásul: - Majd összecserélik odakint egymás közt! A topis csapat elindult a körlet felé, az éppen arra grasszáló öreg katonák nem állhatták meg, röpködtek a gúnyos megjegyzések: - Jönnek a zupások fókázni… - Nézd mennyi toplák csíkos… - A colosnak meg lobog a haja! Na majd teszünk róla… - Sündörög a gyopár a sor végén… Nem nagyon értettük ezt a nyelvezetet,de sejtettük, hogy jót nem jelenthetnek. A körlet végképp lehangolt bennünket: hatalmas, oszlopokkal alátámasztott terem, mindenütt ágyak sorakoztak benne, méghozzá majdnem mind emeletesen elrendezve, százhúsz főnek szánták . A terem másik bútorzata vasvázas stoki volt, az ágy alá becsúsztatva, „elvágólag”. Univerzális bútordarab volt, lehetett ülni rajta, kihajthattuk rá a ruházatot, később fegyvert is azon tisztogattuk, sőt a klubszobába is elhurcoltuk, ha ülve akartunk levelet írni, TV-t nézni. Mindjárt sorakozóval és eligazítással kezdődött a belakás, Egy szikár, magas százados jött elő, és beszédet rittyentett: - Fél évet töltünk együtt,jó ha tudják, mire számíthatnak. Közismerten kegyetlen, zord és félelmetes vagyok, elvetemülten bánok az újoncokkal. Nálam nincs irgalom, hamar megtanulják az alapigazságot: Isten nem ver bottal, csak a Halin századossal! Apropó: van egy piros sportkocsi a kapu előtt, na az az enyém. Ha majd arra is eljutnak véssék az eszükbe, hogy aki a közelébe merészkedik, annak nem kell többé eltávot kérnie. Ilyenekkel biztatott bennünket vagy fél órán át, az oszoljt követően pedig ismerkedtünk új rajparancsnokunkkal. Sorkatonák közül válogatták őket, galád módon a legaljasabb, legszemetebb, vagy ha úgy tetszik legszigorúbb személyeket sikerült kiemelni a rajparancsnoki posztra. Volt ott 6 általánost végzett, alacsony, kisebbségi komplexusokkal terhelt , aztán pszichopata kegyetlenkedő, keménykötésű paraszt gyerek, de én szerencsés voltam: az egyetlen érettségizett fickót fogtam ki, pontosabban hozzá kerültem beosztottnak. Valamennyiünknél egy fejjel nagyobb volt, iszonyatos hangerővel rendelkezett, és nem csak erőt sugárzott, de intelligens is volt. Igyekezett lelket verni belénk: - Na fiúk, nem kell begazolni, látom a képeteken, hogy nagyon lelombozódtatok. Én nektek örvezető elvtárs vagyok, ti pedig növendékek. Nekem itt arról is tudni kell, ha fingani mertek, pedig higgyétek el nem érdekel. Most vacsorázni megyünk kötelékben, előtte van-e valami kérdésetek? - Igaz, hogy a kávéba brómot vegyítenek,hogy ne álljon föl?-kérdezte az egyik társam. - Ezt még biztosan a nagyapjától hallotta, most örülhet, ha kávét talál benne. Már volt köztünk olyan, aki félénken kuncogott, elismerve a válasz szellemességét. Az első napokban azonban leginkább komor képpel, mindentől rettegve ismerkedtünk környezetünkkel. Tudtuk, hogy nem lesz sétagalopp, de ennél azért többet vártunk. Mindjárt az első éjszaka megkezdődött a „kiképzésünk” , kórusban kellett kántálnunk lefekvéskor az „öreg” katonák kedvenc strófáit: - Én lefekszem az ágyamba, Mint a disznó a szalmába , Minden öreg csókának Jó éjszakát kívánok… Az étkezésekhez valamennyien egyszerre, kötelékben vonultunk, egyes sorokban jutottunk be az önkiszolgáló étterembe, amely egyúttal színházteremként is szolgált. A porondon most az ügyeletes tiszt feszített, és várta, hogy állva mindenki elfoglalja leendő helyét. Ekkor elkiáltotta a vezényszót: - Jó étvágyat elvtársak, pihenj, ülj le! Eltelt tíz- tizenöt perc, egyszer csak újabb parancs dördült: - Egészségükre elvtársak, pihenj, vonulj ki! Volt aki a levesénél járt, a szerencsésebbek már a második fogás közepénél tartottak, de ez nem számított,menni kellett kifelé. Rövid időn belül kényszerből megtanultunk villámgyorsan enni, akinek ez nem ment, vagy éhes maradt, vagy sutyiban zsebre vágta a darabos ételeket, kenyeret, abban a reményben, hogy majd később megeszi. Kantin persze volt, de azt nem látogathatták újoncok az első hónapokban. Amikor eljött a nap, hogy eskü után mi is betérhettünk, maga volt a mennyország : korsó zamatos sört ihattunk három hatvanért, és hozzá harmonizáló pompás nápolyit vehettünk mindössze két forintért. Akinek volt egy tízese, már császárnak számított, a hatvan forintos félhavi zsoldból még vendéglátásra is futotta. Alapos letolást kapott aki zsoldot mondott hivatalos helyen,csakis illetményről beszélhettünk. Magunk közt mégis a szleng győzött, szerettük a rövid, tömör megfogalmazásokat. 3. Ahogy „öregedtünk” egyre jobban kinyílt a csipánk, és egyre többet engedhettünk meg magunknak. Szabadidőnkben már mászkálhattunk a laktanyában, sorra jártuk a zugokat, ahol alkalom adtán el lehetett tűnni az elöljárók fürkésző tekintete elől. Feltűnt, hogy egyik társam már alig várja ezeket az időpontokat, azonnal eltűnt, nem is láttuk, csak a kötelező napirendi pontoknál. A közös megpróbáltatásokban alkalmi barátságok szövődtek, ez a fickó végülis kegyeibe fogadott… Egy alkalommal odasúgta , menjek vele, mutat valamit. A telephely egy elhagyott részéhez vezetett, ahol világháborús amerikai dzsipek álltak, jószerivel kibelezve. Valahogy ott ragadhattak a háború végén, senkinek sem hiányozva. Barátom átszellemülten magyarázta, micsoda kincsek ezek, örömmel száguldozna velük, ő ide jár álmodozni, töredezett lelkét ápolgatni. Beült az egyik kocsi volánja mögé, váltott, kuplungolt, gázt adott, pont mint a gyerekek. Mosolyogtam ugyan magamban, de soha nem árultam el, a többiek még hibbantnak nézték volna. Sok-sok év múlva összefutottunk egy gyakorlaton és örvendezve mesélte, szerzett egyet, most éppen felújítja, ha kész lesz meglátogat vele. Nem jött… Debreceni napjaink derekán új századparancsnokot kaptunk. Alacsony volt, köpcös, és félművelt, akkoriban más volt a káderpolitika, az iskolai végzettség másodlagos volt. Hiányosságait bizonyára restellte, ezért arroganciával pótolta. Ordibált, fenyegetődzött, de alig titkolt mosolyt fakasztott:elképzeltük, amikor némely szálfa termetű növendéknek azt mondta: - Ráugrok a derékszíjára és hanyatt lököm! Beszédei szintén viccesre sikeredtek, bár akkor és ott nem nagyon mertünk nevetgélni, később a hasunkat fogtuk ilyen szófordulatoktól: - Én nem vagyok egy szadizmus,de ha felhergelnek drasztikum leszek! 4. Akkor még divat volt kulturális vetélkedőket szervezni, a szabadidős programjaink fénypontja volt a csapatok közti versmondó vetélkedő, röviden szavalóverseny. Sok jó előadó volt közöttünk, de a pálmát mégis a mi rajparancsnokunk vitte: Edgar Alan Poe „Holló” című versével indult, borsódzott a hátunk, ahogy előadta. Hangerejével, orgánumával olyan érzelmi hullámokat kavart, hogy mindnyájan megrendültünk. A tapsvihar is jelezhette a parancsnokokból álló zsűrinek, hogy ki legyen a győztes, mert rövid tanakodás után a zsűri elnöke így méltatta: - A madaras versmondó nyerte a versenyt, mert ezzel az orgánummal a szolgálati szabályzatból is sikerrel előadhatott volna, gratulálunk! A politikai tiszt szívén viselte sorsunkat, papíron jobbnál jobb terveket szerkesztett szabadidőnk hasznos eltöltésére: levélírás, vitafórum, TV nézés, meg ilyenek, minden estére. Ám ilyentájt már tiszt csak szolgálatban lézengett a laktanyában, ő meg nem jutott mindenhova, ezért ezeket a programokat a belszolgálat valósította meg. Az egyik napon egy vicces kedvű rajparancsnok volt szolgálatban és amikor elérkezett a kultúrprogram ideje, a tervnek megfelelően adta a vezényszavakat: - Stokit fogj, irány a klubszoba, TV nézés következik! Lelkesen vonultunk be a helyiségbe, reménykedtünk valami jóféle műsorban, de bármi is adódott, jobb lehet mint az alakizás. Leültünk és izgatottan vártuk, mi lesz. Akkoriban a TV-k beindításához kellett egy kis idő, csövesek voltak, és az elektroncsöveknek be kellett melegedni. Vártunk türelmesen, de az egész gyanús lett, amikor még tíz perc múlva is csak a sötét képernyőt bámulhattuk. Morogtunk, volt aki bekiabálta,mikor lesz már valami, egyszóval zsibongott az egész társaság. Az ügyeletes persze azonnal legorombította a társaságot - Csend legyen, ez van kiírva! Mindenki nézze a TV-t! Műsorról szó sem volt! Meg vagyok értve?! Akkor vettük észre, hogy csúnyán kitolt velünk az ügyeletes, a kikapcsolt TV-t nézette velünk egy órán keresztül. Aztán elrendelte a sorakozót a folyosón és ránk dörrent. - Na, emberek, ki tud biciklizni? Jelentkeztünk néhányan a naivabbak közül, egyből kiparancsolt bennünket a sorból, mi mentünk WC-t takarítani. Legközelebb már senki sem tudott bicajozni, de a kérdés ravaszul más jelleget öltött. - Tud valaki valamilyen hangszeren játszani? Na, gondoltuk itt a lehetőség egy kicsit könnyedebb életre, aki egy kicsit is nyekergett valamilyen hangszeren, azonnal jelentkezett. Pechünk volt megint, most éppen teherautókat kellett megrakodni. Végül már mindenkinek volt annyi esze, hogy semmiféle feladatra sem jelentkeztünk, ekkor kénytelen volt kiszámolós módszerrel maga kijelölni a melósokat a különmunkákra. Rá kellett jönnünk, hogy a sakkozás, a fókázás, motoros fókázás a sika-mika alternatívái, vagyis katonáéknál mindez takarítást jelent. 5. A debreceni képzést lezáró harcászati gyakorlat valamennyiünkben mély nyomot hagyott, aki végigcsinálta, ma is emlékszik rá negyven évnyi távolságból. A megpróbáltatások igényelték összes erőtartalékunkat, eljutottunk a végsőkig. Volt köztünk aki a hortobágyi puszta harmadszori körbeharcolásánál elvágódott és hörögve mondta: - Én már nem megyek tovább egy lépést se, inkább lőjetek itt helyben agyon! Igencsak elcsodálkoztunk, ezt hogy gondolja, hiszen éles lőszert sem ő, sem mi nem láttunk az egész gyakorlat alatt. Parancsnokunk mégis megszánta, és felrakatta az egyik anyagszállító teherautóra. Bár ne tette volna: híre ment, és egyre többen dőltek ki a sorból abban a reményben, hogy a szállítóra kerülhetnek ők is. Amikor már csak összesen hárman bandukoltunk a virágos réten, megelégelte a főnök és elrendelte a pihenőt, azzal a feltétellel, hogy az összes öngyilkosjelölt utána serényen elfoglalja az ellenség sáncait. A gyakorlat éjszaka is folytatódott, és kitartásunk meghozta a gyümölcsét, a három „életben maradt” katonát előre vitték jelzőnek. Ez annyit jelentett, hogy mi hárman kaptunk rengeteg vaklőszert, pukkancsot, világító rakétát és mi lettünk az ellenség. Míg a többiek kilométereken át rohamoztak felénk, hol szétbontakozva, hol összezárva, mi a mellvéd mögül pukkantgattunk elfeküdve, ötletszerűen. Gyönyörű csillagfényes éjszaka volt, pont annyira sötét, hogy a felvillanó torkolattüzek, hang és fényjelzők villanásai felejthetetlen víziót teremtettek körülöttünk. Eszünkbe sem jutott, hogy ez élesben borzalmas is lehet, mi ott és akkor ártatlannak véltük az egészet. Szorgalmasan tüzeltünk, amikor közeledtek társaink, egészen addig, amíg fel nem bukkant előttem az egyik szakaszbélim, és rámkiáltott: - Ne lőjetek, én is a Putyilov gyárból jövök! (szállóigévé vált kifejezés a 17-es orosz forradalomról készült filmből) - Bocs pajtás, ez már amúgy is tilos volt, túl közelről nyírtalak ki, még bajod eshetett volna…( a vaklőszer szilánkjai közvetlen közelről sérülést okozhatnak) 6. Felfokozott várakozással teltek az utolsó napok Debrecenben, szilveszterezni onnan megyünk, de újévkor már Pestre kell beérkeznünk. Nagyon „öreg” katonának éreztük már magunkat, pedig az akkori szleng szerint ennyi idő után legfeljebb „gumik”lehetnénk. Összekovácsolódott a csapat, alaposan kiismertük egymást, lazább volt a napirend, szőttük az új terveket. Tudtuk, hogy közülünk kerül ki a pesti rajparancsnok, a sorkatonák nem jönnek velünk. Ugyanakkor azzal is tisztában voltunk, hogy jelenlegi rajparancsnokunk szava döntő jelentőségű, akit ő javasol, már biztosan az lesz. A búcsút jelentő napon végre összehívott bennünket a „góré” és közölte elhatározását: - Az egész satnya társaság tulajdonképpen alkalmatlan a parancsnoki posztra, természetesen rajtam kívül, de hát én nem mehetek magukkal, és persze eszem ágában sem volt ilyesmi, maguk az örömkatonák, nem én. Így aztán a sok rossz közül a kevésbé rossz viszi tovább a csapatot. Maga lesz az- mutatott rám- de ha nem keményít be egy kicsit hamarosan belebukik. Igaza lett. Fél év után leváltottak azzal az indokkal, hogy túl liberálisan kezelem a társaimat. Innen nézve így is volt, hiszen velük együtt takarítottam, sokszor magam végeztem el mások munkáját, elnéztem apróbb stiklijeiket. Ott és akkor ezt még nem néztem tudatosan, mélabúsan ünnepeltük a bukásomat, alkoholba fojtottuk kudarcom iránti fájdalmunkat. Sajnálhattuk is mindannyian, mert tudtuk, hogy az új rajparancsnok önző és gátlástalan, oda a kényelmes életvitel… 7. Napjaink tömény tanulással teltek, közeledtek a vizsgák, itt egy kollokvium, ott egy szigorlat, a tudás szűrője ismét feszültséget teremtett. Az iskola kantinjában akkoriban még mindenféle szeszt mértek, csak egyetlen korlátozás volt, a délelőtti órákban senki sem látogathatta az „intézményt”. Délutánonként már túl voltunk mindenen, tisztában voltunk „eredményeinkkel”, mindkét eset ok volt az ivásra: ha buktunk, azért, ha átmentünk, azért kellett inni. Volt egy dzsentri elveken nevelkedett kollegánk, rávett bennünket, hogy legyen tétje az egésznek: az átmentek fizessenek egy kőrt a bukottaknak, afélle vigaszdíj gyanánt.. A dolog beindult, a felesek fogytak, mindaddig, míg az átmentek rá nem jöttek, hogy ez borzasztóan rossz üzlet a számukra, hiszen az egész szakaszból csak négy-öt fő ment át matekból, a javaslattevő is UV-s lett ( utóvizsga). Kisütötték, biztosan azért bukott meg, hogy ingyen piálhasson, no meg ne kelljen a terjedelmes kőrt fizetnie. Megszűnt az egyezség, attól kezdve mérséklődött a kantinos forgalma, mi meg józanabbul mérlegelhettük a sikertelenség okait. Ahogy múltak az együtt töltött évek egyre formálódtunk, csiszolódtunk, az ugratások, szapulások annyira célirányosak voltak, hogy egyre kevesebbet hibáztunk, jellemünk szilárdult, modorosságunk mérséklődött, megtanultunk együtt élni, egymást tisztelni. Egyik társam mégis ellenszenves maradt, ő volt a „hátszeles, később érkezett, megúszta a megpróbáltatásokat, mégis fennhéjázó volt . Amúgy jó fejű, csendes gyerek volt, csak ez a lekezelés ne lett volna!. Egyszer aztán beakadtam a hálójába: egy matematikai levezetés sehogy sem ment a fejembe, társaim is csak hümmögtek, kénytelen voltam hozzá fordulni. Némi fanyalgás, vonakodás után mégiscsak nekiállt és a fejembe verte a megoldást. Amikor derengeni kezdett a téma, erőt vettem az előítéletemen és megköszöntem segítő hozzáállását. Nagyvonalúan nyilatkozott: - Ugyan, kérlek, nekem elégtétel az is , ha látom, hogy te vagy a hülye… Lenyeltem a békát, de az ugratások folytatódtak. Hol engem „hivatott” a tanszékvezető, hol neki kellett az ÜTI-nél „jelentkezni”, máskor dögös látogató „érkezett, az érintettek mindig értetlenül faggattak bennünket, miről is van szó? Amikor szakmailag már némileg pallérozódtunk, jöttek a technikai jellegű ugratások: elküldtük egymást kanyarkulcsért, hegesztőpákáért, gyérellenállásért, vagy komplett R102-es blokkot kellett behelyeznünk R-118-ba, és presztízsokokból meg is próbáltuk…Forgalmazás közben amúgy is rengeteg a félrehallás, ha erre rájátszanak, borzalmas marhaságok sülhetnek ki belőle: - Hangoljuk össze a géptávíró csatornát. - Rendben, adjon pluszt.. - Adjunktus?! Jelentem itt nincs olyan…- és ezt haláli komolyan mondta és gondolta,hiszen még életében nem szabályozott géptávíró csatornát. Máskor egyszerű távbeszélő vezetékes vonalat kellett összehozni, gyakorlás képpen rövid távon. - Itt az egyes, hogy hall? - Rosszul. - Tekerje meg az induktort - Tekerem, tekerem, vétel! Távolság alig egy méter, mégsem hallom, vétel. - Próbálja hangolni! Ettől végképp kifeküdt az egész társaság, hiszen az már a kezdőknél is köztudott volt, a TBK-n nincs mit hangolni, rögzített minden paraméter. 8. A legzordabb téli napokban szerveztek számunkra rádiós gyakorlatot, olyan hideg telünk azóta sem volt. Egy R-104-es állomásra három-három tanulót osztottak be, a ponyvás GAZ-69-ben üldögélni és forgalmazni szinte kibírhatatlan volt. Váltogattuk egymást, de az ócsai barakkokban szinte ugyanolyan hideg volt, melegedésről szó sem lehetett. Egyik leleményes társunk váltáskor nem a barakkok felé sietett, hanem a közeli házak felé tűnt el, mire újra szolgálatra következett persze előkerült, és beszámolt szerencséjéről: addig faggatta a kocsmabelieket, míg elárulták, hol lakik közelben kikapós menyecske. A koros, de jószívű asszonyság ellátott bennünket mindenféle jóval, és persze meleg is volt nála. A pihenőidőnket tehát ott töltöttük, és nem is lett volna gond, ha nem kapunk ellenőrzést. Ki hitte volna hogy abban a ronda zord éjszakában egy tiszt pont ránk kíváncsi. Éppen a készüléknél gubbasztottam, jelentettem szabályosan, hogy a társaim a pihenőidejüket töltik a barakkban. A tiszt látni akarta az egyik növendéket, persze hogy a helyzet kiagyalóját. Az egyik rajbélihez siettem, felráztam, és mondtam neki, gyere, te leszel a Sárközi- merthogy a tiszt név szerint kereste. Felkászálódott, összefagyva baktatott az ellenőrhöz és jelentkezett. Gondolhattam volna, hogy nem véletlen a név szerint említés, azonnal kiszúrta, hogy nem ő a Sárközi, valahonnan már ismerhette. Jó órába is bele tellett, mire előkerült, és azzal mentegetődzött:-Jelentem meleg WC-t kerestem! Egy hét laktanyafogsággal „értékelték”. 9. A főiskola befogadott külföldi hallgatókat is, történetesen elég sok vietnami tisztjelölt tanult külön szekcióban. Roppant udvariasak, még barátságosak is voltak, mégsem alakult ki közöttünk közvetlenebb kapcsolat, merőben más volt a kultúránk, gondolkodásmódunk. Körletükből borzalmas fűszeres szagok terjengtek, mindig kotyvasztottak valami kaját a helyi menü mellé. Találgattuk mi lehet a számunkra alig elviselhető szagok eredete, egyik felkészültebb társunk azt állította,szerinte kutyát főznek. Volt nekem egy ismerősöm , aki néha leállt egy kis csevegésre a folyosón, törte keményen a magyart, de azért meg lehetett érteni. A kérdést eldöntendő, nyíltan neki szegeztem egyik alkalommal a témát, vajon szerepel –e az étlapjaikban kutyahús. Kis






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!