Bejelentés



Lena Belicosa honlapja
Semmi sem történik véletlenül!

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.









 

SCIFI - Vonat a múltba és Zelina vénei

 

(2009-10-27)

VONAT A MÚLTBA

A vonat zakatolása szinte már bántotta a fülét, pedig még csak két órája volt úton. Az állandó, monoton hangok, mintha azt súgták volna neki: el-visz-lek, sze-ret-lek, el-visz-lek, sze-ret-lek. - Bizony úton vagyok, a vonat valóban elvisz, de vajon van-e valahol valaki, aki szeret? - gondolta magában. Miközben ezeken járt az agya, kinyílt a kabin ajtaja és belépett egy harminc körüli csinos nő, aki az ő szemmértékével nézve, bizony egy „bombázó" volt.

- Helló, megengedi, hogy ideüljek? - kérdezte a nő.

- Igen, csak nyugodtan helyezkedjen el kényelmesen. - felelte hősünk.

- Szeréna vagyok. - mondta a lány, miközben a kezét nyújtotta útitársa felé.

- Alfréd, de csak Frédinek hívnak. - mondta a férfi, és enyhén megszorította a nő kezét majd kedvesen rámosolygott.

- Kérlek, tegeződjünk, én jobban érezném magam! - kérte Szeréna, majd ő is visszamosolygott. - Elárulod, hogy hová utazol?

- Rendben van, szia, Szeréna. Én most úgy döntöttem, hogy vonattal átutazom egy kicsit Európát, s komppal megyek át Angliába, ahonnan ismét vonattal megyek majd Skóciába és Te?

- Az én utam rövidebb, csak Münchenbe megyek, de örülök, hogy addig is lesz útitársam.

- Igen, én is örülök, mert eddig csak a vonat zakatolását hallgattam, s már majdnem az agyamra ment. Akarsz valamiről beszélgetni?

- Jó lenne. Épp egy konferenciára megyek, ahol az időutazásról lesz majd szó. Hallottál már erről, s van erről valami véleményed?

- Túl sokat nem tudok erről a témáról, láttam már filmeket és olvastam könyveket, amelyekben ez előfordul, azt viszont nem tudom, hogy a mostani valóságunkban ez hogyan is lehetséges.

- Egy kutató arról tart majd előadást, hogyan utazott vissza előző életébe. Kitaláltak valamilyen új eljárást...

 

Beszélgetésüket a vonat hirtelen fékezése szakította félbe, kezdetben a fém sikítása, majd valamilyen tompa zaj hallatszott, és megállt a vonat. A csomagok szanaszét repültek a kabinban, az ablak csupa por lett, nem lehetett rajta kilátni sem. Frédi lehúzta az ablakot és kinéztek. Zord hegyeket láttak, és sehol sem látszott emberi civilizációnak nyoma sem. A vonat a semmiben állt, hiszen sínek sem voltak, és finom szemcsés por kavargott az egész szerelvény körül. Fogalmuk sem volt, hol lehetnek. Kinyitották a kabin ajtaját, s már hallották is a többi utas értetlenkedő mondatait, kérdéseit.

Volt egy férfi, aki nyugtatni kezdte az embereket, majd arra kérte őket, hogy szálljanak le, és gyűljenek össze valamennyien a mozdony mellett. Az emberek tovább adták az üzenetet a vagonokba, majd mindegyikről szálltak lefelé az emberek, s indultak a vonat eleje felé.

Néhány perc múlva már egymást kérdezgették, hogy mi történhetett, majd minden szem abba az irányba nézett, ahol az az ember állt, aki mély torokhangján beszélni kezdett.

- Kérem, figyeljenek rám egy kicsit. A nevem Hajós Zénó, én is a vonat utasa vagyok, és én sem tudom, mi történt, viszont itt van a mozdony vezetője, aki elmondja azt, amit látott, tapasztalt.

- Nem sokat láttam. - kezdte zavartan a masiniszta. - A szerelvény a megszokott tempóban ment a síneken, amikor erős fényt láttam, és azt, hogy eltűntek a sínek, eltűntek a fákkal teli dombok, amiket utoljára láttam, és egyszeriben csak itt voltunk. Kezdetben mintha egy homokvihar kellős közepében lettünk volna, aztán megállt a vonat. Azt gondoltam, hogy kisiklottunk, de nem úgy álltunk meg, és nem történt szerencsére semmi baj. A fékek rendesen működtek, pedig már nincs sín a szerelvény alatt. Nem értem én sem, mi és hogyan történhetett. Sajnos nem tudok többet mondani.

- Köszönjük. - ragadta a szót magához Zénó. - Látott, észlelt esetleg valaki valami olyasmit, amiről úgy véli, hogy meg kell osztania velünk?

Néma csönd volt. Senki sem akart beszélni, az értetlenség, a kíváncsiság, a tehetetlenség, a csodálkozás és az ideges feszültség jelei voltak az emberek arcain.

Alfréd összeszámolta, hogy hányan vannak. Tizenkét férfi, kilenc nő és hat gyerek, ebből egyről gondolta, hogy tizenkét év alatti, a többi már benne volt a kamaszkorban. A hat gyerek közül három fiú és három lány volt.

Közben Zénó, aki mint kiderült tapasztalt utazó hírében állt, igyekezett egy kicsit megszervezni a teendőket. Hamarosan összegezte, hogy a mobiltelefonok nem működnek, semmilyen kapcsolatot nem tudnak létesíteni a civilizált világgal. A Büfé kocsin van annyi élelmiszer és innivaló, amivel ez a kis közösség talán egy hétig kihúzza. Fegyverük nincs, csupán a mozdonyon egy riasztópisztoly, egy fejsze és néhány kisebb szerszám. Kés dolgában álltak a legjobban, hiszen a vonaton is volt 18 db, és az utasoknál is akadt kisebb vadászkés és bicska. Most valóban az következett, hogy egy kicsit feltérképezzék, hogy hol is vannak. Csapatokra osztotta az embereket. Hősünk, Alfréd, a zord, vad hegyek felé indult, nyomában Szerénával és még három férfival. A többiek a laposabb vidékek felé indultak három irányban. A mozdonyvezető, három nő és négy gyerek a vonat környékén maradt.

Frédiék rátaláltak egy kis ösvényre, amely azt bizonyította, hogy jártak már arra, tehát vagy emberek, vagy állatok élnek erre. A vidék nem volt ismerős senkinek sem, s ahogyan haladtak a homokos talaj, sziklás, köves vidékké változott, és az ösvény is kétfelé vált. Frédi és Szeréna elmentek balra, míg a három férfi jobbra. Ahogyan hősünk és újdonsült ismerőse lassan kaptatott felfelé a sziklák irányába, egyszer csak egy barlangot vettek észre. Megálltak és hallgatóztak, hiszen nem tudhatták, hogy ember vagy állat lehet-e odabenn. Semmi mozgás nem volt, azonban a bejárathoz érve különös illat csapta meg az orrukat.

- Érzed ezt az illatot? - kérdezte Szeréna.

- Igen. Olyan, mint valami keleti fűszer és a füst keveréke.

Frédi elővette a zseblámpáját, és valahol büszke volt magára, mert indulás előtt kivett néhány hasznos dolgot a csomagjából, többek között egy zseblámpát, bicskát, öngyújtót, néhány sebtapaszt, egy műanyagpoharat és egy törölközőt, majd betette egy kis táskába, a büfé kocsiból pedig 4 db szendvicset is bepakolt, mielőtt indultak, kitudja mikor érnek vissza! Felkapcsolta a lámpát és megfogta Szeréna kezét, majd beléptek a barlangba. Teljes sötétség honolt mindenfelé, beljebb érve azonban furcsa rajzokat láttak a falakon, amiket talán ember is festhetett oda, mégis idegenszerű volt minden. Alacsony volt a mennyezet, ezért nagyon le kellett hajolniuk, miközben egyre beljebb és beljebb értek. Távolabb láttak valami világosságot, és ennek irányába indultak tovább. Szeréna halkan felsikoltott, megijedt valamitől. Frédi odavilágított, s azt látta, hogy a lány valami áttetsző valamibe lépett, ami sűrűbb volt, mint a víz, és ráragadt a lány cipőjére. Kis tószerűség volt, a zseblámpa fénye nem hatolt át igazán rajta, nem lehetett látni azt sem, hogy milyen mély. Frédi körülnézett, hátha talál valamit, amit bele tudna lógatni. Nem messze volt is néhány faág, amiket mintha odakészített volna valaki. Elvett egyet és belelógatta a tóba. Nem ért le az aljára, a bot talán másfél méter lehetett. Az biztos, hogy jobb, ha ezt a fura pocsolyát kikerülik. A szélén óvatosan lépkedtek, és az a különös illat egyre erősebb lett, ahogyan a fény is. A barlang falai már aranyszínben fürödtek, a zseblámpára sem volt szükség. A falak mellett több csomóba rakott faágat is láttak, amiket talán tűzrakáshoz használhatott valaki. A falakon itt is rajzok voltak, de nem igazán embereket ábrázoltak, inkább olyanok voltak, mint a mesékből ismert tündérek. Alacsonyak, kicsit hosszúkás a fülük, és vékony a karjuk, lábuk. A rajzokon valaminek a megünneplése lehetett talán, mert egy hatalmas asztal körül ültek ezek a lények és az asztalon egy csuporszerű edény volt látható, amiből egy ismeretlen lény ugrott elő. Halra hasonlított, azonban volt neki lába. Szeréna közelebb ment a falhoz és hangosan felsóhajtott.

- Olyan mintha valami mesevilágba csöppentünk volna. Nézd azt a lényt? Tudod hol láttam ilyent? Hyeronimos Bosch festményein. Az egyik legvitatottabb festő, aki a középkor alkonyán festett és sok művészettörténészt ejtett már zavarba műveivel. Engem is érdekel a művészete. Próbálták megfejteni a műveit, az egyes tárgyak, állatok a festményein szimbólumok voltak. S ha jól emlékszem, akkor a hal nála a gonoszság, a sátánizmus jelképe volt. S különös alakjaival leginkább az emberi gonoszságot akarta kifejezni.

- Mivel foglalkozol tulajdonképpen Szeréna? - kérdezte Frédi.

- Én is festő vagyok, azonban már más irányvonalat képviselek, viszont néha én is hajlok a szürrealista festmények felé. Bosch-ról pedig tudni kell, hogy az ő munkássága akár előfutára is lehetett volna a szürrealista festészetnek. S nézd, az asztal körül pontosan 27 lény ül. Ez is biztosan jelent valamit.

- Igen, én is azt hiszem. Gyere, menjünk!

A kis tavacska egyre nagyobb lett, egészen a falhoz simulva mentek tovább. Egy falépcsőhöz érkeztek, melynek kilenc fokán fellépdelve egy kezdetleges oltárféleség elé értek. Nem fából és nem kőből volt, hanem valami különös anyagból, s nem voltak szabályos szögletes vagy legörbített formák, idomtalan volt, azonban mégis azt sugallta, hogy ott valamilyen szertartást szoktak végezni. Volt a két oldalán két kis ajtó, ami tárolásra szolgálhatott, a teteje pedig olyan volt, mint azaz asztal, amelyet a falfestményen is láttak. Úgy nézett ki, mintha márvány lenne, erezett volt, és a fehér és a bíbor színeiben játszott. Nem volt semmi ülőalkalmatosság körülötte. Az illat, ami hőseinket idecsábította viszont egyre erősebb lett.

Szeréna kinyitotta az oltár egyik ajtaját, ahol egy kerek edény volt, bár le volt fedve, az azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ebből az edényből jött az a torkot kaparó illat, amely most már inkább illatos füstszag volt, mintha égett volna valami.

 

Közben az északra, a hegy irányába indult három férfi is rátalált egy barlangra, náluk azonban csak egy öngyújtó volt, melynek pislákoló fényénél indultak be a barlangba, azonban úgy döntöttek, hogy ez így kockázatos, ezért visszafordultak, és úgy döntöttek, hogy inkább tovább mennek a hegy magasabb pontjai felé. Nem igazán találták életnek nyomát, ezért egyikük, egy sportos fiatalember felvállalta, hogy mindenféle kötél nélkül feljebb mászik az egyik peremre, ahonnan jól be lehet látni a környéket. A férfi el is indult, társai csodálkozó félelemmel figyelték, ahogyan vakmerően ugrált a sziklákon. Talán negyedóra múlva már azon a kiálló peremen állt, ahonnan három irányba is belátta a vidéket. Közben két társa letáborozott, s míg várakoztak, elszívtak egy-egy cigarettát.

 

A másik három csapat útja is érdekesnek bizonyult. Két férfi, két nő és egy fiú keletnek ment, ahol egy kis faluba értek. Kedvesen beinvitálták őket az egyik kunyhóba, s ami érdekes volt, hogy bár magyarul beszéltek, érezhető volt, hogy a szavakat furcsa nyelvjárás szerint ejtik. A kunyhóban nyoma sem volt a 21. század civilizációs eszközeinek, valószínűleg az itt élők még nem is hallottak ezekről. Egy idős házaspár élt ott, akik szívélyesen étellel kínálták az odalátogató vendégeket és csodálkozva nézték öltözéküket.

- Köszönjük a vendéglátást bátyám. Meg tudná mondani nekünk, hogy hol vagyunk most, és milyen időt írunk?

- Kedveskéim, ez a mi kis országunk, Hunnia. Földanya havának 17. napja van, Zsigmond urunk uralkodása alatt az 1429-es esztendőben járunk. Most békés időszak van, mert a szibótok már régen jöttek ide a hegyre.

- Kik azok a szibótok? - kérdezte a csapat egyik női tagja, Mariann.

- Ők nem emberi lények, olyanok, mint a mesebeli tündérek, halhatatlanok, és egyre többen vannak. Talán van már húsz éve is, hogy utoljára hallottunk felőlük. Nem sokat tudunk róluk. Békés nép, csak, amikor itt vannak, nagy zajt csapnak, és erős füst szag lengi be az egész vidéket. A szóbeszéd azt tartja, hogy a hegyben tartanak fogva valamilyen lényeket, akik azokat a hangos és velőtrázó sikolyokat adják ki, mintha kínoznák őket, ezért a hegyet nem is nagyon keresi fel senki, az emberek elkerülik. Amikor zajt hallottunk, azt gondoltuk, hogy ők jöttek meg. Néha lejönnek ide, van, hogy ajándékot is hoznak, de ritka, inkább a városba szoktak menni. És maguk kicsodák, és hogyan kerültek ide?

- Mi is messziről jöttünk bácsi, és sajnos nem tudjuk, hogyan kerültünk ide. Úgy néz ki, hogy a jövőből érkeztünk egy vonaton, ami egy olyan közlekedési eszköz, amilyenről maguk még sosem hallottak, s nem is láthattak eddig. - felelte Gábor, a csapat másik tagja.

- Ez hogyan lehetséges? - kérdezte az idős nénike.

- Mi sem tudjuk, erre keressük a magyarázatot és valami megoldást, hogy vissza tudjunk menni az időnkbe. - válaszolta Mariann.

Megköszönték az időspár vendéglátását, s meghívták őket a vonathoz, és jelezték, hogy előfordulhat, hogy még majd megjelennek itt. Visszaindultak a szerelvényhez, ahová már befutott két másik csoport is, akik hasonlóan szegényes körülmények között élő idős emberekről meséltek a környéken. Zénó csoportja is egy kis faluba vetődött, ott viszont többen éltek, mondhatni már azt egy középkori városnak is. Furcsának tűnhet, de néhány házba be volt vezetve a víz, ami látszott, hogy nem emberkéz műve volt. Az emberek meséltek a szibótokról, hogy amikor itt vannak, mindig barátságosak, és mindig megmutatnak valamit az embereknek, amelyekkel segíthetnek magukon, a megélhetésükön.

 

A nap már lemenni készült, amikor hegymászó barátunk visszatért két társához, és elmondta, hogy minden irányba településeket látott, viszont régi stílusú építkezés volt a falvakra jellemző. Délre egy kicsit nagyobb település feküdt, ahol már volt egy-két emeletes épület is. A város mellett kis patak folydogált, és eltűnt egy kisebb domb mögött. Ez a hegy a legmagasabb látótávolságon belül, az, hogy mi van a hegy mögött, az viszont nem volt látható. Úgy döntöttek, hogy visszaindulnak a többi utashoz. Amikor az ösvény elágazásához értek, vártak néhány percet, majd úgy döntöttek, hogy a két fiatal is majd jön utánuk, ha ugyan már nincsenek a vonatnál.

Már mindenki megérkezett, kivéve Szerénát és Frédit. Zénó irányításával folyt a beszélgetés, és nem volt boldog senki sem attól a megállapítástól, hogy valahogyan visszaérkeztek a múltba. Ilyen talán nem is lehetséges, dehogy mégis itt vannak, az azonban tény. Már lebukott a nap is, és a fátyolos szürkületet felváltotta a fekete sötétség. A csapat bevonult a Büfé kocsiba és ott folytatták a beszélgetéseket, közben aggódni kezdtek a két fiatalért. Úgy döntöttek, hogy várnak még két órát, azután a keresésükre indulnak.

 

Az eltelt idő alatt hőseink végig a barlangban voltak, s miután elhagyták az oltárt, egy hihetetlenül tágas terembe értek, ahol akár több száz ember is elfért volna. A terem falain különböző rajzolatok voltak láthatóak. Sok volt a mértani alakzat, és néhány helyen ismét felbukkantak azok a különös lények. Frédi közben az órájára nézett, és meglepődött, hogy már nyolc óra is elmúlt, valószínűleg besötétedett már odakinn. A teremből összesen három járat nyílik, ebből egy, amin érkeztek. Mesterséges fény világított meg mindent, ám a forrását nem sikerült megtalálni, csak azt, hogy a terem tetejéről jön, s hogy nagyon magasan van, és a falak olyanok, mintha vezetnék a fényt.

- Szeréna, úgy érzem, hogy vissza kellene mennünk, már négy órája eljöttünk, lehet, hogy a többiek aggódnak! Ha tovább akarunk menni, és mindent meg tudjunk nézni, ahhoz úgyis többen kellünk majd.

- Igazad van. Csak adj még tíz percet. Látod ezt a festményt? Itt is huszonhét van azokból a lényekből a képen, mint amennyi a tó melletti falon volt. Ez biztosan jelent valamit. S nézd meg ezt a szerkezetet. Nem lehet sehová sem sorolni, de biztosan ezzel közlekednek valahogyan. Látszik, hogy van ajtaja, de nincs kereke, nincs lába. Nem furcsa?

- De igen, az. És te láttad a terem közepén azt a mély vájatot? Olyan, mint ha valami ott szokott volna állni, de az is lehet, hogy valami pinceszerű mélyedést takar. Ezt mindenképpen meg kell majd vizsgálni, csak hozni kell valamilyen szerszámot, de most már tényleg induljunk.

Szeréna is felkészült, ő a rajztömbjét és a ceruzáját hozta magával, és gyorsan lerajzolta a falakon látott alakokat, és néhány mértani ábrát, hátha lesz valaki majd közöttük, aki tud ezekről is valamit. Visszaindultak, előtte azonban Frédi a terem közepére vitt néhány köteget a falak mellett folyamatosan összegyűjtött faágakból. Nem igen volt tudatos, azonban a faágakat keresztformára alakította. Óvatosan haladtak az egyenetlen talaj miatt, s a pocsolya környékén pedig teljesen a falhoz simulva lépegettek, amikor erős dübörgő hangot hallottak a nagy terem irányából. Összerezzentek mind a ketten, és meggyorsították lépteiket. Sűrű sötétség fogadta őket, amikor kiértek a barlangból, a zseblámpa fénye is elveszett benne, az idegen hangot már nem hallották. Sietve mentek a vonat felé, amelynek fényei halványan világítottak át az éjszaka sötétjén. Emberi hangokat hallottak, és hamarosan néhány utastársukkal találták magukat szemben, akik épp a keresésükre indultak.

A barlang széles termében közben megindult az élet, megérkeztek a szibótok!

 

A vonaton kényelmetlen volt az alvás, azonban csak sikerült aludniuk néhány órát. Még az éjjel megbeszélték, hogy ma egy kis felderítőcsapat indul a barlangba. Zénó, Frédi, Szeréna, Mariann és még két férfi, Ádám és Béla. Találtak lapátot, csákányt, fejszét és egy kötelet is, valamint zseblámpákkal felszerelkezve indultak útnak. Útközben Mariann, Szeréna rajzait nézte, s úgy vélte, hogy ezek a rajzok valóban nem embertől származnak, viszont nehezen hitte el, amit a falubeliek is meséltek a szibótokról. - Még hogy tündérféle népség élne itt! Az lehetetlen! - gondolta.

Szeréna rajzai azonban felkeltették a kíváncsiságát, úgy vélte, látnia kell élőben is. Érdekelte sokféle tudomány, most azonban a misztika kísértette meg, még ha az esze annyira tiltakozott is. - Hiszem, ha látom! - mondogatta magának.

A barlanghoz érve már az egész csapat érezte a különös illatot, látták a távolban a fényt,  és ügyesen, egyesével mentek a tó szélén a falhoz simulva, amikor valami morajló hangot hallottak abból az irányból, ahonnan a fény is jött. Zénó óvatosságra intett mindenkit, és csak lassan haladtak előre. Már elhagyták a különös oltárt is, Szeréna közben megjegyezte, hogy nagyon különös, mert most azt is fény világította meg, és nem lehetett látni, hogy hol van a fény forrása. Mintha a falak sugározták volna valahonnan vissza.

Különös ugatásszerű hangokat, kiáltásokat és tompa morajló zajt hallottak a nagy terem irányából. Megálltak néhány percre, s egymásra tekingettek, hogy most mi legyen. Végül is Frédi mondta azt, hogy maradjanak ott, ő majd előre megy és megnézi, hogy mi történt, hiszen az este még nem volt ott semmi sem. Óvatosan ment, kikerülte az ágkupacokat, nehogy megreccsenjenek a talpa alatt. Már csak néhány méter választotta el a teremtől, erősen figyelni kezdett, ám amiket most ott látott, arra még álmában sem számított. Annak a furcsa alakú mélyedésnek a helyén, ahová az ágakat tette az este, most egy nyílást látott, ahonnan a rajzokon látott lények éppen másztak kifelé. Próbált teljesen a falhoz simulni, de későn, mert már észrevették. Még kiáltani sem volt ideje, máris négyen fogták közre, megkötözték kezét, lábát, száját pedig betömték, és a terem egy másik bejáratához hurcolták. Este már nem mentek el addig, most azonban láthatta, hogy az a járat egy másik terembe vitt, ahová őt is átvitték. A teremben ismeretlen eredetű bútorok voltak, de láthatóan azt a célt szolgálták, hogy ülni, feküdni, aludni lehetett rajtuk. Az egyik ilyen „szék"-re ültették és ott hagyták. Hosszú percek, de talán órák is eltelhettek, Férdi teljesen elveszítette az időérzékét. Úgy döntött, felhívja magára a figyelmet, ezért összekötözött lábait a szék lábaihoz ütötte, majd a padlóhoz, és ezt ismételgette. Olyan ritmikusságot adott ezeknek a zajoknak, mint amilyen a vonat zakatolása volt. Ismét azt hallotta a fülében: el-visz-lek, sze-ret-lek, el-visz-lek, sze-ret-lek. Nem tudta mennyi idő telhetett el, egyszer csak egy szibót termett ott mellette. Alacsony volt, talán 140 cm, testéhez mérve aránytalanul vékonyak voltak a végtagjai, kerek arcából pedig apró fekete szemekkel nézett Frédi arcába.

- Ember nem járt itt az elmúlt évszázadok óta, hogyan került ide? - kérdezte, miközben szabaddá tette a száját. - Félnek az itt élők, és emberöltőről emberöltőre átadják azt az intelmet az utódaiknak, hogy kerüljék el ezt a hegyet. Ha találkozni akarunk velük, akkor mi megyünk hozzájuk. Most maga mégis itt van, és hamarosan idekerül még további öt társa is, már hozzák is őket az embereim. Mit keresnek itt? - kérdezte a szibót.

- Emberek vagyunk, de nem erről a vidékről, és nem is ebből az időből, arra keresünk megoldást, hogyan tudnánk hazajutni.

- Értem, de hogy érti azt, hogy más időből? A ruházata valóban más, mint az ittenieknek, és hallottunk valami furcsa zajt is, viszont pontosítsa ezt az idő témát.

- Úgy értem, hogy itt most 1429-et írnak a helybeliek szerint, mi pedig 2009-ből jöttünk.

Nem tudta azonban folytatni, mert a szibót ismét betömte a száját, miközben meghozták is a többi embert is szintén megkötözve, Mariann sikoltozott, rúg-kapált, alig bírtak vele. Betömték az ő száját is, és mindegyiküket leültették. Mariann még mindig nyögött és mozgolódott, amíg a kötelek éles fájdalmat nem okoztak a csuklóján, akkor ő is elcsendesedett egy időre. Ott ültek körben mind a hatan, kezük-lábuk megkötözve, s szótlanul figyeltek a szibótokra, akik érhetően beszéltek, ám volt néhány furcsa ugatásszerű is a beszédeik közben, amihez még kézjeleket is adtak egymásnak.

Az a szibót, aki Frédit is kérdezgette, most a foglyok elé állt, és szólásra készült.

- Szibótok vagyunk, és már harmadik évszázada élünk a földön. A nevem Garud. Maguk megzavarták a szokásos ünnepségünket, amikor is búcsúzunk az elmúlt időszaktól, nálunk most kezdődik az újév, ami a ti időtök szerint 18 évet tesz ki. Most dolgunk van, néhány óra múlva visszajövünk, és folytatjuk a beszélgetést.

A szibótok elmentek, hőseink pedig csendben figyeltek egymásra, és próbáltak kitalálni valamit, hogyan legyen tovább.

Mindenki próbálta a kötelékeit meglazítani, kisebb-nagyobb sikerrel. Ádám köteléke volt a leglazább, jelezte, hogy próbálkozik, ám még messze volt a szabadulástól. Mariannra ismét rátört a félelem, és ficánkolt a széken, és olyan hangosan nyögött a felpeckelt száján keresztül, ahogyan csak tudott. Szerénának eszébe jutottak azok a filmek, amikor a nők olyan fülsértő módon sikítoztak, hogy az már neki is fájt. Olyankor arra gondolt, hogy ha ő kerülne olyan helyzetbe, vajon hogyan viselkedne. Nézte Mariannt és a szemével próbált neki üzenni, hogy maradjon már nyugton, de azon a nőn teljesen kitört a pánik. Érdekes volt látni élőben, ahogyan nem tudott uralkodni a félelmén. Szeréna valamiért nem érezte, hogy neki is így kellene viselkednie. Frédire nézett, aki rákacsintott, jelezve, hogy minden rendben lesz.

Nemsokára megjelent három szibót, és odamentek Mariannhoz, s próbálták lecsillapítani, azonban ő csak még jobban félt. A szemei már olyanok voltak, mintha nem is ő lenne. - Vajon mitől félhet ennyire? - gondolta Frédi. A szibótok elvitték Mariannt, s már egyre messzebbről hallatszott a fájdalmas nyögése.

Újabb szibót jött be, és Frédihez ment oda, majd közölte vele, hogy a vezetőjük látni akarja, s ha nem próbálkozik semmivel, akkor a lábát és a száját szabaddá teszik. Frédi rábólintott, a szibót pedig betartotta a szavát és elengedte. Frédi a saját lábán ment a szibót után, közben némán a szájával üzent a többieknek, hogy legyenek nyugodtak. Közben az jutott az eszébe, hogy már álmai egyik helyszínén barangolhatna, ha nem történik vele ez a különös esemény. Némán követte a szibótót, aki visszavezette a nagy terembe ahhoz a nyíláshoz, amit előző este valaminek a lenyomatának vélt. Ezek szerint valami csapó ajtó féle lehet, egy átjáró egy másik világba, vagy dimenzióba, vagy csak lejárat a mélybe? Remélte, hogy hamarosan megtudja.

A nyíláshoz érve masszív lépcsőfokokat látott, amin a szibót elindult lefelé, ő pedig követte. Ismét rácsodálkozott arra, hogy amikor lenézett, mindent sötétnek látott, és ahogyan ereszkednek lefelé, mégis világos van, és most is olyan, mintha a falakból jönne a fény. Talán száz méter után egy kisebb helyiségbe értek, ahonnan egy folyosón vitt tovább az út, mely egy elágazásba torkolt, ahol három ajtón lehetett tovább menni. A szibót az elsőhöz vezette Frédit, és bekopogott. Az ajtó kinyílt, és egy zöld színű terembe léptek. Minden zöld volt, a bútorok, a fal, a padló. Kisebb asztal állt a szoba közepén, amely olyan volt, mint a barlangbeli oltár kicsinyített mása, az asztal mögött pedig az a szibót ült, akivel Frédi beszélgetett.

- Üljön le! - kínálta hellyel hősünket Garud. - Önt választottam, mert úgy érzem, hogy van magában valami, ami a többiekben nincs. Kérem, beszélgessünk! Ha jól értettem tehát, egy másik időből kerültek ide. Kérem, mesélje el pontosan, hogyan történt.

- Egy vonaton utaztunk. Ez egy közlekedési eszköz a mi időnkben, amelyen emberek utaznak, de használják áruk szállítására is. Én több országon is készültem keresztül utazni, amikor a vonat csikorgó fékeit hallottam, majd hogy megáll a vonat, és csupa por az ablak. A vonat vezetője egy nagy fényességről is beszámolt, és hogy az a táj, amit utoljára látott, egyszeriben eltűnt, és itt találtuk magunkat. Sajnos csak ennyit tudok.

- Talán két éve volt, hogy az egyik tudósunk beszélt ilyen esetről. Tudnia kell, hogy nem csak itt szoktunk feljönni a Föld felszínére, hanem még három pontján a bolygónak, és az egyik ilyen felszínlét alatt találkoztak társaim olyanokkal, mint maga. Azóta kísérleteket végeztek ebben a témában, mert azok az emberek még mindig itt vannak ebben az időben, bár ami nálunk két éve történt, az önöknél harminchat év.

- Előfordulhat, hogy nem tudunk visszamenni az időnkbe? - vágott közbe Frédi.

- Sajnos igen. Már üzentem azoknak a tudósoknak, hamarosan itt lesznek. Nekünk nincsenek távolságok, elég, ha rágondolunk arra a helyre, ahol lenni akarunk, és ott is vagyunk! Ám ezt leginkább akkor használjuk, hogy ha nagyobb távolságokra akarunk eljutni. A másik dolog, amiért idehozattam, az, mert közölni akartam, hogy az egyik társa is itt van. Kérem, jöjjön velem!

Frédi Garud után indult, aki egy kis oldalajtót nyitott ki, amelyen belépve viszont minden fehér volt. S az egyik fehér ágyon Mariann feküdt, már nem sikoltozott, szemei a fehér plafonon nyugodtak, és láthatóan nem észlelt semmit a környezetéből.

- Kénytelenek voltunk neki egy gyógyitalt adni, amitől megnyugodott. Ne féljen, rendben lesz majd, de mielőtt magához tér, szeretnék kérdezni valamit. Ez a nő súlyos traumát élhetett át, és nagyon mélyen gyökerezik a félelem a lelkében. Nem tudja elfogadni, ha valaki a szabadságában korlátozza, nem tűri, hogy megkötöztük és bekötöttük a száját. Sajnálom, hogy így fogadtuk önöket, ám nem tudtuk milyen céllal jöttek ide. Már intézkedtem, a társai azóta szabadok. Amikor ezt a nőt megvizsgáltam, érdekes dolgokra bukkantam a memóriájában. Kérem a segítségét abban, hogyha majd magához tér, mondja meg neki maga is, hogy nem akarjuk bántani, inkább a segítségét kérjük, mert olyan tudás van a fejében, amiről valószínűleg még ő sem tud!

- Természetesen, mondani fogom. Nem ismerjük egymást, hiszen csak utasként sodort egymáshoz bennünket a sors, azonban most egymásra is vagyunk utalva, és valószínűleg nem volt az véletlen, hogy pont idekerültünk. Számíthat rám! Viszont én is kérnék valamit. Ha megérkeznek a tudósaik, kapunk információt arról, hogy hogyan tudunk az időnkbe jutni? Vannak köztünk gyerekek is, csak ők a vonatnál maradtak.

- Igen, ezért is hívattam őket ide. Nézze, kezd magához térni az utastársa!

- Helló Mariann, én vagyok Frédi. Jobban vagy? Nyugodj meg, minden rendben lesz.

- Mi történt? - kérdezte Mariann.

- Pánikrohamod volt, és a szibótok nyugtató főzetet adtak neked.

- Igen, most már emlékszem. Sajnálom, hogy nem hittem el, hogy a rajzokon lévő lények valóban létezhetnek, és tudod, egyszerűen nem viselem el, ha megkötöznek. Ne haragudjatok, és maguk se, - nézett a szibót felé -, nem akartam nagy gondot okozni.

- Nem történt semmi, megértjük magát. - mondta a szibót. - és örülök, hogy jobban van. Kérem, kövessenek.

Elindult vissza a zöld helyiségbe, ahol arra kérte az embereket, hogy üljenek le. Valami fura illatú italt tett eléjük, és biztatta őket, hogy igyák csak meg.

- Fogyasszák nyugodtan, ez a föld mélyén termett növények főzete, amit élénkítő hatása miatt mi is gyakran fogyasztunk. Önök ezt teának nevezik.

Mind a ketten kezükbe vették a poharat, melynek nem volt füle, nem üvegből készült, még is teljesen átlátszó volt. Megkóstolták az italt, mely az első korty után már gyorsan elfogyott, jelezve vendéglátóik felé, hogy nagyon ízlett nekik. Az utolsó korty azonban majdnem a torkukon akadt, amikor a semmiből egyszerre csak ott termett még három szibót. Mariannon látszott, hogy mennyire harcol magában, hogy ne fogja el ismét a pánik. Frédi közben azon gondolkodott, hogy vajon mi érhette ezt a nőt, hogy ennyire meg tud ijedni.

- Bemutatom maguknak Asmudot, Tormudot és Merudot. Ők a tudósaink, akikről már beszéltem. - nézett közben Frédire Garud.

Frédi közben beavatta Mariannt azokba a tényekbe, amiket már ő tudott.

Mariann a negyvenes éveinek a végén járt, bár jóval fiatalabbnak nézett ki, és bár történelmet tanult az egyetemen, mégis inkább a racionális énjét használta és a pénzügyben tevékenykedett. Most szemeinek élénk csillogása azonban elárulta, hogy nemcsak furcsának, érthetetlennek érzi, amiket most átél, hanem különösnek, misztikusnak is. Próbálta agyának mélyéről előbányászni azt a tudást, amit eltemetett, mert a napi teendői során nem volt ezekre szüksége. Kíváncsi lett arra, hogy mi fog még történni a továbbiakban.

A tudósok közben elmagyarázták, hogy földi idővel mérve, 36 évvel ezelőtt, a tengeren túli szárazföldön jöttek a felszínre, és ott is találkoztak olyan emberekkel, akik azt mondták, hogy a jövőből jöttek, s hogy ott azt az országot Perunak hívják, ők azonban Chimúnak nevezik.

- Azok az emberek ott ragadtak, nem sikerült visszajutniuk az idejükbe, és már nem is él közülük mindenki. Mint már látták, képesek vagyunk utazni mindenféle eszköz nélkül, ezért kísérletezni kezdtünk azzal, hogy ezt más időkre is kiterjesszük. Eddig ez egyetlen esetben sikerült, de ahhoz szükség volt az ember jelenlétére is, és csak az egy ember tudott visszamenni, mi szibótok nem - kezdte el a beszámolót Merud. - Földi idővel mérve ez kilenc éve volt. Akkor az lett a kísérlet eredménye, hogy egy ember visszajutott a saját idejébe, viszont a többi ember feláldozta magát ezért, és itt maradtak. A kísérlet után bezáródott az időkapu, amelyen át az akkori emberek érkeztek. Azonban itt és most, még nyitva van.

- Ezzel azt akarja mondani, hogy látnak esélyt arra, hogy hazajussunk? - kérdezte Mariann.

- Igen, és minél kevesebb idő telik el, annál nagyobb az esély arra, hogy minél többen visszajussanak, viszont, hogy az energia kiegyensúlyozott legyen, sajnos néhányuknak itt kell maradniuk, és itt élniük a továbbiakban. - válaszolta Asmud.

- Gondolom, hogy önök tisztában vannak ennek a kísérletnek a tudományos mivoltával, az előnyeivel, a hátrányaival és a következményeivel. Mi nem igazán vagyunk szakemberek ezen a téren, valószínűleg meg sem értenénk ennek a lehetőségnek a tudományos magyarázatát, így bíznunk kell magukban. Kérem, mondják meg, hogy mit várnak tőlünk? - vette át a szót Frédi.

 

A barlangban az embereket megszabadították kötelékeiktől és visszakísérték őket a nagy terembe, és elmondták nekik, hogy menjenek vissza a többi emberhez. Két társuk majd követni fogja őket.

- De jól vannak? - kérdezte a szibótoktól Szeréna.

- Igen, mindketten jól vannak, jelenleg a vezetőnkkel és a tudósainkkal beszélnek. Nyugodjanak meg, hamarosan követni fogják Önöket, és most bocsánatukat kérjük a kellemetlen fogadtatásért is, azonban nem tudhattuk milyen céllal jöttek ide, és már nagyon régen járt itt ember.

- Jöjjenek, menjünk. - kérte Szeréna a társait.

Elindultak kifelé a barlangból, közben záporoztak a kérdések a kíséretükre kijelölt szibót felé.

- Mi van abban a tóban, mert nem úgy néz ki, mint a víz?

- Mi célt szolgál az oltár?

- Melyik korból valók a rajzok a falon?

- Hol élnek a szibótok, mit lehet tudni róluk? ....

A szibót igyekezett kielégíteni az emberek kíváncsiságát, azonban nagyon szűkmarkúan bánt a szavakkal, így mire a vonathoz értek, még sok dologban továbbra is csak találgattak.

 

Zénó bár mindent jól megszervezett, maga is türelmetlenül várta a visszatérőket. Összegyűltek a büfé kocsiban, és miközben ebédeltek, találgatták, hogy mit akarnak a szibótok Fréditől és Marianntól. Szeréna közben ismét kezébe vette vázlatfüzetét és rajzolt. Visszaidézte a szibótokat, akik fürgén mozogtak, és bár alacsony termetűek, mégis erősek voltak, és apró sötét szemükből magas intelligencia sugárzott feléjük. - Csodálatos teremtmények, talán majd többet is megtudok róluk! - gondolta.

 

- Mennyi idő telt el, mióta ideérkeztek? - kérdezte Merud.

- 20-22 óra. Tegnap kora délután kerültünk ide, lassan egy napja. - válaszolta Frédi.

- Szeretnénk, ha elvezetnének bennünket arra a helyre, ahol ez történt. Fontos, hogy lássuk a helyszínt, és elkészítsünk néhány számítást is. Valamint muszáj önöknek elmondanom, hogy ha a kísérlet sikerül is, nem mehet minden ki vissza a saját idejébe. Kérésünk az, hogy ha visszamennek a társaikhoz, akkor ezt beszéljék meg, hogy kik azok, akik önként vállalják azt, hogy itt maradnak ebben a korban. Ez nagyon fontos, és az is, hogy két embernek valóban önszántából kell majd így döntenie. - folytatta Merud.

- Nem akarunk semmiféle befolyással lenni Önökre, azt azonban tudniuk kell, hogy maguk ketten rendkívüli emberek. Nemcsak utazni tudunk gyorsan, hanem van egy másik képességünk is. Olvasunk a gondolataikban. Ha úgy döntenek, hogy maguk maradnak itt, akkor mindenben segítünk, hogy az életük itt békés és boldog legyen. - vette át a szót Garud.

 

A három tudós, Garud és a két ember együtt indult ki a barlangból, és békésen beszélgetve érkeztek meg a többiekhez. A tudósok Frédivel körüljárták a vonatot, majd mindenféle jeleket, betűket, számokat írtak le füzeteikbe, és olyan beszélgetésbe merültek, amelyből hősünk bizony nem sokat értett, ezért elragadták ismét a gondolatai, melyek a félbeszakadt útitervei, a csinos Szeréna, egy esetleges itt maradás lehetősége, a családja, a munkája és a barátai körül kavarogtak. Két hónap múlva tölti be a harminchatodik évét és még annyi terve van, amiket meg kellene valósítania.

- Jöjjön Uram! - zökkentette ki Frédit gondolatiból Asmud. - Menjünk vissza a társaihoz.

 

Garud élénk társalgásban volt Zénóval, amikor Frédi és a három szibót tudós megérkezett. A tudósok elmondták, hogy mekkora esélyük van arra, hogy visszatérjenek a korukba, és hogy milyen következményekkel kell számolniuk. Hamarosan mindenki tisztában volt azzal, hogy egy energiamezőt fognak létrehozni, amelyhez kellenek a szibótok és az emberek egyaránt, azonban hogy az időkaput újra aktiválják, a szibótok oldalán emberi energiának is kell lennie, hogy az átjáró rendesen működjön. A tudósok számításai szerint, ha 24 órán belül az aktiválás megtörténik, akkor két embernek kell itt maradnia, hogy az egyensúly fenn maradjon, és a többiek hazajuthassanak. Ha ezt az időt túllépik, akkor már csak 9 év múlva lehet újra ezzel a lehetőséggel élni, akkor azonban már több embernek kellene itt maradnia.

 

A szibótok elmentek, az emberek pedig ismét a büfé kocsiban gyűltek össze, és a kezdeti csönd után egymás szavába vágva beszéltek, hogy kik legyenek azok, akik majd itt maradnak.

Többen is felajánlották, hogy ők maradnak, mert ha így segíthetnek a többieken, akkor ezt az áldozatot meg fogják hozni. Frédi ekkor elmondta, hogy mit mondott a szibót tudósok vezetője.

- Fontos, hogy aki így dönt, az önszántából tegye. Kérem, hogy mindenki jól gondolja át, mert ha itt marad, akkor nem lesz többé lehetősége arra, hogy lássa azt a kort, amiben élt, hogy újra lássa a családját, a barátait. Nem végezheti azt a munkát, amit ott végzett. Nem lesz meg az a civilizációs kényelem, amihez hozzászoktak a 21. században. Eleinte egyedül lesz egy ismeretlen korban, társadalomban, és nem tudja majd, hogy kiben bízhat, hogyan alakul az élete. Az viszont igaz, hogy aki ezt az áldozatot meghozza, az hős lesz a többiek szemében, és mindenki tudni fogja, hogy önfeláldozása nem volt hiábavaló. Most eszembe jutott egy Tatiosz idézet, amit megosztok veletek is, ez is segíthet abban, hogy megfelelően döntsetek.

„Amit adni tudsz, azt add jó szívvel; amit adnak, fogadd megértő kedvességgel; ne kérj, és ne követelj többet.  Ha adsz, ne várj hálát érte, mert annak, aki kapta, semmit nem fog érni, és te, aki adtad, keserves árat fizetsz érte."

Mondandója végeztével Frédi Szerénára, majd Mariannra nézett. Látta, hogy őket is nagyon foglalkoztatja ez a döntés. A gyerekek még nem jöhettek itt számításba, és öt embert leszámítva - köztük saját magát is - a felnőttek is azt mondták, hogy bár ők átérzik ennek a döntésnek a fontosságát, azonban nekik muszáj visszamenniük. Mariann, Szeréna, jó maga és egy pici vörös nő, Vera, valamint Béla döntött úgy, hogy ők vállalják azt, hogy itt maradnak. Erre talán Frédi nem is gondolt, hogy lehet, hogy mégsem neki kell itt maradnia, hiszen vannak jelentkezők.

Mariann a többiek arcát fürkészte. Ő már akkor meghozta a döntését, amikor a zöld szobában ültek Garuddal és a szibót tudósokkal. Valami azt súgta neki, hogy itt kell maradnia! Két éve vált el, azóta éppen az új életét alakítja, gyermekei már felnőttek, a saját útjukat járják. Biztosan fogják majd hiányolni, azonban neki most akkor is itt kell maradnia.

- Én szeretnék az egyik lenni! Kérlek, fogadjátok el a döntésemet, mert ez olyan mélyről jön, és annyira megérintett sok minden, hogy most már biztosan tudom, hogy itt van valami feladatom! Egy kérésem lenne majd hozzátok, hogy a gyerekeimnek elvigyetek egy levelet, ők majd tudni fogják, hogyan intézzék a dolgaimat. - közölte döntését a többiekkel.

Mindenki elfogadta a döntését, és könnyes szemmel ölelték meg őt sokan. Még négyen voltak, akik vállalták volna azt, hogy itt maradnak.

- Én szívesen vállalom, hogy maradok, mert nem vár otthon senki, és nem is hiányoznék senkinek. - mondta Béla. - Az azonban igaz, hogy nem gondoltam még át igazából, hogy mihez fogok itt kezdeni. Nagyon kényelmes ember vagyok, s nem biztos, hogy kibírnám az itteni körülményeket. Nincs televízió, nincs hűtő, nincs áram, nincs semmi olyan, ami nélkül én már el sem tudom képzelni az életemet. Ezért ha van valaki, aki úgy érez, mint Mariann, akkor én is inkább visszamennék.

Döntését elfogadták, majd Vera is hasonlókat mondott és Béla mellé állva ő is visszalépett. Szeréna a párra nézett, és látta rajtuk, hogy bár itt találkoztak, de az életük a továbbiakban összefonódik majd. Frédire nézett, s elképzelte, hogy ezzel a kedves pasival neki is kialakulhatott volna valami, azonban már tudta, hogy ez nem fog megvalósulni, mert vagy ő, vagy saját maga fog itt maradni, és nem fognak többé találkozni.

Ugyan ez járt Frédi fejében is. Már akkor vonzódott Szerénához, amikor a kabinba belépett. Életük egy olyan kalandja, ami nemcsak a hormonjaikat mozgatta meg, de a lelkük is kapcsolódott, ezt érzik mind a ketten, azonban a sors nem ad nekik közös utat a hátralévő életükben.

- Bocsássatok meg egy kicsit, de szeretnék Szerénával egy kicsit négyszemközt beszélni. Nemsokára visszajövünk, és egyikünk döntése az lesz, hogy maradni fog. - mondta Frédi a többieknek, majd Szerénával hátra mentek egy üres vagonba.

- Tudod, nagyon megkedveltelek Szeréna, és sajnos úgy alakult, hogy az, ami mindkettőnkben beindult, már nem tud kiteljesedni egy közös életben.

- Én is így érzek Frédi.

Kedvesen rámosolygott a férfira és forrón megölelte. A meghitt együttlét alatt mindkettőjükben megfogalmazódott, hogy bármelyikük is marad a múltban, mindenképpen sokat veszítenek, hiszen valószínűleg boldog jövőjük lehetett volna együtt. S milyen jó lett volna, ha együtt maradhattak volna, akár itt, akár a jelenükben. Viszont mind a ketten átérezték, hogy Mariannak valamiért valóban itt kell maradnia, tehát csak egyikőjük maradhat, hogy az egyensúly fennmaradjon az energiában.

- Szeréna! Szeretnék én maradni. Tudom, hogy te is vállalnád ezt a döntést, azonban én is olyasmit érzek, mint amit Mariann. Garud ugyan elmondta, hogy nem akar befolyásolni bennünket, de mégis tudatta velem, hogy rám számítanak. Az én életem az utazás, a felfedezés. Talán a szibótok segítségével én is pillanatok alatt eljutok majd nagyon sok helyre, még akkor is, ha ez itt, a múltban történik. Meg fogom írni az utazásaim történetét, majd keresd meg ezeket az írásokat, valahogyan biztosan kitalálom, hogyan tudom, úgy megírni, hogy az hat évszázadon át fennmaradjon majd. S azt is tudom kedves, hogy megérted a döntésemet, és hogy ha majd visszamész, a művészetedben fogod majd megjeleníteni ezeket az eseményeket, és ez is fennmarad majd az utókornak, és még jobban meg fogod érteni annak a festőnek, Boschnak a munkáit is.

- Éreztem, hogy így lesz. El kell fogadni, hogy a sors most így alakítja az életünket, de sosem foglak elfelejteni, ezt megígérem!

Ismét megölelték egymást, majd megfogták egymás kezét, s visszaindultak a többiekhez.

 

- Én maradok. - közölte a döntését Frédi a társaival. - Nem könnyű ez, senkinek sem, mégis úgy érzem, hogy így helyes. Mariann és én itt maradunk, és itt kezdünk majd egy új életet, s bízunk benne, hogy ti valamennyien rendben visszatérek az időtökbe. Most mindenki feküdjön le. Holnap elmegyünk a szibótokhoz, hogy időben végrehajtsuk a kísérletet. Aludjatok jól!

 

Szeréna és Frédi a kabinjuk felé indultak, amikor Zénó megállította őket.

- Hálás vagyok mindenki nevében Frédi, hogy ezt a döntést meghoztad, biztosan nehéz volt, főképp az, hogy megszakítotok valamit, ami igazán még el sem kezdődött. Minden jót kívánok mind a kettőtöknek!

- Köszönjük. Zénó segítsd majd az embereket, ha visszatértek, mert lehet, hogy nem mindenki tudja megfelelően feldolgozni majd ezt a „kalandot"!

- Úgy lesz! Jó éjszakát!

- Jó éjt! - mondták Szerénával egyszerre.

A kabinba érve bezárták az ajtót, és a beszélgetést, gondolatokat felváltották a tettek. Egyetlen és utolsó éjszakájukon olyan mámorban és boldogságban volt részük, amilyent eddig még nem éltek meg.

 

Reggel nyolc óra volt, amikor Mariann és Frédi elköszönt a többiektől, és elindult a barlang irányába. Mikor megérkeztek, a szibótok behangolták őket, s az energiaszintjük ezzel jócskán megemelkedett. Megtanították őket, hogyan alkalmazkodjanak a szibótok rezgéséhez, és hamarosan érezték, ahogyan elindul valami vonzás- és taszításérzés körülöttük. Az oltár körül álltak huszonöt szibóttal, velük együtt voltak összesen huszonheten.

- Akárcsak a falfestményen. A huszonhét biztosan fontos lehet itt, de lesz még időm ezt megérteni! - gondolta Mariann.

A körön belül az oltárnál egyre emelkedett az energia szintje, ami már olyan erős volt, hogy szinte látni is lehetett. A vonat mellett eközben két szibót beszélt a többi emberrel, és utasította őket, hogy mindenki menjen arra a helyre a szerelvényen, ahol épp tartózkodott, amikor ideérkeztek.

- Kérem, várjanak, segítsenek! - kiabálta Szeréna. - Itt vannak az itt maradó emberek csomagjai, kérjük, hogy jutassák el nekik!

Elkezdte a vonatról leadogatni Mariann és Frédi csomagjait, amit a szibótok a vonattól száz méterre helyeztek el, majd egyikük a mozdony bal oldalára, a másik pedig a jobb oldalára állt és az ég felé tartották vékony karjaikat.

Az emberek pedig kíváncsian ültek a helyükön, a mozdonyvezető pedig éppen elöl nézett ki a mozdony ablakán, amikor homokvihar támadt és vakító fényesség. A masiniszta gázt adott, és maga elé képzelte, hogy ott vannak a sínek a vonat alatt. Nem sokkal később boldogan hallgatta a szerelvény zakatolását, és hosszú vonatfüttyöt eresztett meg, melyet a közeli dombok is visszavertek, szinte minden oldalról ezt lehetettel hallani.

 

Mariann és Frédi pedig még mindig az energiamező körül ült, Frédi Szerénára gondolt, és ismét ott zakatolt a fejében az el-visz-lek, sze-ret-lek.

 

ZELINA VÉNEI
(2009-10-20)

Zelina elővette a naplóját, s ismét írni kezdett annak az embernek, aki időnként meg szokta látogatni. Ez úgy működött már, mint egy adóvevő. Amikor leírta a naplóba az üzenetet, általában kevés idő – néhány nap – szokott eltelni, mire az idegen megjelent. Szinte vette a gondolatait, vagy olvasott a gondolataiban, s amikor ezt le is írta, működésbe lépett az Univerzum.

- Kedves Migron! Régen beszéltünk, és most nagyon fontos kérdésem lenne hozzád. Nemrég olyan jelenet szemtanúja voltam, amely nagyon elkeserített. Jó lenne, ha beszélnénk hamarosan!
Mint tudod, gyakran megyek a város szélét övező fák környékére, mert már csak ott van egy kis zöld ebben a beton rengetegben. Van néhány magányos épület a fák között, ezek már talán nem is tartoznak a város közigazgatásához, és mindegyikben idős emberek laknak. Most is meglátogattam őket. Zodó bácsi aszott kezével botjára támaszkodva állt az ajtóban, s kedvesen beinvitált. Sok régi történetet hallottam tőle azokból az időkből, amikor még megbecsült polgárai voltak a társadalomnak, s amikre én már nem is emlékszem, hiszen csak 2012-ben születtem. Ma viszont egy nemrég történt esetről tájékoztatott, ami engem is megrázott.
- Ülj le gyermekem! Te vagy ma hetedik látogatóm. Tudod itt jártak hatan a városból, s közölték, hogy itt sem maradhatunk tovább, merthogy 70 fölött már csak terhére vagyunk a társadalomnak. Nem elég, hogy elvették a nyugdíjunkat, elvették az otthonunkat, elűztek a családunktól, nem kíváncsiak a tapasztalatainkra, a véleményünkre, most már az életünk is kell nekik. – mesélte.
Az elkeseredés könnyei csorogtak az öreg ráncos arcán, melyet szürke pulóverjének ujjával próbált felitatni. Nehéz volt látni ezeknek a szorgalmas, békés embereknek a fájdalmát, akik egész életükben dolgoztak, most pedig egy érzéketlen társadalom halálba akarja őket küldeni. - Vajon hová fejlődik még ez a világ? – gondoltam magamban. Együttérzéssel hallgattam a bácsi monológját, az értetlenségét az emberekkel, a társadalommal szemben, s nagyon fájt, hogy nem tudtam én sem megoldást a problémájára.
Aloés teát ittunk, amikor átjöttek a szomszédok is, akik szintén idős emberek voltak, s lassan már alig fértünk a kis lakás szalonjában. Egymás szavába vágva mondták a gondolataikat, ötleteiket, mit is tehetnének? Nem csak ez a város áll így hozzájuk, hanem sajnos az egész ország.
Közben az én gondolataim is elkalandoztak. A munkahelyemen én is látom minden nap, hogy az idősebbekkel hogyan bánnak a fiatalok, pedig ők még nem is öregek igazán. S emlékszem, hogy milyen sokat mesélt már a Mami is nekem azokról az időkről, amikor már az első évtizedben sem tudtak negyven éven felül munkát találni, de még a 27 éves anyukám is gondban volt, hiába volt sok képesítése, lehetetlen volt elhelyezkedniük. Azt értem, hogy sokan vagyunk, de azt igazságtalannak érzem, hogy az idősebbeket ennyire nem becsülik. Mami mesélte, hogy a főiskolán még azokról a társadalmakról is tanult, ahol nagyon nagy tiszteletben tartották az öregeket, az ő szavukra adtak, övék volt a döntés. Az idősek bölcsessége mindig sokat ért annak idején. Hol vannak már ezek az idők? Persze voltak olyan törzsek is, akik magukra hagyták az időseket, s sok helyen az idősek maguk választották a halált, mert úgy érezték, hogy terhükre vannak a fiataloknak. Most mégis úgy érzem, hogy nem helyes az, ami itt történik. Maminak szerencséje volt, nem látja, ami most itt van, már egy másik bolygón él. Jó lenne tudni, hogy vajon ő mit gondolna ezekről a dolgokról! Talán egyszer még találkozom vele…
Zodó bácsiék közben még mindig mondták a magukét, dühös kirohanásokat, vagy pedig az elkeseredés fájdalommal teli hangjait hallottam. Én mindig jól kijöttem az idősebbekkel. Ez is a Mami hatása. Pici koromtól arra tanított, hogy szeressek és tiszteljek minden élőlényt. Ne hagyjam, hogy bizonyos elvek befolyásoljanak, fogadjam el a tőlem okosabbak, bölcsebbek véleményét, és ne higgyek mindenféle politikai, médiabeli információnak. Most látom csak, milyen igaza volt!
- Zodó bácsi, hallottak már arról, hogy vannak emberek, akik másik bolygón élnek? –kérdeztem.
- Igen, hallottunk. Tudod Zelina, mi már elmúltunk 70 évesek, s nem akarjuk már a Földet elhagyni. Tudom, mesélted, hogy a nagymamád egy kutatócsoport tagjaként elment innen, ám biztosan ő is ragaszkodott a Földhöz, csak máshová szólította a feladata. Nekünk már nincs feladatunk, az életünk valóban a vége felé jár, csupán azt a néhány évet, ami még hátra van, szeretnénk békében leélni.
- Igen, megértem magukat. Nagyon is. Az utolsó hír, ami a Mamitól jött, az volt, hogy nagyon hiányzik neki a Föld, s hiányzik minden, ami a Földhöz tartozik, s mi emberek is. 10 éve volt ez. Azóta nem tudjuk, hogy él-e még, de valami azt súgja nekem, hogy igen!
Közben elbúcsúztam az idősektől, s hazafelé vettem az irányt. Több kerékpáros is elsuhant mellettem, amikor a városba érve kezdett leereszkedni a szürkület. 2042 októbere van, bizony már hűvös van és rövidebb a nappal is. Lifttel felmentem a 19. emeletre, majd vacsoráztam, és most ezeket írtam le Neked, kedves Migron!

Miután becsukta a naplóját, Zelina kiült a pici teraszra, és nézte a csillagokat, amelyek olyanok voltak, mint a lyukak az éjszaka függönyében. Összpontosított egy csillagra, amely fényesebben ragyogott, mint a többi. Nézte, nézte, s a csillag egyre nagyobb lett, már olyan volt, mint egy gömbcsillár, amely körbe pörögve szórta a fényt, s már nem létezett semmi, csak a pörgés, a fény, a csillogás. Zelina egyszeriben csak egy nagy tér közepén találta magát, különös fák nőttek a tér körül, s talán 50 m-re hívogató világosságot látott. Elindult annak irányába. Egy üvegajtót látott, melyen belépve egy hófehér teremben találta magát, ahol minden fehér volt, csak néhány bútor volt fekete. Olyan volt, mint valami új keletű, francia design-s szobában lenne, vagyis egy francia ismerősének volt ez a mániája, hogy minden hófehér. Nem sokára belépett Migron, szeretettel ölelték meg egymást, s hamarosan érezni lehetett mindenhol, hogy erős vibráció van jelen a szobában.
- Meghallottam a gondolataidat Zelina, és tudom, hogy beszélni akarsz velem, köszöntelek az új hajlékomban. Hogyan tetszik? – kérdezte.
- Hogyan kerültem ide? Eddig mindig te jöttél, mi ez, hol vagyok?
- Nyugalom Zelina, elérkezett az idő, hogy te is megtapasztalj valamit egy másik világból. Az én világom és a te világod párhuzamosak egymással, azonos az időnk, mégis minden más, s vannak még további világok is.
- Hallottam már erről, ezt eddig azonban nem mesélted, csak azt, hogy világutazó vagy, valamiért mindig úgy gondoltam, hogy egy másik bolygón élsz. Talán azért is, mert a Mami is egy másik bolygón él, s reméltem, hogy egyszer vele is találkozol. Nem is tudom. Valóban szép ez a szoba. S azt is megmondod, hogy pontosan hol vagyunk?
- Igen persze. Ez egy Holugria nevű ország, és most épp a legdélibb pontján vagyunk. Innen már csak 100 km a tenger, s jó a klíma is. Úgy döntöttem, hogy itt telepszem le. Na de hagyjuk most ezt, beszéljünk rólad, s arról, ami ennyire foglalkoztat.
- Rendben, de még válaszolj két kérdésre. Máskor is el tudok majd jönni ide? Mi ennek a módja?
- Természetesen, majd mindenre megtanítalak. Azért jelentkezem ilyen hamar, mert az a gond, ami ennyire emészt most téged, sajnos itt is probléma. Annyiban más nálunk, hogy itt már több ember gondolkodik ennek a megoldásán, akik nem akarják az időseket csakúgy félresöpörni az útból.
- Jártál olyan világokban, ahol ez másképp van?
- Igen. Van még mit tanulnunk, ami azonban érdekes az az, hogy sok helyen pont a földi példákat vették át, amikor még békében élt egymás mellett öreg és fiatal.
- Tudod, ma, amikor az időseknél jártam, folyton az járt az eszemben, hogy mi lehet a Mamival, s mi lesz a szüleimmel? Én másképp gondolkodom, mint sok korombeli, viszont a törvények is ellenük vannak.
- Mesélnél a Mamidról? Érzem, hogy nagyon kötődtél hozzá.
- Ő egy csodálatos asszony volt. Kicsit másképp látta a világot, mint a legtöbb ember, mindig odafigyelt másokra, sosem ment el egy idősebb ember mellett úgy, hogy ne segített volna nekik, ha látta, hogy szükségük van rá, például, ha át kellett vezetni valakit az átkelőhelyen, vagy ha figyelmesen meg kellett valakit hallgatni. Ám ugyanolyan figyelemmel volt a fiatalok irányában is. Sok mindenre megtanított, de nemcsak engem, hanem sok barátomat is! Volt olyan, hogy ránézett egy kisgyerekre, és megmondta, hogy mi lesz belőle. Hihetetlenül jó emberismerő volt, s igazán szerette az embereket. Volt egy kedvenc mondása, negyven éves koráig mindig azt hangoztatta, hogy nem jó korba született, azután pedig azt mondta, hogy végre kinyílt a szeme, s bizony itt kell most lennie, bármilyen zavarodott világ is ez! Eleinte nem értettem ezt, de később, miután sok mindenre felhívta a figyelmemet, kezdtem én is átérezni, hogy valóban most kell neki itt lennie! Sugárzott belőle a szeretet, ha ment az utcán, vagy bárhol, utána fordultak az emberek. Mindenkihez volt egy kedves szava, figyelmes és türelmes volt nemcsak a környezetéhez, hanem az idegenekhez is.
- Hány éves is most?
- Nyolcvankettő lesz a jövő hónap végén.
- Kár, hogy kevés ember volt olyan, mint ő. Ha ugyanis több szülő, nagyszülő nevelte volna úgy a gyerekeit, ahogyan a Mamid tette, akkor lehet, hogy nem tartanátok ott, ahol. S az is nagyon fontos, hogy tudjunk szeretetet adni és kapni. A szeretet nagyon fontos, anélkül a világ rideg, hideg, nincsenek örömök, nincs boldogság, nincs bizalom, nincs békesség, nincs igazi szerelem és nincs barátság sem. Kíváncsi vagyok hány mostani fiatal gondol arra, hogy vajon mi lesz majd, ha ők is idősek lesznek?
- Szerintem kevesen vagyunk így ezzel. Sokan már nem is családban nőttek fel, fogalmuk sincs mi az a szeretet, csak az a cél lebeg a szemük előtt, hogy legyenek valakik, s hogy jól éljenek. Olyanok, mint akiknek átmosták az agyát, nem éreznek semmit, üresek, boldogtalanok, gyökértelenek. Vajon valóban valakik direkt manipulálják az emberiséget, hogy így alakuljanak a dolgok?
- Ó, igen, ez valószínűleg így van. A legtöbb világ valamiért nem jó irányba fejlődött. Sokan lekicsinyítették a tradíciókat, a családot, a különböző kapcsolatokat, pedig ősapáink, ősanyáink nagyon is tudták, hogy mit miért kellett tenniük.
- Migron, Te oly sokat láttál a világokból, sok mindent megéltél, megtapasztaltál, s már te is 60 éves leszel, szerinted létezik olyan társadalom még, ahol az idősek és a fiatalok békésen élnek egymás mellett?
- Igen, létezik. S az emberek feladata lenne minden világban, hogy megteremtsék azt a légkört, ahol az emberi élet biztonságos, békés, boldog és szeretetre épül, mint hajdanán. Ehhez viszont változni kellene sok embernek.
- Mami is sokat beszélt a változásról Más volt, mint a többi ember, ezért kirekesztették, elüldözték, pedig az lett volna a megoldás, ha inkább többen követik őt. Úgy sajnálom Migron, hogy ez így alakult. Ha most itt lenne mellettem, akkor én is erősebb lennék. A csillagokon túlról is érzem a szeretetét, azonban úgy gondolom, hogy itt most egyedül ő is kevés lenne. A változásnak sok területen kell lezajlania, azonban először az embereknek magukban kell ezt átélniük, s keresni a megoldást.
- Jól gondolod. Most viszont azt kérdezem tőled Zelina, hogy szeretnéd-e meglátogatni a Mamidat? A Sziriuszon él, hamarosan indul oda egy űrhajónk. El tudom intézni, hogy rajta legyél.
- Tényleg? Az nagyon jó lenne. Annyira szeretném már átölelni, érezni azt az ölelés által közvetített szeretet, amiről annyit mesélt nekem, s amit mindig éreztem, amikor megölelt. S tudom, hogy sok olyan kérdésre is tudja a választ, amelyekre itt senki sem. Nagyon megköszönöm, ha segítesz. S pontosan mikor indulna az űrhajó? Még vissza kell mennem, annyi mindent el…
- Állj meg Zelina. – vágott a szavába Migron. Értem, hogy szeretnél még sok mindent elintézni, azonban erre most nincs idő. Az űrhajó hat óra múlva indul, s addig még ki kell valahogyan járni, hogy rajta lehess, hiszen nem itt élsz, azonban most már tudom a módját, hogyan tudom elintézni, hogy itteni lakos lehess, hiszen magamnak is sikerült ezt megvalósítanom. Ehhez azonban kell négy-öt óra, hogy a papírjaid is rendben legyenek. Ezennel ünnepiesen is lányommá fogadlak, hiszen már évek óta annak tekintelek valamilyen szinten! Nekem sajnos nem lehetett gyermekem, talán ezért is nem tudtam soha igazán gyökeret ereszteni sehol sem. Az adott nekem sok örömöt és boldog percet, hogy beszélgethettem veled, és ezáltal átélhettem valamit, ami igazából kimaradt az életemből. Idestova tíz éve, vagyis húszéves korod óta ismerlek, s kereslek meg időnként. – S nem is tudod azt, hogy valóban egy másik bolygóról jöttem, s hogy nagyon régóta vagyok úton. – gondolta.
Nagyon sokat köszönhetek neked, drága gyermek, nem is tudod, mennyit! Most örömmel tölt el, hogy segíthetek neked. Ennek azonban most az a feltétele, hogy mindent hátrahagyj, ami az eddigi életed volt. Ez a változás kezdete, egy döntő lépés, amit meg kell tenned. Képes vagy rá?

Zelina behunyta a szemét, s lepergett előtte az élete. Az üres lakása, amit mindig szeretett volna megosztani valakivel, de az a valaki még nem jött el. A poros, rideg munkahelye, az önző, irigy munkatársai, akik egymást is megfojtanák egy kanál vízben, hogy előbbre lépjenek. S persze ott vannak a szülei, akiknek hamarosan majd szükségük lesz rá, azonban majd elboldogulnak valahogyan, és biztosan megbocsátják, hogy szó nélkül távozik, ha megtudják majd, hogy a Mamihoz megy! De mi lesz a város melletti kis házak idős lakóival? Ki látogatja meg majd őket ezek után, ki visz egy kis örömöt az életükbe, és ki biztatja őket? S egyáltalán mi lesz velük, élnek-e majd még, mire visszajön? – gondolatai közben néhány könnycsepp csurrant ki a szeméből, amit a kezével igyekezett eltüntetni. Migron azonban észrevette, odament hozzá, átölelte, gyöngéd atyai puszit lehelt a homlokára, és megsimogatta sötétbarna hullámos haját.

- Nyugodj meg Zelina, átérzem, amikre most gondoltál. Tudom, hogy nem könnyű ez, azonban könnyítsen lelkeden az a tudat, hogy nem vagy egyedül a te világodban sem, akik úgy gondolkodnak, ahogyan Te. Biztosan megtalálják a módját, hogyan ismerjék majd fel egymást, és addig is keressenek valami megoldást, mire majd visszajössz, Te már tudni fogod, hogyan és mit kell majd tennetek.
- Köszönöm Migron. Hálás vagyok a szavaidért, a segítségedért, s a válaszom: igen. Készen állok, úgy érzem, hogy fontos, hogy most meghozzam ezt a döntést, s ideje, hogy változtassak az életemen, s talán a világomon is, ha tudok!

Közben Zodó bácsi és a többiek ismét összegyűltek, azonban most nem a házaikban, hanem a közeli fák melletti tisztáson, ahol egy csendes kis forrás folydogált egy sima vizű kis tóba. Ezt még nem igazán fedezték fel a városlakók, csak néhányan jártak ide, akik nagyon szerették a természetet, most is csak elvétve volt ott néhány ember.
Tudták, hogy a házaikban nincsenek biztonságban, hiszen az állam sokféle módszert bevetett már, hogy lehallgassák, elnémítsák, elkülönítsék, kiirtsák őket. Dr. Brian volt a csoport agya, aki most is magához ragadta a szót, s fölvázolta, hogy muszáj, hogy megnyerjenek a közép és fiatal generáció tagjai közül is maguknak embereket, mert egyedül nem fognak boldogulni. Több terv is elhangzott tőle, s bizony volt közöttük sok olyan, amelyektől könny fátyolozta be az idős emberek szemeit, ám kitartó figyelemmel hallgatták Dr. Briant. Ez a kis idős csoport, akik nem voltak hajlandóak semmilyen intézetbe bevonulni, akik kirekesztetten is megpróbáltak emberi életet élni, most megpróbáltak megoldást találni az életüket veszélyeztető gondokra.

Zelina pedig Migronnal indult el a holugriai bürokrácia útvesztőiben, hogy sikerüljön mindent elintézniük. Zelina még sosem ült űrhajón, látni is csak akkor látott, amikor még iskolás korában kirándultak az egyik űrközpontba. Tele volt izgalommal, lelkesedéssel, kíváncsisággal, hogy milyen egy ilyen utazás, s hogy végre ismét találkozhat a Mamival. Migron szája halvány mosolyra nyúlt őszes bajusza alatt, s tudta, érezte, hogy amit most tesz, az nagyon fontos lesz az összes világ számára!
Végre megvolt minden papírjuk, Zelina immár Migron lányaként szerepelt minden nyilvántartásban, és egy kereskedelmi csoport egyik tagjaként útra készen állt élete legnagyobb utazásához. A legénységen kívül 20-an indultak útnak, hogy kapcsolatokat építsenek ki több másik bolygóval, melynek első állomása a Szíriusz lesz
Azt már csak Zelina és Migron tudták, hogy Zelina nem fog tovább utazni majd az űrhajóval, hanem egy ideig s Szíriuszon marad.


- Most búcsúzom, gyermekem. Indulnod kell, vár rád egy út, egy feladat és egy találkozás a Mamiddal. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm, s hogy örülök, hogy megismerhettem, még ha csak futólag is!
- Migron, mindent nagyon köszönök, és nagyon hálás vagyok neked, hogy most itt lehetek, s tudom, hogy az út alatt még több mindent megértek majd!

Megölelték egymást, majd Zelina felszállt az űrhajóba, megkereste a helyét, s hamarosan hallotta, ahogyan a rakéták felzúgnak. Később pedig az ablakon kitekintve látta a Földet távolodni, nézte a csillagokat, és élvezte ragyogásukat, lüktetésüket, üzenetüket. Tudta már, hogy hamarosan nagy változások jönnek majd, s új élet kezdődik ezen a világon!











Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!