..a gyárat is leállitjuk, nem kapnak anyagot stb. Olyan kedves aranyos, édes jó bácsi, annyi kedvesség, őszinteség, melegség, segiteni vágyás, becsülés csendül ki a szavaiból, hogy nagyon szerettem volna zokogni,

kisírni magam. Hiszen ime, vannak még jó emberek, van az életnek még napsugaras oldala. Ha mindenki olyan jó lenne, ha mindenki úgy érezne és gondolkodna, mint ez a bácsi’ akkor a földön boldogság öröm lenne élni. És azáltal, hogy ö úgy dicsért engemet, és olyan őszintén érezte azt amit mondott, nagyon fájt, hogy talán bennem is csalódnia kell. Úgy éreztem, hogy én nem is vagyok olyan jó, mintsem Ő gondolja. Ki is fejeztem ezt hogy én nem tartom olyan jónak magam. Mire Ő azt felelte, nem az a fontos, hogy mi minek tartjuk magunkat, hanem hogy mások hogyan vélekednek rólunk. És biztos, hogy sokan mások is szeretnek! Ó, kedves aranyos bácsi, aki feléleszted az emberben a jóságot, vigasztal és szinte kedves meleg szavaid által az emberbe lappangó jóságot felszinre hozod: és annyi jóság láttára én, nem is tudom, de úgy érzem, hogy én nem tudnék ilyen, jó, ilyen nemes, ilyen nagy lenni. És nagyon nagyon szomorú voltam, hogy hát Istenem miért is nem tudok olyan jó lenni, mint ahogyan azt a bácsi is gondolja rólam, hogy vagyok. Igen jónak lenni, mindig és mindenkihez, ez a legnemesebb, legfelemelőbb, amit az ember tehet. És Isten látja lelkemet én szeretnék is jó lenni. Jobb, sokkal jobb mint vagyok. Mindig jónak lenni, és mindenkihez. De néha olyan nehéz. És az élet sokszor olyan rettentően durva. És hogy tudjak jó lenni, vagy vigasztalni mást, mikor sokszor úgy érzem, hogy én is vigaszra, bátorításra és sok-sok jóságra szorulok. Hiszen adni az ember csak azt adhat ami van,

vagy nem? Tudok én boldogságot, vigaszt adni, ha ezekkel én sem rendelkezem? És, ha talán csupa olyan emberek közt élnék mint a bácsi, akkor talán jó is lennék/ hiszen olyan emberek között lehetetlen is rossznak lenni. Sokkal inkább megrázott az ö szelid, kedves, jóságos szava, mintha valaki szidott, korholt volna hibáimért. Igen ő a jóság fátyolába burkolva megmutatta, hogy milyennek kell lennem és minden kivánságom az, hogy bár valóra tudnám váltani. Ó be boldog is lehet az a kör ahol ilyen megértő nemesszív lakozik. Milyen jó lenne minden fájdalmat, csalódást, bánatot elsírni az ö nemes szivén. Igen kiönteni a keserű könnyeket, hogy ne maradjon belölük semmi, mely ha ki nem ömlik, befelé mar, és emészt, és olyan erősen és vastagon rakódik le a lélekre, hogy a jót a szebbet egészen elnyomja. És Istenem, bár elsirhatnám minden bánatom, hogy egy kicsit megkönnyebbüljek, mert Isten bocsáss, de úgy érzem, hogy sok keserű könnyet visszafojtottam, igen és talán azért érzem azt is, hogy megkeményedtem, hogy a sok sok fájó el nem sirt könnyek olyan sürün rakodtak a lelkemre, hogy azért nem is bírok olyan jó lenni, mintsem a bácsi gondolja rólam. És az élet mostohasága nem oldja meg a könnyeket. Ilyen kedves, meleg, megértő jóságos szavak kellenének, hogy felolvadjon tölük a sok megfagyott könny, és ne maradjon más a helyén csak a sziv, a legnemesebb értelembe vett őszinte jóság. Igen megmutatta a bácsi egy pár egyszerű, kedves, szívből jövö őszinte szóval: hogy nem is vagyok olyan jó, mintsem gondol, de hogy milyennek kellene lennem.

GYŐRY HEDVIG NAPLÓI

Kotaszek Hedvig: Áldott család