Bejelentés



Lena Belicosa honlapja
Semmi sem történik véletlenül!

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.







Linkek



Álmokból, látomásokból, meditációk alatt érkezett sugallatokból írt történetek, néhány Az éjszaka örvényében c. könyvemből.

A titokzatos kalapos

A kevés oldalszám miatt ezen az oldalon található még néhány írás.

 

A VÁLTOZÁSOK KORA
(2010-05-26)

„Aki álmodott, álmodik tovább. Nem mond le a csábító mélységről, a kifürkészhetetlen vonzásról, tiltott vidékre merészkedik, megkísérli megérteni a felfoghatatlant, látni a láthatatlant; újra meg újra visszatér hozzá, elszántan nekifeszül, lép egyet előre, aztán még egyet; így hatol be az ismeretlenbe, hogy ott a végtelen gondolatok elképesztő bőségére leljen.”
Victor Hugo

Állok a tükör előtt, és bármennyire is akarok még ötvenen innen lenni, hamarosan már odaát leszek. Nemcsak elérem az ötödik ikszet, hanem egy megújult világban, más emberként fogok élni?!
Kezem az ezüstös tükörhöz ér, szinte vonz magához, s arra gondolok, hogy én vagyok Alice, és elképzelem, hogy vár egy másik dimenzió, ahol megismerek egy másik világot és azt a valakit, aki leszek…
Gondolatban egy régi irodában ülök s figyelem, ahogyan idősebb kolléganőim szenvednek a klimax különböző tüneteitől. Akkoriban, közel harmincévesen elképzelni sem tudtam azt, amiket átéltek.
Most aztán én is megtapasztalom.

Fáj a hátam, fáj a vállam,
Sajgón lüktet kezem, lábam!
Fénytelen, sima lett hajam,
Elért a hízásra hajlam.
Egyik percben vacog fogam,
Majd elönt veríték folyam.
Jár az agyam, hogyan lehet?
Senki sem figyelmeztetett!

Az óra reggel nyolcat mutatott, rövid idő múlva pedig már tizenkét óránál kacsingatott rám a huncut óramutató, szinte hergelt, hogy „- na, mi van, te lustaság, már megint nem csináltál semmit, úgy sem tudsz velem lépést tartani!”

Érzem azonban, hogy nem az idő gyorsult fel, hanem bennem és a földön változik valami.
Alig alszom mostanában, mégis több száz álomkép pörög le lelki szemeim előtt. Kevésre emlékszem, egész nap kótyagosan járok kelek, magamra sem ismerek. Az álmok szürke ködfátyolából elhalt ősök, ismerősök üzennek, rég nem látott helyek, és idegen tájak üdvözölnek. Elfeledett emlékek vízesésein csúszik le lelkem kenuja, s én hamarosan több életet hagyok magam mögött.

Erőtlen testemet az ablakhoz vonszoltam, és egy órán át ültem ott a Nap meleg sugarainak ölelésében. Éreztem, ahogyan átjár az energia, s visszaköltözik belém az élet. Ez a csodás fényforrás átmosta most testemet, lelkemet.
Behunyt szemeim vöröslő mozivásznán pörgött a Föld. Láttam, ahogyan ő is változott, emelkedtek a rezgései, neki is fájtak dolgai, felszíne sok helyen megkopott, az emberiség sok mindent tönkretett, miket korábban megalkotott. Kitörtek vulkánjai, megmozdultak földrészei, árvízként zúdultak vizei. Őrült táncba küldte szeleit, melyek hurrikánként tomboltak a világ minden részén. Felborult a világ rendje, tél van a nyárban, nem kívánatos mértékben küldik az égi áldást, jelezve, a víz most az úr a körforgásban.

Lélekben átlépek a tükrön, és érzem, ahogyan a fájdalom abbamarad, az idő vásott fogsora is megáll, s nem őröl tovább, itt nincs is idő. Nyugalom van, átölel a fény, kisimítja gyöngyöző homlokom, a szeretet melege szívemig hatol, ami ismét újult erővel zakatol.

Valaki szól: - Gyere Alice, mutatok valamit. Elindulok a hang után.
- Nem vagyok Alice, miért szólítasz így? – kérdeztem. Lehet, hogy olvasol a gondolataimban?
- Igen, tudom ki vagy, most mégis legyél a kicsi Alice, aki felfedezi ezt a másik világot.
Egyenes úton, zöldellő fák mellett haladtam. Egyenletes, fuvallat nélküli meleg volt, minden felé aranyszínű fénynyalábok tündököltek.
- Hogy kerültem ide, hogyan lehetséges ez? Tudom, hogy otthon ülök az ablak előtt egy régi karosszékben, és most mégis itt vagyok. Valóban kísérleteztem, hogy képzeletben átlépek a tükrön, lehet, hogy ez történt?
- Igen, a tested valóban ott ül, de most sikerült felülemelkedned a testeden. Emlékezz csak arra, amikor a lányod született, és te a klinikai halál állapotába kerültél. Fentről nézted saját magadat, ahogyan az orvosok sürögtek-forogtak körülötted, és mindent elkövettek, hogy visszahozzanak. Most nem haltál meg, mégis egy hasonló állapotban vagy, mert a lelked és a tudatod is itt van, átélsz valamit, ami keveseknek sikerül.
- Tudod, én csak arra akartam választ kapni, hogy ez a változó kor valóban ennyi szenvedéssel jár? Már egy éve különböző fizikai és lelki tüneteket élek meg.
- Kicsi Alice, amiket megélsz, csak részben a változó kor tünetei, hiszen most minden ember átmegy bizonyos átalakuláson, nálad ez egybeesik ezzel az időszakkal, s ezért valóban erősebben érzel meg mindent.
- Tudom, hogy ismét az elengedést tanulom, hiszen a nőiségemmel függ össze ez is. Talán valahol a tudatom mélyén azt gondolom, hogy ha ez a változás végleges lesz nálam, akkor már nem leszek teljes értékű nő?
- Na, ugye, megadod magadnak a választ. Kultúránként eltérően állnak a változás korához a világon. Megvan a képességed, hogy könnyíts a helyzeteden, hiszen beavatott vagy, gyógyítsd hát magad.
- Valóban azt teszem, s azon dolgozom, hogy elengedjem azt a gondolatot, ami szinte ostoroz, hogy még ne, még „igazi” nő akarok maradni. El kell fogadnom, hogy most már eljött az ideje annak, hogy változzon a testem.
- Nagyon jó. Most nem érzel fájdalmat. A tested nyugodtan ül a székben, a sejtjeid pedig teszik a dolgukat. Más ember leszel.
Az út végre kanyarodott és egy nagy templomszerű barna épület elé értem, kevés ablaka és egy bejárati ajtaja volt, melynek két szárnya ki volt tárva.
- Mi ez?
- Ez egy áruház, ahogyan a te világodban nevezik.
- Na, ne! Ettől a legkisebb boltok is másképp néznek ki. Bemenjek?
- Igen. Nem kell venned semmit, s ne is érints meg semmit, csak jól nézzél meg mindent.
- Rendben. – mondtam, és beléptem a kapun.
Belülről valóban hasonlított egy boltra. Véletlenül sem mondok áruházat, mert az ugye arról is híres, hogy óriási a választéka. Csak tudnám, hogy minek kell egy féle dologból annyifélét gyártani. Valamelyik nap nézegettem a partvisokat. Huszonnégyfélét láttam kitéve egy eurótól hat euróig. Megnéztem közelebbről, alig láttam köztük különbséget. Az én kis buta fejemmel nem értem meg, hogy miért van erre szükség, mert megtenné egy-két féle is.
Persze a fogyasztói társadalom! Hagy vásároljon mindegyikből a kedves vevő! Az egyik kell a nappaliba, a másik a konyhába, a harmadik az udvarhoz, a negyedik a verandára. S persze nehogy már egyformát vegyen a kedves vásárló, válogathat kedvére. A gond viszont az, hogy hiába próbálunk ki többfélét, kiderül, hogy egyik sem szedi fel a port.
- Ugye már nem bosszankodsz? – kérdezte a hang.
- Tényleg a fejembe látsz, igaz? Visszaemlékeztem erre a seprűs esetre. Most már mosolygok rajta.
- Jól gondolod, sok olyan dolog, tárgy van a világotokban, amire valóban nincs szükség, és sok mindenből kevesebb is elég. Gyere, menjünk tovább.
- Nagyon érdekes ez az üzlet. Kívülről nem látszott ilyen nagynak. Most viszont azt látom, hogy minden van, igaz kevés mennyiségben és nem nagy választékban, de ez a készlet itt minden igényt kielégít.
- Menj tovább előre, ott látsz egy ajtót, ami mögött egy lépcső vezet majd lefelé. Azon menjél le, és mond el, hogy mit látsz.
Elindultam egy mahagóni színű ajtó felé, még csak az ujjam ért hozzá, s már ki is nyílt. Szürke félhomályban gomolygott lefelé a csigalépcső, a megkövesedett vízcseppek ismeretlen fényforrás világosságát tükrözték vissza, mint megannyi szentjánosbogár. A lépcső aljára érve ismét egy ajtót találtam.
- Ezen is bemenjek?
- Igen.
Lenyomtam az aranyozott kilincset, s az ajtó beengedett egy tágas terembe.
- Hihetetlen, amit látok! A naprendszer, kicsiben, a Föld pedig ki van nagyítva. Ki csinálta ezt?
- Ezt a te világodban makettnak mondják, csak itt ez mégis él. Amit látsz, az a valóság egy másik rendszerből nézve, a Föld azért nagyobb, mert most övé a főszerep. Nézd, ahogyan percről percre változik.
- Igen látom. Sőt, azt érzem, mintha egyre hidegebb lenne.

S hidegebb is lett, mert a Nap elbújt, és én rádöbbentem, hogy a százéves karosszékben ülök. Alice kirándulása tükör országba lehet, hogy csak álom volt? Majd kiderül.

(Egy meditációs állapotban kapott sugallat alapján írt történet, szintén kibővítve életem eseményeivel.)


ISZTAMBULI KALAND

(2010-07-14)

Egy küldöttség tagjaként érkeztem a török városba, amely arról is híres, hogy két földrészen is jelen van, ám mégis európai városnak tartják. Zsibongó utcákon sétáltam, jellegzetes török sapka volt a férfiak fején, az egyik épület előtt élő dobszóra táncoltak sokan. A nők kendőkbe bugyolálva mentek az utcákon és korsókat vittek a kezükben. Egy hatalmas terembe kísértek bennünket, ahol teáztunk. (Talán újságíró lehettem, és egy korábbi életembe mentem vissza.)

Egy családhoz mentem, ahol rokonként fogadtak, Beavattak egy szertartásba, ami nekem rendkívüli volt, hiszen nem láttam még hozzáfoghatót.
Vizet forraltak egy lábasban, amelybe hagyományos teafüvet tettek. Szeretem a teát, ezért nagyon figyeltem. Ezután következett a csoda. Megmutattak egy csodálatos fát, s mondták, hogy ez a teafa. Naponta locsolták, és minden nap termett rajta valamilyen gyümölcs. Felül áfonya volt, majd különböző színű hasonló bogyók. Én csak az áfonyát, málnát, csipkét, ribizlit, ismertem meg. Elmondták, hogy minden nap, néha többször is, más és más gyümölccsel ízesítik a teát. Ilyen fája minden családnak van, és szent ereklyeként kezelik, őrzik. Olyan ízre emlékszem, amilyent még sosem kóstoltam, egyszerűen itatta magát az ital. A turbános családfő sokat mesélt a fáról, még az életfa kifejezés is elhangzott. Nagyon kedvesen fogadtak, mintha családtag lettem volna.

Az egyik hölggyel elindultunk valahová, az utcákon mentünk, és néztem a barna magas sarkú szandálomat, alig tudtam lépést tartani vele. Ő most is egy korsót cipelt, nekem pedig néhány bogyó volt a kezemben a fáról. (A valóságban ma már nem tudnék egy ilyen lábbeliben menni, - a vágyamat is képviselheti az álom, mert jó lenne ismét ilyenben járni?)

Ekkor váltott a kép, és egy autósüldözés, autók ütközésének nézője lettem, s azt is láttam, hogy minden járókelő fejvesztve menekül. Én pedig csak álltam a járdán, és néztem a történéseket. A véremben volt a megfigyelés még ott is. Egy nagy fehér autó ment neki a kisebb autóknak. Olyan volt, mintha változtatta volna az alakját, és aláfolyt a többi autónak, felemelte, és az autók többször fordultak a levegőben, és utána estek az utca kövére, volt, amelyiket láttam darabokra esni. Ilyen volt egy kis kék Smart is. A fehér autó pedig neki ment a roncsoknak, mégis sértetlen maradt. Aztán azt éreztem, hogy megfogják a karomat és betuszkolnak egy járműbe, majd egy zárt helyiségbe vittek. A kezemben lévő bogyók összetörtek, levük szétfolyt a kezemen.
Mikor magamra hagytak, gyorsan lenyaltam a kezemből ezt az élvezetes nedűt. Töményen olyan volt, mintha égető, tüzes, fűszeres levet ittam volna. Égette a torkom, ám azt is éreztem, hogy átjár az erő. Olyan erősnek éreztem magam, mint még soha életemben.

Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy megvert férfi feküdt a sarokban, és én azonnal megismertem, Marcos Webs volt az, akit nagy hősként ünnepelt már több nemzet is. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ő is itt van. Arra kértem, hogy a maradék gyümölcslét nyalja le a kezemről, és láttam, hogy azonnal erő költözik belé. Nem beszélt arról, hogyan került ide, és én sem, csak azt vizsgáltuk, hogyan tudunk innen kiszabadulni. Hálás volt a segítségemért.
Közös erővel ki tudtuk feszíteni az ablak rácsait és kibujtunk rajta. Utána szétváltunk. Én balra mentem, ő pedig jobbra. Egy hatalmas fal volt előttem, és én Jackie Chanos fürgeséggel ugrottam át rajta. Az országút kanyargott előttem, ám házaknak nem volt semmi nyoma. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek, merre lakik az a család, ahol voltam, még a nevüket sem tudtam. Autók jöttek-mentek az utakon.
Aztán valahogyan csak lakott területre értem, mert szemtanúja voltam, ahogyan Marcost most is hősként ünneplik, állítólag valamilyen bandát számolt fel sikeresen.

Egy nyitott autóból köszönt felém, s üzente, hogy megírhatom a sztorit.

(Soha nem jártam ott, s nem ismerem a szokásokat, nem tanulmányoztam és kutattam a témában, az egész egy valósághű álom, illetve félálombeli látomás volt.
Ez az álom ismét egy szintemelkedést jelez az életemben. Isztambul – vagy az álom kezdetén még Konstantinápoly – álomképe, nem véletlen. A kelet kapuja. Körülöleli az Aranyszarv – öblöt, mely egy természetes kikötő. Erről egy festmény lóg Magyarországon az ágyam felett. Mindenképpen egy előzőéletbeli üzenet is, és az is, hogy valakinek segítenem kell, aki nagy dolgot fog véghezvinni a mostani rohanó világunkban. A tea itt a beavatás jelképe, valami olyan birtokában vagyok, vagy leszek, vagy lettem, amit még nem tudok micsoda. Egy régészeti lelet alapján kiderült, hogy már 8000 éve is lakott volt a város. Egy törésvonal mentén fekszik, ez is üzenet. Ám legfőképpen az, hogy két földrészen terül el. Kisebb része Európában, nagyobb része pedig Ázsiában. Magán viseli a történelmének és etnikumainak jegyeit az építészetében is. Kozmopolita város, mindig sokféle vallású és nemzetiségű emberek éltek itt. Talán üzenet, hogy el kellene mennem oda? Ami még érdekes, hogy a készülő regényem főhősét is Marcosnak hívják, üzenet, hogy folytassam az írást, mert már egy ideje egy betűt sem írtam!)


HÓDOLJ NEKEM!

2010-08-19

„Tedd félre "mindentudó" elmédet, és indulj befelé. Itt, ahol az álom és a valóság közötti különbség már nyilvánvaló, ellazulhatsz legbensőbb igazságodban.”
Osho

A középkori vendéglőben nagy volt a sürgés-forgás. Barátaimmal a világ különböző pontjairól érkeztünk oda, ahol egy kis ünnepséget szerveztünk. Mindegyikünknek volt valamilyen különleges képessége.
A vendéglős sietősen járta körül különös társaságunkat, mindenkihez volt egy kedves szava. Kezeit gyakran törölgette a kötényébe, s előételnek főtt kukoricát és salátákat hozott az asztalra. Hamarosan érezni lehetett azt az ínycsiklandó illatot is, amit a nyárson sülő malac pecsenye árasztott magából. Mi pedig türelmesen hallgattuk egymás beszámolóit, hogy mi történt velünk az utóbbi években.
Megtermett asszonyság hordta a kupákat, jófajta sörrel-borral.
Beszélgetésünket egy ember megjelenése szakította félbe, aki szó szerint bezuhant az ajtón.
- Segítsenek! – kiáltotta.
Arca tiszta vér volt, ruhája rongyokban lógott róla, mint akiről megpróbálták letépni. Szemében rémület tükröződött, hangja egyre halkabbá vált.
- Mi történt magával? – kérdezte Herold, aki arról volt híres, hogy nagyon erős volt, akárcsak Hercules.
- Megtámadtak. Sok vörös képű, bundás alak. A közeli erdő mellett jöttem el, s láttam, hogy ott gyülekeznek, és azt hallottam, hogy idekészülnek bizonyos emberek ellen. Úgy gondoltam, idejövök, és figyelmeztetem magukat, azonban észrevettek, és nem messze innen, utolértek és nekem estek. Valami különös hang, talán egy síp, megállította őket, mintha valahogyan irányították volna őket, megdermedtek és egy bizonyos irányba futottak. Ekkor tudtam elszaladni. – suttogta az idegen.
- Vajon kik ezek, és mit akarnak? – kérdezte Mirce. Ő egy jó lelkű boszorkány volt, aki mindenkinek segített.
Senki sem tudta a választ.
Diannus ragadta magához a szót, s azt mondta, hogy valószínűleg híre ment, hogy mi itt öten most összejöttünk, jobb lesz, ha felkészülünk a támadásra.
Borultak az asztalok, a sok jó nedű mind kifolyt a padlóra, barikádokat építettünk, a vendéglős pedig sopánkodott. Katazon kérdezte tőle, hogy vannak-e falécei, hogy az ablakokat be tudjuk szögelni. Az öreg vendéglős csak bólintott kétségbeesésében, majd összeszedte magát, és azt mondta, hogy a pincében lesznek.
Katazon és Herold elmentek összeszedni az anyagokat. Katazon a legügyesebb akrobata volt a világon, sok országban fellépett már, olyan egyik lába itt, a másik ott volt. Képes volt olyan gyorsan eltűnni, hogy az emberi szemnek ez csodaszámba ment.
Közben sok vendég szép sorban elhagyta az épületet.
Diannus továbbra is sorolta, hogy milyen óvintézkedéseket kell tennünk. Ő volt a legjobb szónok, akit valaha is ismertem, nem volt ember, akinek ne tudott volna mondani valamit, amit épp hallania kellett.
Én pedig igyekeztem megnyugtatni az embereket, a vendégeket, és a személyzetet is. Sokan döntöttek úgy, hogy elmennek, én pedig nem tartóztattam őket.
A nevem Heléna. Bűvös szavakat tudok, amikkel befolyásolni tudok másokat. Nem sűrűn használom, ám néha már használtam őket.
Kimentem az épület elé, s láttam, hogy hatalmas porfelhő közeleg, ami azt jelezte, hogy már nincsenek messze azok a valamik, vagy valakik. Körbe jártam az épületet, és sajnos azt láttam, hogy könnyen támadható, nyitott a tető, vékonyak a falak, és az ajtó, s az ablakok is elég elhasználódtak már. Ha felgyújtják, nem sok esély van arra, hogy megmenekülünk. Viszont azt is tudtam, hogy nekünk most együtt kell lennünk itt valamiért, csak azt nem tudtuk, hogy miért. Talán pont azért, hogy ami közeleg, azt elhárítsuk.
Már láttam a közelgő ellenséget.
- Te jó ég! – kiáltottam magamban. Szemem elé kaptam a kezem, remélve, hogy talán még tisztábban látom, mik is azok. Mert nem emberek voltak, bár valami bekecsszerű volt rajtuk, de vörösek voltak, és szarvuk volt. Nem láttam még ördögöt, csak a mesékből hallottam, hogy is nézhetnek ki, és amiket most láttam, azok ezekre a mesebeli alakokra hasonlítottak.

Bementem, és mondtam a többieknek, hogy mit láttam. Mindenki hitetlenkedve meredt rám, és egymás után mentek ki a ház elé, ahol elég gyorsan bizonyságot nyert, amit mondtam, mert ők is azt látták, amit én.
Közben Herold és Katazon bedeszkázták az ablakokat, bezártuk az ajtót, s azt is eltorlaszoltuk.
Hamarosan odaértek ezek a lények, s próbáltak bejönni mindenféle lehetséges nyíláson, még a kéményen át is. Be is jutottak, nem okozott nekik gondot a bedeszkázott ablak sem. A férfiak felvették velük a harcot, s hamarosan hullahegyek voltak a vendéglő közepén. Mirca és én pedig egy kis bűbájjal próbálkoztunk.
S egyszer kiszaladt a számon az, hogy HED MÍ! (így kiejtve)
S az történt, hogy azok a lények, akik ezt meghallották, szó szerint meghajoltak előttem, és emberré változtak.
Ám sorra ugráltak be a helyiségbe továbbra is, míg egyszer csak mi is meghallattuk azt a bizonyos sípszót. A még lélegző lények kiugráltak az ablakon, és eltűntek. A hullákat egy kupacba hordtuk, az emberré váltak pedig csak lézengtek, nem tudták, hogy kerültek oda, nem találták a helyüket.
- Mit mondtál nekik? – kérdezte Diannus.
- Azt, hogy HED MÍ, de nem tudom, mit jelent. – feleltem.
- Azt jelenti, hogy HÓDOLJ NEKEM! – világosított fel. Úgy látszik, hogy hatalmad van felettük.
- De ez nem volt tudatos, nem is ismerem ezt a szót, fogalmam sincs, hogy miért mondtam.
- Az nem baj, de működött. Most mi lesz ezekkel az átváltoztatott lényekkel. Azt hiszem, hogy ezért is kellett idejönnünk.
Ekkor felharsant ismét a sípszó, és az ördög fiak ismét támadásba lendültek. Mindenki azzal védekezett, amivel tudott.
Egyre gyakrabban mondtam ezt a szót, s egyre több lény változott át. Ekkor azt mondtam a többieknek, hogy kimegyek, és kint is kipróbálom.
- Ne menj, ez túl veszélyes, azt sem tudjuk, hányan vannak. – mondta Mirce.
- Nincs más választásom, úgy érzem, ez a feladatom. – mondtam, s ezzel erősítettem magamat is.
Szabaddá tették az ajtót, és kimentem. Nagyon sokan támadtak nekem, amikor kiléptem, én pedig a számhoz emeltem a kezem, és kiabálni kezdtem, ahogyan a torkomon kifért.
- HED MÍ! S hamarosan azt láttam, hogy egy seregnyi vörös képű hajlong előttem és változik emberré…

(Az álom ismét hatása alá vont. Volt még sok álomkép, csak kiúszott. Az alap ez, bár a novella kedvéért egy kicsit mesésebbé szőttem. Valószínűleg hatással lehetett a tudatalattimra, hogy mostanában megnéztem néhány filmet, ám mégis úgy érzem, hogy ez az álom is nagy jelentőséggel bír.
A HED MÍ szónak a jelentését valóban az álomban mondta valaki. Nem tudom, milyen nyelven lehet. A spanyolt boncolgatva, valóban velem kapcsolatos, hiszen a ME, a MI és a MÍ alak is használatos. Pl. a Para mí – azt jelenti nekem. A spanyol a H-t nem ejti, szó elején a J-t és G-t ejti H-nak, ám nincs a szótárban hasonló szó se. Az angolban a Head Me - Vezet engem, vezess engem – lehetne? Franciául, olaszul, arabul…?
Itt is lehet ellentmondás, de nem ez a lényeg, hanem a képesség, a közösség ereje, a bátorság, hogy kimertem menni, s a feladat, hogy az átváltoztatott emberekkel valakinek majd törődni kell… S az, hogy még jobban megértsem magamat, van mit fejteni…
Feladatom van az emberekkel…
Fontos álomképek: ördög, varázslás –varázsló- varázsige, vendéglő, barátok, képességek, étel, ital, középkori helyszín, barikád –akadály, ajtó, ablak, épület…)


ÉLETJÁTÉK

(2011-01-22)

A tenger partján már sokan várakoztak, hogy indulnak a nagy eseményre. Fiatalok, idősek, férfiak, nők. Mindenkin fehér tunika volt és hosszú arany hajukat lengette a szél.
Köztük volt Jan is, akinek az újságja cikkezett sok keleti témáról, és most azért vág neki ennek az útnak, mert valakinek fel akarta ajánlani a segítségét, híreit. Bonny is vele tartott.
A karcsú, sudár lány élete első útja lesz a szárazföldre, ahol részt vesz majd a versenyen.
Hamarosan elhangzott az indító jel, mely három hangos gongütés volt, s a harmadikra mindenki belevetette magát a habok közé.
A sziget lényei olyan gyorsan úsztak, mint a leggyorsabb halak. A néhány perc alatt, amikor a fejük a vízszint alatt volt, nagy távolságot tettek meg. Majd kiemelkedett a fejük, s percekig vették a levegőt, majd újra lebuktak. A sápadt emberek úgy úsztak csoportban, mint a delfinek, itt is egymás mellett haladtak a családtagok. Bonny, Jan húga volt, és egymással is versengve haladtak a langyos víz hullámai között.
Nem voltak karcsapások. Kezeik a testük mellett voltak, a lábaikkal hajtották magukat, s a fejeik mozdulatai árulták el, hogy mikor mentek a víz alatt, vagy fölötte.
Csodás látványt nyújtottak. A testvérpár elől haladt, olyan sebességet diktálva, amit nem tudott mindenki követni, így órák múltán ők léptek ki először a szárazföldre. A leggyorsabb halak is elmaradtak mellettük.

Emberek százai fogadták őket mély hajlongások közepette. Ruháik pillanatok alatt szárazak lettek, mintha nem is töltöttek volna órákat a vízben, ahol legalább annyira otthon voltak, mint a szárazföldön, vagy a szigetükön. Jan és testvére egy ember keresésére indult, közben már elindultak a versenyre a nevezések.

A tömegben sok volt a ferdeszemű ember, akik talán kínaiak vagy még inkább Japánok lehettek. Az ő sorsuk forgott kockán, amit a versenyben majd eldöntenek.
Jan hamarosan meg is találta az embert, s odament hozzá, hogy közölje vele, hogy az újságjában szívesen írna róla, és ha gondolja, információkkal is tudná segíteni.
Az alacsony férfi szeme elkerekedett inkább ijedtében, mint meglepetésében. Csak annyit mondott Jannak, hogy ne tegyen semmit, ne írjon róla, róluk, az Életjáték, vagyis a mai verseny majd eldönti a sorsukat és faképnél hagyta a testvérpárt. Jan hiába kiabált utána, eltűnt a szemük elől.

- Nincs mit tenni. – mondta a férfi. - Gyere Bonny, menjünk a többiekhez!
Hatalmas kavalkád volt, mire visszaértek a nevezések színhelyére. Fehér por hullt az égből, amely édes volt, mint a porcukor. Belepte a különböző színű embereket, ők pedig kóstolgatták.

(Az éjjel számos álomkép volt, s valamennyi után felébredtem, így alig aludtam valamit, ám ez az egy álom, nagyon nagy hatást gyakorolt rám. Ez a gyors vízben úszás, s mintha egy másféle emberi faj lett volna. S a tetejében olyan érzésem volt, mintha én lennék Bonny, és néha oldalról láttam őt, néha pedig azt éreztem, hogy én úszom olyan gyorsan. Hihetetlennek hatott az egész. Most úgy vélem, hogy ez egy előzőéletbeli üzenet lehetett. A címe: Életjáték – ezzel a szóval ébredtem fel.
A Bonny név elhangzott az álomban, csak lehet, hogy nem így kell írni.
Az álomban az Atlanti óceán gondolata suhant át a fejemen, de azt lehetetlen lett volna átúszni, s annak a partján nem igen éltek sehol kínaiak, japánok. Inkább a Csendes óceánban lehetett ez a sziget, vagy valamelyik tengerben, vagy ki tudja.
Persze első gondolatom Lemúria volt, vagy Atlantisz, de nem tudni pontosan hol is voltak.

Az álom közül az úszást elemzem elsőként. Az álombeli úszás azt jelenti, hogy jó úton vagyok, nem szabad már visszafordulni akkor sem, ha nem tűnik most biztatónak az előttem lévő út. Ha az álomban jól úszom, akkor jól fogom kezelni az érzelmileg túlterhelt helyzeteket is. - Azt kívánom, hogy ez tényleg így legyen. -
Biztosan jelent az is valamit, hogy egyszer a víz alá merülve úsztam, vagyis Bonny, de olyan, mintha én lettem volna, csak kívülről figyeltem magam, s az is mást jelent, amikor a víz felett úszok. A lemerülés szimbolizálja a menekülést, de ugyanakkor azt is, hogy megpróbálom személyiségem ártatlan részeit megismerni, amelyeknek a külvilágtól érintetlennek kell maradniuk, s azt is, hogy megtisztítsam magam olyan képzetektől, nézetektől, melyeket más emberek szuggeráltak belém, de mivel fel is jöttem, azt jelzi, hogy nem menekülök, hanem bátran szembenézek az akadályokkal.
S az sem mindegy, hogy tiszta vagy koszos volt a víz, amiben úsztam.
Annyira tiszta volt, hogy láttam több méter mélységig tisztán mindent benne. Az emberi testeket, ahogyan szelték a vizet, a tenger állatait, a napfényt, ahogyan megtörve átcsillant a vízen. Az álmoskönyvek szerint, ha tiszta a víz, az sikert jelöl, s hogy hamarosan megleljük a lelki egyensúlyunkat, és mindenképpen egy megtisztulási folyamatot is jelent.
Az újságírás, hírek is fontosak lehetnek. Ez egy olyan tudásra hívja fel a figyelmet, amely a nyilvánosság számára hozzáférhető.
Fontos lehet még a kínai nép, vagy inkább az ázsiai nép sorsa. A kínaiak már több álmomban is előjöttek, s az egyik beavatásomnál egy csoportos meditációban is ezt láttam jó 10 évvel ezelőtt. Az álmom nem a mai időkben játszódott, ez biztos, tehát nagyon régen a kínaiak vagy japánok jövője egy versenytől függött volna? Vagy egy mostani lehetséges fejleményre hívja fel az álom a figyelmet? Erre még nem találtam jó értelmezést, hogy mit jelenthet.
A verseny vagy életjáték - ebben az álomban nem derült ki, hogy mi is lenne, intuícióval sem jött rá semmi. Ám úgy érzem, hogy egy ilyen életjáték bizony egy nemzet sorsát döntheti el, de nem sikerült továbbálmodni, hogy tudnám az üzenetét.
A fehér por, mely édes. Erre nem sok gondolatom van. Fehér – megtisztulás. Por, mely az égből jön – áldás, édes – ez egy érzet, amelyet álomban is átélünk – itt talán az érzelmi szükséglet kielégülése lehet.
Viszont az álom lényege az úszás, a víz – nekem ezt üzeni. S egyben egy kis történet is, s talán gondolatokat ébreszt másokban is.)



A TÚLÉLŐK

(2011-03-10)

„Minden nagy teljesítmény egy álommal kezdődik. A tölgyfa alszik a makkban, a madárka vár a tojásban, és a lélek látomásában egy ébredező angyal mozdul. Az álmok a valóság magjai.”
James Allen

Egy elhagyott katonai bázis valahol a világban.
Jocó és Gábor a parancsnokuk, az öreg Gyuri – akit csak Gyogyónak hívtak – keresésére indult. Akkor látták utoljára, amikor a hegyre készült, hogy megnézze a műszereket, mit jeleznek. Ennek már elmúlt 24 órája.
A kér férfi gyors tempóban kaptatott fel a hegyre, a zöldellő fák lombjai eltakarták őket mindenki szeme elől. Két óra múlva már a felállított műszerek mellett voltak, de az ezredes nem volt sehol. Körüljárták a hegycsúcsot, hangosan kiabáltak, ám semmi válasz nem érkezett. Jocó megnézte a műszereket, minden rendben volt.
- Te Gábor, valahol itt van az öreg, érzem minden porcikámban, tovább kell keresnünk.
- Rendben, te menj balra, én pedig megyek jobbra!
El is indultak. Jocó egy rendkívül magas és széles törzsű fa mellé ért. Ekkor látta meg, hogy néhány vastag fém darab van beleverve, mintha a felmászást segítené. Felnézett a fa tetejére, de nem látta a végét. Úgy döntött, felmászik.
El is indult, s ahogyan haladt felfelé, sűrű zöld leveles ágak ölelték körbe a testét, ám ő ment rendíthetetlenül, néhány ág le is tört. Talán 10-15 méter után világosabb lett, és a fának volt egy kis lapos része, ahonnan az ágak szétágaztak és ott feküdt a parancsnokuk.
Jocó hozzálépett, és beszélt hozzá. Az öreg kinyitotta a szemét, amelyben riadtság, félelem és düh keveredett, és hangosan, szinte üvöltve beszélt.
- Mit keresel itt? Azonnal el kell innen tűnnöd. Hamarosan megint itt lesznek, és én fel fogom robbantani ezt a helyet.
- Azt nem teheted Főnök, te is tudod, hogy olyan láncreakció indul be, ha itt robbantasz, hogy az egész Föld beleremeg. S kik azok, akik visszajönnek?
- Azok a lények, nem tudom mik, ilyeneket még sosem láttam, magasak és furcsák voltak. Babráltak a műszereinkkel. Akkor is a normális értéket mutatják, amikor pedig nem azt kellene. Ezért nem mentem vissza, hanem figyeltem, hogy mit csinálnak. De most menj innen, mert ezek rossz szándékkal jöttek, és tennem kell valamit.
- Nem teheted ezt, gyere velünk, s készítünk egy tervet és megbeszéljük a felettesekkel.
- Nem lehet, értsd meg, most kell ezt megtenni. Ki van még itt?
- Gábor.
- Gyorsan tűnjetek el, ez parancs.
- Rendben.
Mire lemászott, Gábor is a fához ért, és mondta, hogy nem talált semmit. Jocó gyorsan elmondta neki, mit tapasztalt, és futva indultak le a hegyről. Már a hegy lábánál, egy hegyi útra kanyarodva futottak, amikor valami különös dolog történt. Mintha egy energia hullám söpört volna végig a Földön. Jocó megállt. Azt érezte, hogy derékban kettészakad, s hogy az egyik lába leválik a testétől. Iszonyatos fájdalmat élt át, és remegett minden porcikájában. Gábor megfogta a kezét, és próbálta magával húzni, de Jocó ott állt két dimenzió között. Amikor végül is átesett, azt hitte, hogy már csak egy lába van, de megvolt mind a kettő. Elmesélte társának, hogy mit élt át.
Ekkor azt érezték, hogy az egész Föld remegni kezd, és a hegy felől egy láthatatlan hullámzás indul ki és minden irányban vonaglani kezd a talaj.
A két katona hasra vetette magát. Néhány pillanat múlva elcsendesedett minden, mintha nem történt volna semmi. Visszamentek a bázisra, azonban ott egy teremtett lélek sem volt. Elmentek a legközelebbi településre, az is kihalt volt. Nem volt áram a városban, az autók is üresen, működésképtelenül álltak az utcákon, és se embert, se állatot nem lehetett látni sehol.
- Mi történhetett? – kérdezte Gábor.
- Gyogyó azt mondta, hogy robbantani fog, mert valami lények jönnek, akik ártani akarnak a Földnek. Azt hiszem, hogy a robbanás idézte elő. Már beszéltünk arról, hogy a hegyben lévő ércek radioaktívak, és hogy nem lehet tudni, mi történik, ha beindul valami, ami mozgásba hozza a hegyet. Az öreg ezt nem igen élte túl. Azért csak vissza kellene menni.

Vissza is mentek. Ami furcsa volt, hogy semmilyen rombolási nyomot nem találtak. A műszerek ott álltak, nem volt semmi jele, hogy robbantottak volna. Jocó felmászott a fára, s az ezredes most is ott volt, de már alig élt. Szemei kitágultak, s nehezen vette a lélegzetet.

- Én megtettem Jocó, robbant, aztán mintha valami elfojtotta volna a robbanást. Ilyent még nem láttam. Jöttek azok az izék és valami készülék volt náluk, megnyomtak egy gombot. Erős nyomást éreztem, majd elájulhattam. Mire magamhoz tértem, már nem voltak itt. Mi történt?

- Minden élőlény eltűnt. Se a bázison, se a városban nincs egy teremtett ember sem, állatot sem láttunk, s nem működnek az elektromos dolgok sem és áram sincs. Le tudsz innen jönni? – s egy kis vizet adott neki a kulacsából.

- Igen, azt hiszem, le tudok menni. Jocó nagyot tévedtem. Ezek a lények nem ártani akartak, hanem segíteni.

- Biztos igazad van, majd lent megbeszéljük, gyere, segítek.

Mikor a fa tövében álltak hárman, úgy érezték, hogy valami rendkívüli dolgot éltek meg. Visszamentek a bázisra és hosszú útra pakoltak össze, mert úgy döntöttek, hogy elindulnak, kell, hogy éljenek valahol emberek.

Gyalogosan sokáig tartott az út, de egy északi településre értek, ahol nagyon fehér bőrű emberek éltek, szőkék és vörösek, és csak maroknyian voltak. Két család. Egy fiatal pár és egy másik két kis gyerekkel. Azt mesélték, hogy nem értik mi történt, s hogy hová tűntek a többiek, de minden faluban vannak túlélők.

Innen nyugat felé mentek, ahol több nap után elértek egy nagy városba. Hatalmas neon táblák sötétlettek minden felé, és üres járművek álltak egy dugóban. Bementek egy áruházba, hogy feltöltsék a készleteiket, amikor az egyik osztályon találkoztak néhány emberrel, akikkel kutya is volt.

Tehát vannak túlélők valószínűleg mindenhol. – futott át Jocó agyán a gondolat.

Hamarosan megtudták, hogy találkoztak több emberrel is, s senki sem érti, hogy hová tűntek a többiek, s hogy mi történhetett.

Innen délnek mentek a katonák, ahol egy kis fogadóba tértek be. Itt már több ember volt, és gyertyák, mécsesek világították meg az arcukat. Olyan volt, mintha a középkorban lett volna, de az embereken XXI. századi ruhák voltak. Finom ebédet is kaptak, s úgy döntöttek, hogy megszállnak ott. Jocó beszélgetésbe keveredett az egyik pincér lánnyal, szinte sistergett körülöttük a levegő. Nem volt meglepő, amikor késő éjjel a panzió egyik szobájában találták magukat, amint egy ágyon hemperegnek, izzó vágytól hajtva. Kéjes nyögések közepette, vadul mozgó kezek simogatták egymást és két mohó ajak tapadt egymásra, amikor kopogtak az ajtón.

- Jocó, gyere, indulnunk kell! – hallotta az ezredes hangját.

A férfi nagyot sóhajtva elengedte a lányt és egy szürke boxer alsóban a székhez lépett és magára rángatta a ruháit.

- Nem hagyhatsz itt így? – mondta szinte sírva a lány.

- Nem tudom, mi történt, de ha az öreg megzavart, pedig tudja, hogy nem vagyok egyedül, erre nyomós oka van. Ne haragudj, mennem kell.

- Találkozunk még?

- Nem tudom.

Még gombolta a ruháit magán, amikor kilépett a szobából, a folyosón azonban a két társa türelmetlenül várta.

- Mit történt?

- Nem tudjuk. A bárban voltunk, és a szemünk látta eltűnt néhány ember. Úgy gondolom, ideje továbbállnunk innen. – mondta Gyogyó.

- Rendben, s merre megyünk?

- Keletre. Itt a csomagod, induljunk azonnal. Sikerült lovakat szereznem, így most gyorsabban tudunk haladni.

Hamarosan lóháton folytatták az útjukat, ami nem volt olyan könnyű, mert egyikük sem ült még lóháton. Erre nem képezték ki őket, azonban a három katona lassan hozzászokott a helyzethez, s a lovak is hozzájuk és békésen haladtak új úti céljuk felé.

Egy kolostor körvonalai bontakoztak ki a távolban, ahogy a három utazó átvágott egy erdőn. Mikor leszálltak a lóról, otthagyva azokat egy templom elé értek, ahová beléptek. Az épületben kevesen voltak, ám rengeteg fehér virág volt mindenfelé, és mennyei illatuk lengte be a termet.

A három katonát átjárta a nyugalom és leültek az egyik padra és szinte látható volt, amint az illat átjárta őket, és felszívódott az orrlyukaikon át.

(Reggel mikor felébredtem, az álmos füzetbe kezdtem írni, de aztán bekapcsoltam a gépet és egyből ott írtam le ezt a történetet. Az este is bekapcsolódtam egy közös meditációba a földért. Nem néztem semmiféle katasztrófa filmet, s nem is akarok egy újabbat kitalálni. Az álom így történt, s most nem is annyira érdemes megfejteni, mert úgy érzem, nem rám vonatkozik, a tudatalattim közvetített ismét valamit, ami talán egy lehetséges jövőkép. Néha volt olyan érzésem, hogy a Jocó katona én vagyok, mikor az a rengés volt, s úgy érezte, hogy egyik lába odavan, akkor átéltem, mintha én lettem volna, fel is riadtam. Ám utána mikor visszaaludtam, folytattam az álmot.

Én nem hiszek a világvége, katasztrófa elméletekben, de abban biztos vagyok, hogy 2012 év végére nagy változások történnek, s az is látható, hogy sajnos az emberiség száma csökken, mind a természeti katasztrófák, mind a háborúk, hatalmi harcok, konfliktusok, mind pedig betegségek által.

A Föld rezgésszintje emelkedik, akár a miénk is, azonban nem mindenki lesz majd képes erre, vagy, mert nem hisz ebben, vagy pedig nem akar tenni semmit sem. Hogy mi is történik majd valójában, azt nem tudom, s nem is akarom tudni, csak segíteni szeretnék az embereknek és a Földnek. Talán ez az álom is azért jött.

Utólag már tudom, hogy mit jelentett az álom, az egy nappal később bekövetkező japán földrengést, és azt követő katasztrófákat. Még két éjszaka folytattam az álmot, ahol szintén katona voltam és férfi az álomban, az újabb földrengést, a vulkánkitörést és az atomerőmű katasztrófáját is megálmodtam.)












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!