Bejelentés



Lena Belicosa honlapja
Semmi sem történik véletlenül!

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.








Nőnek születni
 
1
 
– Nem véletlen, hogy nőnek születtem! – Mondjuk ezt oly sokan. Nőként nagyon sok mindent meg kell tapasztalni, meg kell élni, meg kell érteni, el kell fogadni életünk során. Sok női sorsot mutatott már fel a történelem, az irodalom, az élet, és valamennyi példa, tükör volt, amelyből mindenki okulhatna, azonban az ember legtöbbször mégis a saját kárán tanul, a saját életén keresztül tapasztalja, érti meg azt, hogy miért is nőnek született, és mi a feladata.
 
Borongós november végi reggel volt, amikor a falu csöndjét egy csecsemő sírása zavarta meg. Utolsók között született, akiket még bába segített a világra.
Szép kis arcocskáját megsimogatta az ablaküvegen áttáncoló napsugár, mely épp előbújt egy komor felhő mögül. Csukott szemei sok mindenről árulkodhattak. Látszott rajta, hogy fizikai bántalom érte, és talán nem akarta még látni a világot, nem akart részt venni az Életnek nevezett műben. Mint később kiderült, a bába valamit elhibázott, mert közölték az édesanyával, hogy gyermeke örök életére szemüveges lesz. Akkor ennek a jelentőségét fel sem fogta senki sem, csak furcsállták, hiszen soha senki nem volt szemüveges több generáción át a családban. A másik dolog, hogy lánynak született, egy kis vidéki település paraszti családjába, ahol a „lánygyermek” nem számított.
A kislány cseperedett, és kíváncsian nézett a világba, nézte az édesanyját, a körülötte mozgó embereket s a tudatába fészkelte magát már akkor egy mondat, amit olyan gyakran hallott: - Lány! Ugyan, bezzeg ha fiú lenne!
Felnőtt korában sokat gondolkodott azon, hogy vajon megpecsételődött-e a sorsa azzal, hogy lánynak, nőnek született? Ám ezt ő maga választotta, hiszen ebbe a falusi parasztcsaládba akart leszületni. S valószínűleg életfeladat neki az is, hogy szemüvegesként kell élnie, meg kell tanulnia a részleteket látni! – Lehet, hogy előző életében nem tulajdonított ezeknek jelentőséget. A rövidlátás sincs véletlenül!
Pici gyermekként nagyszülei vagy édesanyja hátyiban[1] vitték magukkal a földekre, ahol ő a mezőről nézte a fekete ruhás asszonyokat, akik keményen dolgoztak, és már akkor elhatározta, hogy ő neki nem ez lesz a feladata. – Milyen nehéz sors is ez! – gondolta. Az asszonyok arcát keményre barázdálta az idő, amikor kérges kezükkel órákon át kapáltak a tűző napon. Fáradhatatlanul dolgoztak, ám látszott rajtuk, hogy szeretik a földet, szeretik ezt a munkát.
Ahogy a kislány cseperedett, mindenki azt mondogatta neki, hogy a lány, nő, asszony feladata az, hogy menjen férjhez, szolgálja ki az urát, szüljön gyerekeket, nevelje őket, tegye a dolgát a konyhában, tartsa rendben a házat, és dolgozzon a földeken!
Minden porcikája tiltakozott ez ellen, tanulni akart, s valami jobb sorsot, mint ami paraszt felmenőinek jutott. Szereti a vidéket, a földet, szereti a falu csendjét, nyugodtságát, üde levegőjét, akkor miért ez az ellentmondás, hogy neki mégis mást kell csinálnia?
 
Vajon az a helyes, ha valóban a hagyományos női feladatokat teszi egy nő, vagy megpróbál kitörni ebből a helyzetből? Gyerekfejjel ezt még át sem tudta igazán gondolni, csak azt tudta, hogy ő más akar lenni.
 
Melinda gyermekkorában is sok nehézséggel nézett szembe, és mindent elkövetett, hogy kikerüljön egy családból, ahol nem érezte jól magát. Nem volt még tudatában annak, hogy ezt ő maga választotta fejlődése környezetéül. Férjhez ment, s ha akarta, ha nem, egy ugyanolyan házasságban találta magát, mint amilyen a szüleié volt. Vajon a sors ismételte önmagát, vagy nem bújhatott el a sorsa elől? – Valószínűleg így történt. Meg kellett tapasztalnia, értenie dolgokat, meg kellett szenvednie helyzeteket, eseményeket! 21 év egy házasságban, ahol tovább rombolták az önbizalmát.
Korábban a családja nem nagyon tolerálta, hogy lánynak született, nem tapasztalta meg a családi szeretetet, a meghitt családi együttléteket, és hogy számíthatnak egymásra, hogy bízhat valakiben. A testvérében bízott, a sors azonban őt is elvette tőle 13 éves korában.
Aztán a férje volt az, aki azt sulykolta belé, hogy nem jó sem nőnek, sem feleségnek, sem anyának, sem szeretőnek. Hosszú évekig elfogadta, hogy biztosan benne van a hiba, hiszen mindenki azt mondta körülötte, hogy jobb lett volna, ha meg sem születik.
A sors azonban nem csak rosszat tartogat az embereknek, ha figyelünk a jelekre, a lehetőségekre, akkor változtathatunk az életünkön!
Ezt tette Melinda is, aki megelégelte az állandó szenvedést, hogy akármit tett is, az sosem volt jó. 21 év házasság után, közel 42 évesen elvált és új életet kezdett.
 
2
 
Néhány év alatt fenekestől felfordította az életét, saját lábára állt, új kapcsolatokat, saját egzisztenciát épített ki, felnőtt gyerekeivel is jó kapcsolatot tartott fenn, és megbocsátott édesanyjának is, kihúzott minden tüskét, amelyek gyerekfejjel sértették meg.
 
– Szia, Melinda! – szólt a telefonba barátnője, Zsóka. – Ugye nem felejtetted el, hogy ma este várlak. A Demjén koncert után nálam alszol.
– Dehogy felejtettem el. Várom a koncertet is és azt is, hogy végre egy jót dumcsizzunk.
– Akkor jó. A kocsidat majd nálam hagyod, s az én autómmal megyünk.
– Rendben. Akkor 5 óra múlva nálad.
 
Melinda továbbra is ugyanabban a kis faluban élt, azonban kitágult a világ egy kicsit számára, hiszen mindig volt valami intéznivalója a környező falvakban, városokban is, ezért egyre többet utazott. Egert valamiért megutálta a középiskolás évek alatt, azonban mégis ott talált először olyan emberekre, akik megértették és elfogadták őt. Akikben bízhatott, akikre számíthatott, s akik biztatták, hittek benne. A sok utazás, vezetés is erőt adott neki, a sok új ismerős, barát pedig abban is segített, hogy sok mindent másképp kezdjen el látni.
 
– Zsóka, Marcsi, nagyon köszönöm, hogy itt lehetettem veletek! Ez fantasztikus volt! Mekkora tömeg! Nem is tudom, mikor voltam utoljára koncerten, talán lánykoromban, amikor ott tomboltam a Piramison, a P. Mobilon vagy a Dinamiton, s egyetlen egyszer azért asszonykoromban is eljutottam egy Republic-ra, ahová a két gyerekemet is magammal vittem. Ez most mégis más volt. Most átéreztem a dalok szövegét is. Hálás vagyok!
– Nagyon jó, hogy itt voltál velünk. Mi is örülünk. – Mondta és ölelte meg Zsóka.
A Népkert körül keresték Zsóka autóját, majd hazamentek. A fél éjszakát átbeszélgették. A munkáikról, tevékenységeikről, pasikról, női dolgokról. Melinda talán először érezte azt, hogy valóban igazi barátnőre talált. Ugyanis mindig a fiúkkal jött ki jobban, és mindig fiú barátai voltak. Ők biztosan megmaradnak továbbra is, azonban az nagy örömmel töltötte el, hogy végre felnőtt egy olyan nőhöz, mint Zsó, akitől csak tanulhat.
Milyen is volt Zsó? Ő is elvált, két gyereket nevelt fel egyedül, hasonló az érdeklődésük, a mentalilásuk, és Melindának egyféle példakép is. Tetszett neki, ahogyan a lakását berendezte, jó volt látni, hogy hiába élt egyedül, mégis lakva volt a lakás minden centimétere. Az egyéniségét tükrözték a képek, a különleges üvegek, könyvek és különböző tárgyak. Tetszett neki, ahogyan a dolgait intézte, ahogyan tárgyalt az emberekkel, ahogyan ápolta a kapcsolatait, és ahogyan kézben tartotta a gyermekei nevelését. Sokat tanult tőle.
Melinda is felnőtt a feladathoz, ő is meg tanult sok mindent kézben tartani, új és hasznos kapcsolatokat épített ki, és nélkülözhetetlenné tette magát az élet sok területén szűkebb és tágabb környezetében.
– Szia, Melinda! – hallotta a telefonban a polgármester hangját. – Ráérsz ma este? Rendkívüli testületi ülés lesz, s nagy szükség lenne a jelenlétedre. – Persze, ott leszek, hány órakor? – Ötkor. – közölte a polgármester.
– Péntek van, ez a hét aztán telített volt! Hétfőn Eger, civil program. Élvezem ezt a munkát, hiszen olyan feladatokat végzek, amit mások nem nagyon vállalnak fel, s olyan emberek között mozgok, akik hasonlóak hozzám. Kedden egy nagyon jó ezoterikus előadást hallgattam meg szintén Egerben. Szerdán szülői értekezleten voltam, csütörtökön pedig kistérségi megbeszélés volt. Ma pedig testületi ülés. Éjjelente pedig írom a főiskolai dolgozatokat. Megy ez nekem! – gondolta. Akkor még nem érezte át igazán, hogy ezek nagyrészt pótcselekvések.
S így ment ez éveken keresztül. Közben diplomát szerzett, amitől nem lett több, nem ismerték el jobban, csak újabb okot adott a környezetének arra, hogy irigykedjenek rá. Hiszen meg merte lépni azt, hogy elvált, kiszállt egy olyan kapcsolatból, amely már nem vitte volna előbbre, és negyvenen felül még diplomát is szerzett. Tette a dolgát gazdasági, önkormányzati, kulturális, idegenforgalmi, média és civil területen, még sem jutott egyikben sem előbbre. Tudta, hogy amit tesz, az hasznos, arra szükség van, még sem ismerték el ezt soha, s nem hogy nem segítették, hanem eljutott arra a pontra is, amikor már akadályozták is.
– Bezzeg, ha férfi lennék, sokkal könnyebb lenne, és az is, ha más környezetbe születek, akkor talán elfogadnának! – mondogatta. Egyszer csak eljutott arra a pontra, hogy szembenézzen magával, és próbálja megérteni a „miérteket”. – Miért születtem nőnek? Miért születtem, mi is a feladatom? Miért kellett ennyit szenvednem? Miért vagyok egyedül? Miért végzek ennyi munkát, s miért nem értékeli senki? Miért törekszem arra, hogy folyton meg akarjak valakiknek felelni? Stb.
 
3
 
Melinda is kereső lett, és a 10 éve vásárolt könyvek most egyszeriben a kezébe akadtak, ő pedig bújta őket, szomjazta a sok információt. Amelyik könyvre még nem volt felkészülve, azt ismét félretette, ám megértette, hogy mindennek sora van, és hogy nagyon sokat kell még tanulnia. A tanulással párhuzamosan kialakult egyféle hiányérzet is benne, és úgy érezte, hogy ennek is meg kell tudnia az okát, mert megértette, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek megvan az oka!
 
Egyedül élt. Megvolt mindene, munkája, közéleti tevékenységei, ahol kiélhette magát, barátai lettek és sok új ismerőse, akikkel mindenféle programban részt vett, volt hol laknia, boldog volt a gyerekei körében, s ha nehezen is, de kivívta sok ember tiszteletét, igaz sok ember irigységét is. Mégis, amikor a szobájában egyedül leült a számítógépe elé, azt érezte: „nem jól van egy így!” – Valami hiányzik az életemből. Kell, hogy jöjjön valami vagy valaki… – gondolta.
Az eltelt évek alatt sok férfival találkozott, és megtapasztalta, hogy nem minden férfi olyan, mint az exe volt. Ez a felismerés bátorságot adott neki, hogy párt keressen, és higgyen abban, hogy van valahol valaki, aki pontosan úgy érez majd, mint ő!
– 45 éves vagyok, – mondta magának, amikor belenézett a tükörbe. – Kell kapnom egy esélyt, hogy az életemet ne egyedül éljem le, bármilyen jól elboldogulok egyedül is!
A férfiak nem kerülték el, sőt, vonzotta őket, mint a mágnes. Nem volt női szépség, nem dicsekedhetett olyan paraméterekkel, amely vonzotta a férfiszemeket, valami azonban sugárzott belőle, mert volt olyan nap is, hogy több férfi is randira hívta. 
Megismerkedett több férfival is, akik többek is lehettek volna az életében, azonban nem lettek. Mégsem kudarcként élte meg őket, hanem mindenben látta a jót, és mindenkit úgy kezelt, mint egy lelki társat, akivel feladata volt az életben.
 
Kimaradtak az életéből a családi nyaralások, a külföldi utazások, az utóbbi évek alatt azonban sok lehetőség jött az életébe, amelyekkel élt is, és érezte, hogy az élet ismét felkészíti valamire.
 
– Szia, Drágám! Ott vagy? – jöttek a hangok a számítógép hangfalából. Melinda felugrott az ágyról, hiszen régóta erre a beszélgetésre várt az MSN-en.
– Szia, itt vagyok! – sugárzott az örömtől, s el is felejtette a várakozás nehéz pillanatait. Nem érezte, hogy több ezer kilométer távolságra van tőle valaki a tengerentúlon, az volt a fontos, hogy végre hallja a hangját.
Sok férfi hozta már lázba a hangjával, azonban most még többet érzett. Szerelmes volt végre! – Ez is kimaradt az életemből eddig! – gondolta. Milyen nehezen meri az ember ezt az érzést felvállalni, hiszen az emberek félnek attól, hogy feladják önmagukat, vagy, hogy csalódni fognak, vagy pedig féltik a kényelmes szingli életüket, stb.
A több órás beszélgetés után nem jött álom a szemére, fantáziált, sok vágykép pergett le a szemei előtt és arra gondolt, – hogy milyen lesz majd, ha személyesen is találkoznak, vajon ezek az érzések akkor is ilyen erősek lesznek?
Deja vu érzése volt, mikor az első képet látta róla, már akkor azt érezte, mintha ezer éve ismerné. A férfi levelei, a beszélgetések pedig pont azokat sugallták, amikre – annyira vágyott. Imádta a bajuszos férfiakat. Gyakran mondogatta, hogy ez sorsszerű, mert kevés kivételtől eltekintve minden férfinak volt bajusza, aki az útjába került. Amikor találkoztak, élvezettel simította meg a bajuszát, s túrt bele a hajába. Megismerte végre azt a fizikai kontaktust, érintkezést, meghitt együttlétet, amelyre vágyott, azonban valami még mindig hiányzott, s ez bizony már nem rajta múlott. Talán érezte, hogy a másik bizonytalan, hogy nem úgy érez, ahogyan ő.
– Gyere kedvesem! – kiáltott a hajó orrából Tom. – Nézd, ahogyan a nap sugarai visszatükröződnek a tó vizén, élvezd a csendet, a szél simogatását!
Melinda a hajó oldalánál ült, lábát a tó vizében lóbálta, majd odament a kormányhoz, s a hajó ablakán kinézve csodálta meg a napfelkeltét Tom mellett, aki a vállára tette a kezét, s ez az érintés tovább fokozta azt az áhítatot, amit érzett, hiszen, nem egyedül élte át. Később merészet gondolt, s kimászott a hajó orrára, s onnan gyönyörködött a Nap varázslatos játékában. A hajó lelassított, épp csak siklott egy kicsit, csodálatos fák mellett úszott tova, a nap sugarai játszottak a vízen, játszottak a fák lombjain, s tüzes táncot roptak Melinda arcán is, aki behunyta a szemét is, hogy a napsugarak melegét még jobban érezze. – Tényleg igaz az a gondolat is, hogy a szerelem egyben szabadság is. – gondolta. „A szeretet megengedi a szabadságot; nem csak hogy megengedi, de erősíti is azt.”[2]
 
 
Az élet azonban már csak olyan, amilyen, hiszen néhány hónap múlva csalódást élt át Melinda is, pedig nagyon vágyott már a szerelemre. Azonban most is tanult valamit, hiszen adni csodálatos dolog, szeretni pedig a legcsodálatosabb. A szeretet a legfontosabb dolog az életben! A szerelem pedig egy ajtó, „ahol megérintheted a belső teljességedet, a szerelem teljessé tesz.”[3].
Melinda nem adta fel, türelmesen tanult és várt hónapokon át, amíg felkészült egy komoly kapcsolatra, és egyszer csak ismét el kezdte érezni ezt az érzést! Tudta, hogy vár rá még valami, ami kimaradt az életéből, s neki ezt is meg kell ismernie.
 
4
 
A hajó, a szabadság jelképe lett Melindánál, mindig is imádta a hajókat. Számítógépe előtt ülve felpillantott a polcon lévő hajógyűjteményére, amelyben sok vitorlás is volt különböző méretekben, s képzeletben már lágyan ringatózott egy hajó fedélzetén, a tengeren. Majd a hajó egy csendes kis öbölben kötött ki, kilépett a partra, és onnan nézett vissza a víztükörben cikázó hajóra. – Milyen csodálatos is lehetne ott sétálni valakivel, aki úgy szeret, ahogyan én őt! – gondolta.
Aki már megízlelte a szerelmet, a szabadságot, az vágyik rá, keresi akár egy életen keresztül, és az is keresi, aki még sosem élte át! 
 
Ahogyan az a gondolat motoszkált a fejében hosszú évekig, hogy valaki azt mondja neki „szeretlek”, ugyanúgy egy másik gondolat is a fejébe fészkelte magát. – Nő akarok végre lenni! – s hogy ezt az elme, vagy ösztöne súgta-e neki, azt máig sem tudja.
S vajon mire is gondolt? Arra, hogy elege van abból, hogy mindent magának kell tennie, hogy nincs mellette senki, aki egy kicsit becézné, aki megölelné, aki levenné a válláról a terhek egy részét, és azt, amikor végre nem érzi azt, hogy „mindent én magam”, és azt, hogy „mindig csak magamra számíthatok.” Kemény lecke ez is, hiszen évekig pont azt tanulta meg, hogy csak magára számíthat, most pedig vágyik arra a nő szerepre, amikor valóban nő lehet, s nem kell helyt állnia minden téren, nem kell nőként férfinak is lennie.
Vajon hány nőben fogalmazódik ez meg? Az biztos, hogy sok nő fejében megfordul ez a gondolat, azonban a mai világunkban csak kevesen jutnak el odáig, hogy ezzel az ellentmondással szembe is nézzenek. Mert nagyon jó, hogy emancipáltak lettünk, megmutattuk, hogy mire vagyunk képesek, hogy férfiként is megálljuk a helyünket, feltaláljuk magunkat minden helyzetben. Azonban azt is megéltük, hogy ez nem tett boldoggá. Sok nőt elragadott a karriervágy, sokan gyereket sem szülnek, meg sem ismerik az anyaság örömét, a családi boldogságot. Van, akit kielégít a mostani élete, van hiányérzete, ám nem lép tovább, mert nem adná fel a sikeres, kényelmes életét. Vannak olyan nők és férfiak is, akik magányosak, akik párkapcsolatot létesítenek egymással, csak azért, hogy ne legyenek egyedül. Ám ez dupla magányosság, saját maguk és a másik becsapása is. Sajnos egyre kevesebben merik felvállalni, főleg egy válás után, hogy újra megtalálják a családi boldogságot.
A nő mindig is meghatározója volt a családnak, annak a harmóniának, amely felbomlott, amikor a társadalom, a rendszer arra kényszerítette a nőket, hogy ők is dolgozzanak.
S hogyan is van ez akkor Melinda esetében? Gyermekként, és asszonyként is mindig azt akarta, hogy ne csak az legyen a dolga, hogy gyereket szül, nevel, gondoskodik a családjáról, s dolgozik a földeken. Melinda átrágta ezt alaposan, s úgy gondolta: – Mindig is jó anya voltam, rendben tartottam a házat, megtettem minden tőlem telhetőt a családi békéért, csak egy valamit utáltam, a földeken dolgozni! Ám azt nagyon, s ez ma sem változott!
Ezt az ellentmondást nehéz megérteni, mert szereti a földet, mégis irtózik a megművelésétől, és átérzi az önellátó életvitel fontosságát, ismeri a gyógyfüvek hatását is, a gyógyfüveket azonban nem igazán ismerné fel, ha neki kellene gyűjtenie. Amikor a földeken dolgozott, a teste mindig betegséggel reagált. Akkor most mit is akar? Milyen az – nőnek lenni?
 
5
 
A családi tűzhely melege… A vízen száguldó vitorlás szabadsága… Egy szerető kedves ölelése… Egy szerelmes nő tekintete… Egy békés otthon képe… Boldog együtt töltött évek emléke…
 
Melinda ismét álmodik. Ismét elkapta a szerelem édes érintése. S bízik abban, hogy végre ez az érzés, viszonzásra talál. Felfogta, hogy nem alkalmankénti találkozásokra vágyik, hanem arra, hogy mindennap megöleljék és ő is megérintheti kedvesét, hogy mindennap átélje a fizikai közelséget.
S mit adna fel ezért? – Mindent! Az egész eddigi életemet! – gondolta. S vajon meg is meri lépni? Feladni egy biztos állást, egy házat, közéleti tevékenységeket, mindent, amit eddig elért! Itt hagyni a gyerekeit, az édesanyját.
Mi kényszeríthet egy nőt arra, hogy „nő” legyen? Eddig is nő volt, ám nem volt teljesen az. Mitől lesz nő egy nő? Egy férfitól? A férfi energiáitól? A férfi szerelmétől? Magától a szerelemtől? A szeretet érzésétől?
 
– Még sosem éreztem olyan jól magam senkivel, mint veled. Vajon mi ez? Mitől szárnyalok, ha a közelemben vagy? Miért forr a vérem, ha csak megérintesz? Te is így érzel? – kérdezte Melinda.
– Igen, ez nekem is furcsa, nem gondoltam, hogy ezt még átélhetem. – válaszolta Joci, miközben végigsimított szőke bajuszán. Melinda elmosolyodott, mert átérezte milyen csodálatos érzés az, amikor ez a bajusz kéjesen meg szokta csiklandozni!
Melinda a férfi mellett megtapasztalta végre azt, amire vágyott. Élvezte, ha beletúrt párja vöröses tincseibe, vagy hozzásimult teljes testével. Úgy érezte, hogy kiteljesedett, s hogy végre tartozik valakihez, fontos valakinek.
Épp a konyhában tevékenykedett, amikor hátulról Joci átölelte, s a nyakába csókolt. Melinda földöntúli gyönyört érzett, – leírhatatlan ez az érzés – gondolta. Kedvese keze felsiklott a mellére és hamarosan együtt ringatóztak a szeretet hullámain, szemben a konyha ablakával, amelyen kinézve az ősz pompás színei sugározták vissza a lenyugvó nap utolsó sugarait. Ismét teljesült egy álom, egy vágyálom! Negyvenen felül is lehet az ember szerelmes!
Még azon az éjszakán áttáncolták magukat egy bálon és mindketten úgy érezték, hogy ezt a kapcsolatot szorosabbá kell tenniük.
Az összeköltözésen dolgoztak már mind a ketten, ám a sors nem volt olyan kegyes, mint szerették volna. Szenvedtek a nagy távolságtól, a sok távolléttől, és nem sikerült egy helyen munkát sem találniuk. A sors fintora – lehet –, hogy a férfi külföldön kapott munkát, ami azt jelentette, hogy megint elválnak egymástól.
Hat hónappal később együtt álltak egy hajó orrában, amikor Melinda hajába belekapott a szél, s együtt élvezték a száguldást, ahogyan a Katamarán hasította a Földközi tenger vizét. Szemükbe sütött a nap, szemellenzőt képeztek a kezükkel, hogy lássák a tovasuhanó szirteket, kisebb szigeteket. A vakáció egy spanyol szigeten a szeretett kedvessel – életre szóló döntésre késztette Melindát.
6
 
Az élet már csak ilyen, Melindának feladta a leckét elég rendesen, hiszen el kellett döntenie, hogy akkor mit is tegyen. Éli tovább a nyüzsgő, aktív életét, vagy pedig felad mindent, s új életet kezd egy idegen országban. Utóbbi mellett döntött. Komoly harcot vívott saját magával, hogy feladjon-e mindent, ami biztos az életében – a bizonytalanért. Az esze azt mondta, hogy ne legyen buta, nem adhat fel mindent, amit eddig elért, hiszen ez az élete. A szíve azonban azt súgta, hogy ha teljes életet akar élni, s meg akarja végre tapasztalni, hogy milyen az – boldognak lenni egy párkapcsolatban –, akkor bíznia kell magában és a párjában is, és hinni abban, hogy a következő időszakban egy az útjuk.
Az elmúlt évszázadok során sok olyan időszak volt, amelyekben a nőket nem vették emberszámba, s még ma is élnek ilyen hozzáállással emberek. Vajon mi készteti a férfiakat arra, hogy nőgyűlölők legyenek? Miért gondolják sokan azt, hogy a nők alacsonyabb rendű emberek? Voltak olyan trendek, ahol a férfiak nem voltak hajlandóak együtt sem lakni a nőkkel. A történelem során sok minden alakult pedig nőknek köszönhetően a világban. Az általános nézet azonban talán ma is az, amit Melindába is sulykoltak gyerekkorában. Bár ő egy szegény családba született, azonban a gazdag családok lányai közül sem épített mindenki karriert, hanem igyekezett jól férjhez menni.
Melinda a maga pici termetével, nyitott gondolkodásával egy átlagos ember, aki szegény környezetbe születve élte ugyan az életét, ám igyekezett figyelni a lehetőségekre, s élni velük. Megélte azt, amikor megalázták egy házasságban, s azt is, amikor a saját lábára állt, s függetlenként is bizonyította az élet minden területén, hogy nőként, egyedül is elboldogul. Most pedig egy olyan élethelyzet részese lett, amely elbizonytalaníthatná, megingathatná a bizalmát, a hitét, hiszen most pontosan azt csinálja, ami sok helyen a nők feladata. Háztartást vezet, gondoskodik a férfiakról, nem is egyről, hanem háromról.
– „Dehogy adom fel a függetlenségem, én ugyan nem alkalmazkodom senkihez, nem mosom senki alsóneműjét, stb.” – mondták neki oly sokan. S volt időszak, amikor ő is így gondolta, hogy miért vállalná magára mások nyűgét. Most azonban másképp éli meg mégis. Mos, főz, takarít, bevásárol, alkalmazkodik és még oda is figyel a férfiakra, s mindenben segíti őket. Ez is napi 5-8 óra általában. Vajon ez is munka? – kérdezi ő is sokszor magától. Nem könnyű ezt megélni, hiszen sosem függött senkitől, most pedig függ. Bár Joci mindig mondja neki, hogy amit csinál, az is munka, csak másmilyen, mint amiket eddig tett.
– Tudod Melinda, elképzelni sem tudod, hogy ennyi magányos év után milyen jó érzés úgy hazajönni, amikor vár valaki, amikor nem nekem kell még este főzőcskéznem, és tudom azt, hogy minden rendben van, s leírhatatlan, azaz érzés, amikor mellettem fekszel, hozzád bújhatok, megölelhetlek. Melletted elaludni, felébredni, s érezni, amikor simogatsz – olyan érzés, amit kifejezni sem tudok. – szokta neki mondani Joci.
S bizony ez az érzés Melindának is ilyen. Ha együtt vannak, elfelejti azt, hogy mit adott fel, s hogy most nincs neki jövedelme. Most a főzésben éli ki magát, s nagy örömére szolgál, amikor a fiúk bókokkal halmozzák el, s minden gyorsan eltűnik az asztalról. Elfogadta és megértette, hogy ameddig a nyelvtudása nem csiszolódik, nem lesz könnyen állása, s amíg anyagilag nem alakul az életük, addig költségkímélőbb nekik, hogy lakótársakkal élnek együtt.
Nincs végre egyedül, s olyan paradicsomi helyen él, amiért biztosan sokan irigylik. Hegyek között nőtt fel, itt is vannak dombok, amiket ő előszeretettel nevez hegyeknek. Amikor kimegy a teraszra, minden nap rájuk lát, s néha kimegy egy nagy fát megölelni, hogy érezze az energiát. Ugyanakkor a tengerpart is csupán pár szár méterre van. A sziget nem nagy, azonban minden náció megtalálható rajta.
 
7
 
Emberek-e a nők? Az 1789-es „Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata” is heves vitákat váltott ki a nő EMBER minőségben való elismeréséről, elismerhetőségéről. Voltak ellenzők, és voltak támogatók is, akik úgy vélték, hogy a nők is emberek, és emberi mivoltukban a társadalom teljes értékű tagjai. Polányi Laura szerint pedig a legfontosabb az volt, hogy a nő boldog legyen. „Boldogsága nem a férfiakkal való kapcsolatának és a családi kötelékeknek a felrúgását jelenti, hanem azt, hogy a képességének, erejének, tehetségének teljes élvezetében (…) harmonikus munkát végez. Egyben tökéletes anya és jó feleség, aki azonban sosem kiszolgáló, hanem társ.”[4]
S vajon milyenek a XXI. századi nők?
Egyre több nő kerül olyan pozícióba, amit nem szívesen akar feladni. Magyarországon is megjelent a szingli életforma, s azok, akik ilyen életet élnek, eleinte a külső körülményekben látják sorsuk alakulásának okát, később pedig már azt vallják, hogy jó így nekik, ahogyan van. Vannak, akik őszintén kimondják, hogy belül vágynak egy társra, és vannak, akik tagadják. Sok pár a különélést választja, még ha belül tudja is, hogy a magányos estéken erősen szenved majd egyfajta hiányérzettől. Mindenki vágyik a boldogságra, s mindenki meg is kaphatja, ha tesz érte valamit!
Az igazi boldogságot nehéz szavakkal kifejezni, a szerelem is része kell, legyen az életünknek, hiszen ez fontos mind a két nem testi és lelki egészsége szempontjából is. Az egyik probléma a párkapcsolatoknál a testi érintkezés hiánya. „A nők számára a partner érintéséből és szeretetéből sosem elég, és a férfiaknak szintúgy. Csakhogy a baj ott kezdődik, hogy a férfiak nagy többsége sosem tanulja meg ezt igazán, hogyan is viselkedjen egy ilyen helyzetben. Egy kisfiút gyermekkorától arra nevelnek, hogy legyen bátor, erős és ne sírjon, ne féljen. Tulajdonképpen rejtse el az érzéseit. Sok szülő nem is sejti, hogy ezzel szeretetnyújtási és kapási képességeiben fog csorbát szenvedni.”[5]
 
Vajon jól döntött-e Melinda? Közel ötvenévesen elhagyta azt a falut, országot, ahol addig élt. Egy biztos állást, egzisztenciát adott fel a bizonytalanért, a családját, közéleti tevékenységeit, barátait hagyta ott, hogy a konyhában élje ki magát, és férfiakról gondoskodjon. Bár még mindennek az elején van, ám úgy érzi, helyesen döntött. Megélte a két végletet, ideje, hogy meglelje a középutat – nőnek lenni egy kapcsolatban úgy, hogy nem alázzák meg, hanem egyenrangú társként kezelik. Lehet, hogy nem fut be nagy karriert, nem forog a közéletben, mint eddig, ám nincs egyedül, s végre mindennap átéli azt a fizikai testi közelséget, amely mindkettőjüknek nagyon fontos.
 
Nem ő az egyetlen nő, aki hasonló döntést hozott. Volt, aki komoly vezetői állást hagyott ott, s lehet, hogy most egy idegen országban kemény fizikai munkát végez. Bizony ezek a nők is felteszik maguknak a kérdést, hogy vajon ez az út-e az, amelyen menniük kell. Vannak, akik rájönnek arra, hogy a társadalomban betöltött életük nem teljesen boldog, bármilyen sikeresek is voltak a munkájukban. S persze vannak olyan nők is, akik nem fogják feladni a sikeres, kényelmes életüket, mert nekik így a jobb. Minden nő maga dönt az életéről, mindenki a maga boldogságának a forrása.



[1] Vesszőből készült kosár, melyet a hátukra kötve hordtak régen. Palóc vidékeken ma is használatos.

[2] Osho: A keresés

[3] Osho: A keresés

[4] Polányi Laura mondatai – Acsádi Judit: A huszadik század asszonya c. írásában.

[5] Demeter Anikó: Feng Shui a párkapcsolatban

 








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!